Mire gondolt a költő?

“Több száz palesztin barbár lebombázása”

Helyesírási reform

Teljes mértékben egyetértek azokkal nyelvészekkel és tanárokkal, akik a francia helyesírás reformja mellett kampányolnak. Egyetértek a dolog szükségességével, értem és támogatom az érveiket, már csak az a kérdés, hogy pontosan mit is kellene egyszerűsíteni (de lennének ötleteim).

Két okból kellene megreformálni a francia helyesírást: egyrészt mert olyan bonyolult, hogy túl sok időbe telik, amíg a gyerekek megtanulnak helyesen írni, másrészt pedig mert (az első állítástól nem függetlenül) a helyesírásnak szociális jelzőfunkciója van, azaz nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy aki helyesen ír, az iskolázottabb, mint aki hibákat vét. Ez gondolom igaz minden nyelvre, de a franciára tízszeresen, mert itt nem elég bemagolni a szavakat, de ismerni kell a nyelvtant is ahhoz, hogy valaki helyesen írjon. Bizonyos hibák elkövetőit lehetlen komolyan venni.

Szerintem már maga az a tény, hogy túl sok idő elmegy a helyesírásra az iskolában, az egyszerűsítés felé billenti a mérleg nyelvét. Mennyi mindent tudnának a gyerekek csinálni ahelyett, hogy bemagolják a rengeteg szabályt és a rengeteg kivételt. Ha verset tanulnának, már az is sokkal jobb lenne! De az így felszabaduló időt lehetne fogalmazásra, matekra, logikai feladatokra, vagy akár retorikára, beszédgyakorlatokra is fordítani (vagy fordításra fordítani!), sokkal jobban járnának vele.

Nem gondolom, hogy a helyesírás szent és sérthetetlen dolog; önkényes emberi konstrukció, konvenció, ami időnként kiigazításra szorul. Jó, hogy léteznek helyesírási szabályok (hiszen nehézkes lenne az olvasás, ha mindenki úgy írna, ahogy neki tetszik), de rugalmasnak kell lenniük. Ez is eléggé általános elv, a kérdés csak az (tisztára, mint a gyereknevelésben): hogy meddig menjünk el.

Én például a kukába dobnám a múlt idejű melléknévi igenév egyeztetését a tárggyal, ha az szóban nem hallatszik. Mert minek? Csak szenvedést okoz mindenkinek: megtanulni, fejben tartani, és egész életben attól tartani, hogy az ember rosszul egyeztet... Vagy a múlt idejű visszaható igék egyeztetését (vagy sem) az alannyal. Ezek helyett jól be kellene gyakoroltatni a gyerekekkel az igeragozást, mert rendszeresen tévesztenek (felnőttek is).

Sok francia becsületbeli ügynek tartja a helyesírást, már-már vallásos buzgalommal leplezi le a rosszul kiírt szövegeket. A férjem telefonján is van pár olyan fotó, amit éttermekben-parkokban készített helytelenül leírt feliratokról. A múltkor egy filmet néztünk, és az aláírt szövegben az állt, hogy a tücskök elhallgattak. Z. feszülten figyelt és majdnem felugrott a kanapéról, mert azt vélte látni, hogy lehagyták az egyezteteést! Szerencsére csak vaklárma volt, mindenki megnyugodhatott, ment tovább az élet a rendes kerékvágásban... De aszt hiszem, hogy ha meg valósulna a hejesírási reform, az számára ojan lenne, mintha eszt a magyar mondatot jónak kellene el fogadnunk. Apszurd.

Teljesítmények

Szerintem képtelen lennék véghez vinni az alábbi tevékenységeket:

– Mértéket nem ismerve, rengeteget zabálva és testmozgást elhanyagolva idomtalan méretűre hízni. Úgy gondolom, lenne egy olyan pont (még jóval a túlsúlyon innen), hogy megálljt parancsolnék magamnak. Mint ahogy most is van egy olyan szám (kilóban), amely elérése után behúzom a kéziféket.

– Iszonyú fegyelemmel és önuralommal idomtalan méretűből vékonyra visszafogyni. Itt is csak tippelni tudok, de szerintem ekkora önuralomra soha nem lennék képes. Nem tudnék (akarnék) folyton éhezni, kajára gondolni.

És vannak olyan esetek, és ilyenkor csak tátom a számat, hogy egyetlen ember egymás után megvalósítja mindkét döbbenetes teljesítményt!

Eltűnt barátságok

Kisebb korában Boni jóban volt két kisfiúval (többek között): egy szőke-kékszeművel, aki négyévesen a Péter és a farkast szavalta nagy hangon a játszótéren, és egy barnával, kambodzsai felmenőkkel, akivel Boni már a bölcsibe is együtt járt. Mindkét gyerek nagyon kedves, udvarias, okos, szelíd. És hányszor dumáltunk a szülőkkel a játszótéren, amíg a gyerekek körülöttünk futkároztak! Főleg a papákkal, mert mindkét családban az apukák dolgoznak sokkal kötetlenebb munkakörben. 

Most mindannyian az alsó tagozat utolsó évét járják. Többször is kerültek egy osztályba a gyerekek az óvoda első osztályától egészen mostanáig (hét év). De sajnos Boni már szinte egyáltalán nem barátkozik egyikőjükkel sem. A kambodzsai gyerek eléggé zárkózott, már több éve ugyanazzal a kisfiúval nagyon jó barátok, a szőke pedig nagyon szívesen játszik csajokkal – két-három szőke kislánnyal szokott sétálgatni az udvaron, olyanok, mint az angyalok.

Annyira sajnálom, hogy a jó kis kapcsolat, ami megvolt közöttük, elmúlt. Olyan jó lett volna, ha megmaradnak ezek az óvodáskori barátságok, mert nekünk, szülőknek, annyira szimpatikusak ezek a gyerekek (és a szüleik), és nekünk, szülőknek, sokat jelent az is, hogy régóta ismerik egymást. 

De hát a szimpátiát, a barátságot nem lehet erőltetni. (Egyre kevesebb dolgot lehet erőltetni és kontrollálni egy gyereknél, már megtanultam.) (De azért még bepróbálkozom.) Meg aztán a Covid is tehet arról, hogy eltávolodtak, több év játszóterezés maradt ki. Boni viharos viszonyt ápol a mostani barátaival; néha összevesznek, akkor szomorúan állapítja meg, hogy most már „senki sem fog vele játszani az udvaron”, de még az is előfordult, hogy fenyegető levelet írt nekik válaszul (ami a tanítónő kezébe került. Másnap Bonit behívták az igazgatónőhöz. Szerencsére értelmes nő, rögtön látta, hogy nem komoly az ügy, de azért gáz, mert Fro-ban most nem viccelnek az iskolai zaklatásokkal és egyéb fenyegetésekkel.) És amikor kérdezem tőle, hogy de hát miért nem játszik inkább akkor a Sachával (a szőke kisfiúval), akkor csak a vállát vonogatja. Lehet, hogy ez ugyanolyan kérdés, mintha azt tudakolná tőlem valaki, hogy miért nem járok kávézni X. vagy Y. kollégámmal a Z. helyett. Mit lehet erre mondani: az emberi kapcsolatokat, a rokon- és ellenszenveket valamiféle titokzatos kémia szabályozza.

2017-ben

Órarend

Boni heti négyszer jár iskolába (szerda szünnap). A tanítás naponta 3 óra 15 perc délelőtt, 2 óra 45 perc délután. Az összesen heti 24 óra. Ebből lejön nyolcszor kb. 15 perc szünet. Marad 22 óra, ennyit tölt iskolai munkával a suliban egy héten. Ezen a héten ebből volt:

– egy óra biciklizés,

– egy óra uszoda (utazással együtt kettő),

– fél óra futás (bemelegítéssel, a parkba elsétálással egy óra),

– egy óra hittan, amire nem jár, tehát az egy teljes óra szabadfoglalkozás,

– megnézték a Totoro c. rajzfilmet órán (másfél óra?),

– jöttek hozzájuk kampányolni a fogyatékosság napja keretében (háromnegyed óra),

– elmentek egy gimnázium kémiai laboratóriumába a tudomány napja keretében (egy teljes délelőtt).

Kicsit kevesebb mint 12 óra maradt a tanulásra. Hát csoda, hogy Boni imád suliba járni? Nem! Hát csoda, hogy a francia gyerekek nem tudnak számolni és helyesen írni? Nem!

És jövő hét lesz az utolsó hét a kéthetes őszi szünet előtt. Gondolom, nem akkor fognak rákapcsolni a tanulásra.

Mindennapok

Tegnap Bonit elvittem a könyvtárba kocsival, mert öt kiló könyvet kellett visszavinnünk (és öt kiló könyvvel távoztunk). Beült hátra, elindítottam a kocsit, bekapcsoltam a rádiót (France Info):

– ...minden harmadik percben. A leggyakrabban családon belül történik. A szexuális bántalmazást, erőszakot vagy vérfertőzést elszenvedett gyerekek traumái egy életre...

Huh, gyorsan átkapcsoltam, ez rémes! Lássuk a France Intert:

– ...a gázai övezetben. Az áldozatok száma megközelíti az ezerötszáz főz Izraelben, és a kilenszáz főt a Gázai-övezetben. Eddigi hírek szerint a Hamász terrorszervezet kb. hatvan embert tart fogságban...

Jézusom, ez sem gyerekeknek való. Na majd a France Culture-ön:

– ...meghívott szakértőnket arról kérdeztük, vajon mennyi időnk lehet még hátra. A globális felmelegedés, a fosszilis energiakészletek elapadása, a víz- és a levegőszennyezés ugyanis...

Huh, kikapcsoltam a rádiót. Olvassa inkább hátul a vicces képregényeit, kényelmes kis buborékában, ráér még szembesülni a mindennapok problémáival.

Ki a lúzer?

A hétvégén meccs volt a közeli stadionban; városunk siralmas focicsapata játszott az első osztályú bajnokságon (utolsók szoktak lenni). Ilyenkor az autók a járdákon parkolnak, gondolom nem építettek megfelelő méretű partolót a stadionhoz. Engem már ez is zavar, mert ilyenkor lehetetlen helyet találni. Idegesít a kettős mérce is: a máskor olyan szőrszálhasogató ellenőrök ilyenkor szemet hunynak a hülye helyekre beálló autók felett, és meccsnapokon hallgatólagosan mindent szabad, amit más napokon nem.

Szombaton, amikor délután elindultunk otthonról, azt vettük észre, hogy egy autó konkrétan a mi kapunk elé állt, de úgy, hogy csak oldalazva lehetett elmenni mellette, de még így is koszosak lettünk. Ilyet még nem pipáltunk, hogy valaki a házunk előtt úgy hagyja ott a kocsiját órákra, hogy autóval vagy biciklivel se ki-, se be nem lehetett volna menni, de még gyalogosan is csak libasorban, csomag nélkül fértünk el. A szélvédőre ki volt téve egy tábla, amin az állt, hogy az M-i kórházban dolgozik.

Nekem ettől eldurrant az agyam!

Z. is bosszankodott, le is fotózta az autót. A fölső szomszéd egy üzenetet tett az ablaktörlő alá. Az alsó szomszéd később megjött, be szeretett volna állni a motorjával, de nem tudott. Összegyűltünk a házunk előtt és izgatottan kommentáltuk az ügyet: a sok hülyét, aki a járdán parkol, és közülük is ezt a barmot, aki mielőttünk tette le a kocsiját. Közben véget ért a meccs, szállingóztak haza az emberek, sötétedett. Mi egy filmet akartunk megnézni Bonival este, de kiváncsiak voltunk arra is, hogyan végződik mindez (a fönti idős nő mindenáron meg akarta várni a sofőrt, hogy beolvasson neki). Végül fölmentünk, bosszankodva, puffogva, lent hagyván a szomszédokat, és amikor felértünk, kiszaladt belőlem:

– De micsoda egy lúzerek vagyunk mi!

Z. csodálkozására kifejtettem az álláspontomat, ami a következő volt: órák óta bosszankodunk egy hülyén, aki pimasz módon beállt elénk, aki azóta vígan nézi a meccset (kis elégtétel volt, hogy a városunk csapata vesztett), majd valszeg valami kocsmába vedeli a sört utána. A mi vérnyomásunk volt a magasban, hogy léteznek a földön ilyen pofátlan emberek, akik nem átallják még azt sem, hogy a kórházra hivatkozzanak (ahol valószínűleg valami alantas beosztásban dolgoznak, puffogtam tovább). Az ilyenek állnak az ember elé a sorban, az ilyenek kutyája támadja meg és marcangolja véresre a szüleim kutyáját, az ilyenek gyereke terrorizálja a többi gyereket! És mialatt ő a szombat esti programját tölti, mi bosszankodunk! Hát ezért vagyunk lúzerek. És mert, tettem hozzá, az ilyenek jól tudják, hogy a lúzerek, akik vagyunk, nem fogják végighúzni egy kulccsal a kocsi karosszériáját, és nem fogják kilyukasztani a kocsi kerekét! 

Mert ha nem lennék ilyen gyáva, ha nem félnék a bosszútól, ha tuti tudnám, hogy nem fülelnek le, folytattam, én biztoan megtenném. Egy jól irányzott húzás a bal oldalon, egy jól irányzott húzás a jobb oldalon, esetleg a motorháztetőn is... ha rajtam múlna, legszívesebben tönretettem volna azt a kocsit, ezt állíthatom.

Z. elképedt. És halál komolyan és teljesen őszintén azt mondta, hogy ha ezt ő mérgében megtette volna (könnyű neki, ő nem volt olyan mérges mint én), na akkor érezné magát lúzernek.

Bárcsak én is így tudnám gondolni. De sajnos egész este forrongtam. Felháborított ez a tahó magatartás, és tényleg csak a félelem tartott vissza attól, hogy kicsinyesen a tettek mezejére lépjek. Ma már persze le vagyok higgadva, de jól emlékszem még a szombat esti érzéseimre: nem az emberszeretet és a megbocsátás tartott vissza. Nem lennék jó keresztény.

Egyszer az uszodában belém jött egy nő, és amikor a sáv végén udvariasan meg akartam kérni, hogy előzzön óvatosabban (hagyjon több helyet), leugatta a fejem. Akkor átmentem egy mellette lévő sávba, megvártam, hogy kereszteződjenek az útjaink, és egy alkalmas pillanatban, a lánc alatt, kiszámítva a kettőnk közötti távolságot, jól belerúgtam a nőbe. Nem tudom, hogy bánom-e. Inkább nem, mint igen.

Most nem találom azt az idevágó idézetet, ami valahogy úgy hangzik, hogy akit igazságtalanság ér, az azt szeretné, hogy a bűnösöket is igazságatalanság érje, mert ezt érzi igazságosnak.

(Éjszaka vitték el a kocsit, a szomszédok megvárták. Hulla részeg volt a sofőr.)

Egy izgalmas (de felejthető?) olvasmány

Ismét egy olvasmányról lesz szó: Z. elkezdte olvasni Boninak esténként ezt a könyvet. Egyszer már én is olvastam, de a legutolsó, misztikus és természetfeletti jelenetet leszámítva semmire nem emlékeztem. Rémlett, hogy nagyon tetszett. Z-nek is ez járhatott a fejében, amikor erre a könyvre esett a választása (ő is nagyon régen olvasta). Ezeken az esti meséken felbuzdulva elhatároztam, hogy újraolvasom. Boniék még az elején jártak, amikor elkezdtem, de olyan könnyen lehet vele haladni, hogy az egyik estén be is fejeztem. Döbbentem tettem le a könyvet, és fordultam oda Z-hez. Te, ezt a könyvet nem olvashatod fel Boninak!! – mondam neki. Ebben a regényben ugyanis:

– Húsz-harminc embert ölnek meg úgy, hogy a hajóról egyszerűen a tengerbe vetik őket. Köztük van az elbeszélő barátjának az apja is. Más embereknek később egyszerűen kiloccsintják az agyvelejét.

– A hajótöröttek a nyílt vizen szerencsésen egy hajóval találkoznak. Rá kell, hogy jöjjenek: a fedélzeten csak holttestek utaznak „a feloszlás végső, visszataszító állapotában”. Sirályok lakmároznak a tetemekből, különös tekintettel a szemekre és a zsigerekre.

– Négy hajótörött marad csak életben. Hetek óta éheznek. Nem bírják tovább: sorsot húznak, hogy melyiküket öljék és egyék meg. A szerencsétlen kiválasztott kezét, lábát lemetszették és a tengerbe vetették, a többi részét négy nap alatt megették! (Előtte az áldozat vérével szomjukat oltották).

– Ezek után kikötnek egy szigeten, ahol a bennszülöttek „barbár, agyafúrt ravaszságú, vérszomjas szörnyetegek voltak, akikhez fogható fenevadat még nem hordott hátán a föld” és ahol különféle kaladokba keveredtek, amelyek során „kétségbeesetten kalimpáló sebesültek és fuldoklók” vergődtek a parton véresen...

Z. természetesen egyetértett, hogy ilyen könyvet nem olvashat esti mese gyanánt egy kisfiúnak. Másnap reggel újságoltam Boninak is, hogy a könyvet, félelmetes és gusztustalan jelenetek miatt, sürgősen abba kell hagyni. Boni persze tiltakozott. Ez várható volt, hiszen minél jobban tilt valamit az ember, annál kíváncsibb a gyerek.

Nem is tudok jó lelkiismerettel egyetérteni a tiltás gondolatával, főleg, ha egy színvonalas irodalmi alkotásról van szó (de igaz ez a színvonaltalan ponyvákra is). Úgyhogy végül is abban egyeztünk meg, hogy Z. nem olvassa föl neki, azaz nem kínálja tálcán a szörnyűségeket, de ha Boni úgy akarja, maga elolvashatja a könyvet.

Ebben maradtunk. Tulajdonképpen kicsit sajnálom, hogy Boni nem vetette rá magát rögtön a regényre; úgy látszik, annyira mégsem kíváncsi, hogy átrágja magát a hosszú és bonyolult helyleírásokon, és hogy megküzdjön az ismeretlen szavakkal (hojsza, szkúner, brig, gerezna) és mértékegységekkel (yard, öl, mérföld, gallon).

„Kora ifjúságom óta nem az ép emberi értelem irányította döntően a tetteimet és az elhatározásaimat, hanem a lelki zavar”

Egy ideje piszkozatban volt egy bejegyzés a papámról. Nem írtam meg rendesen, mert hiába lehet a történteket pár mondattal, objektíven ismertetni, nem tudtam érthetően megfogalmazni, hogy számomra mit jelent a sztori, hogy mit jelent visszatekinteni családunk életfilozófiájára ennyi év távlatából, és hogy mit gondolok a szüleimmel eltöltött saját boldogtalan gyerekkoromról.

És képzeljétek, ekkor teljesen véletlenül hallottam a rádióban erről a könyvről. Egy svájci író könyve, 45 évvel ezelőtt jelent meg, életemben nem hallottam még róla. A műsorban röviden csak annyit mondtak, hogy jó könyv, hogy a pasi a megírása után pár hónappal meghalt rákban (a betegség késztette a könyv megírására a szerzőt), de főleg, hogy az új francia fordításhoz egy olyan író írta az előszót, akit nagyon szeretek. Tulajdonképpen ez utóbbi okból rendeltem meg magamnak magyarul. Elkezdtem olvasni.

És nem tudtam letenni.

Döbbenten, fejbe kólintva és hitetlenkedve olvastam végig.

Nem tudom, mit ér ez a könyv világirodalmi szempontból, és nem tudom, hogy mások mit olvasnak ki belőle, csak annyit tudok, hogy én életemben először olvastam a saját gyerekkorom problémáinak egy részét valaki más leírásában. Nem is gondoltam, hogy az elmondhatatlant (lásd a poszom első bekezdését) ilyen pontosan és közérthetően el lehet mégis mondani. 

Mégpedig azt, hogy a saját apámnak, aki hiába élt le egy kívülről viszonylag szokványos életet (karrier, feleség, két év korkülönbséggel két gyerek, autó, hétvégi telek), mégsem egy normális életben volt része hetvenöt éven keresztül, hanem egy lelki betegségben. A lelki betegség jellege és a körülmények nem teljesen egyeznek meg a könyvben leírtakkal, de van köztük hasonlóság. Az apámra a konformitás vágya, az önbizalomhiány és az emberkerülés jellemző, mindegyik a beteges tartományban. Ezek adják ki a természetének gerincét és a tetteinek mozgatórugóját. Ahogy a könyv szerzője, úgy én is a társadalmi berendezkedésben keresem az egyik okot ezekre a jelenségekre: de én a svájci jóléti gazdaság helyett a kommunizmust okolom elsősorban. Másodsorban pedig a géneket, amiket sajna a papám a saját apjától kapott örökül, és amelyek egy részét én és Boni is magunkkal hurcoljuk, de ez már egy másik történet.

Szóval az első bekezdésben említett sztori a következő: a nagymamámnak volt egy húga, akiről mindig nagyon meleg szívvel beszél. Ennek a húgnak voltak gyerekei, közülük a Zsuzsa, aki az én papámmal kb. egyidős volt. Jobban mondva még most is egyidősek. A papám erről a Zsuzsa nevű unkokatestvéréről beszélt nekünk sokat: szinte együtt nőttek fel, nagyon közeli kapcsolatban álltak, még most is szokta hívni telefonon. A Zsuzsa férjét (Samu bácsi) mindenki imádta: a nagymamám és a papám egyaránt ódákat zengtek róla, egy aranyember, sajnos már meghalt. Zsuzsa és Samu egy időben, amikor én 16–21 éves voltam, a szomszéd utcában laktak, tőlünk kb. 500 méterre.

Csak felnőttként gondolkodtam el azon, hogy mennyire abnormális az, hogy én ezt a Zsuzát soha életemben nem láttam. A Samut sem, a gyerekeiket sem. 

Az egyik barátnőm, akinek ezt a történetet és a fenti könyvet nemrég elmeséltem, megkérdezte, hogy mi volt az oka, hogy a papám és a Zsuzsa elhidegültek egymástól. Nos, a papám életképtelenségét és neurózisát pont az illusztrálja a legjobban, hogy: soha nem hidegült el egymástól a két unokatestvér. Az apám egyszerűen csak nem mutatta be nekünk, gyerekeinek, ezt a fontos családtagot. Amúgy az ő szótárában az elhidegülés és a konfliktus nem is szerepel, mert az nem comme-il-faut. Tüntető és túlzott udvariassággal hívja fel az összes Zsuzsa ismerősét Zsuzsa-napon, de az életében fontos szerepet játszó Zsuzsát nem mutatta be nekünk. Az apám inkább élt egy minden kritikán felül álló, képmutatással szépen kitapétázott disznóólban, mint egy olyanban, ahol kimondják a valóságot, például azt a szót, hogy „disznó”, felrobbantva akár a konvencionális beszélgetések keretét.

Sok más pédát tudok felhozni a konformitás és a látszatra adás ilyen fajta keveredésére. Egy másik példa: a papám (közepes angoltudással) büszkén mondogatta mindig, hogy ő tudja, hogy a juvenile delinquency mit jelent. Engem is mindig arra biztatott, hogy tanuljak meg pár ilyen bonyolultnak látszó angol kifejezést (a nyolcvanas években vagyunk), mert, figyeljem csak meg, egyszer az életben valahol ez jól fog jönni nekem: lesz egy olyan helyzet, hogy csak én fogom érteni az adott kifejezést, és az mennyire király lesz. Értitek, csak jót akart nekem! De soha nem arra buzdított, hogy tanuljak meg jól angolul, hanem arra, hogy pár random kifejezés bemagolásával kápráztassam el a hallgatóságot, mintha valójában jól tudnék angolul.

Ahogy az író, úgy én sem orrolok a szüleimre, és én is szívesen használom velük kapcsolatban a „szegény” jelzőt: dehogy voltak ők rosszak, mégis mennyi rosszat tettek velem – de nem tudtak máshogy tenni. Viszont én is jól emlékszem az első döbbenetemre, amikor rájöttem, hogy vannak emberek, akik a saját szüleikkel is tudnak érdekes témákról izgalmas beszélgetést folytatni.

Véletlenül a kezembe került tehát egy könyv, ami ekkora hatással volt rám. Ki tudja, milyen könyvek vannak még a világon, akár olyan nyelveken megírva, amelyeken nem is olvasok, és amelyek ehhez hasonlóan ilyen fontos olvasmányt jelentenének?!

(a közzétett idézeteket Bor Ambrus fordította)