Gyerekkori emlék

Nagyon gyakran eszembe jutnak mostanában mindenféle alsótagozatos élmények. Például az, amikor a barátnőm áthívott hozzájuk játszani az egyik délután, és be akartuk kapcsolni a TV-t, hogy megnézzük századszorra az egyik Michael Jackson-videklipet. A nappaliban, a TV előtti kanapén aludt a barátnőm kétéves kistesója. Bea óvatosan felemelte az alvó gyereket, hogy átszállítsa a másik szobába, hogy nyugodtan tudjunk ugrálni a Thrillerre. A kisfiú persze az akció közben felébred, sírni kezdett. Erre berohant az anyukájuk, és irtózatosan lehordta a Beát. Még ma is emlékszem, mennyire mérges volt. Ő már biztos rég elfelejtette az egészet, de én nem, elmesélem, miért. Az egyik pillanatban hozzám fordult, és nekemszegezte a kérdést:

– Tamkó, neked eszedbe jutott volna az alvó kistestvéredet kivinni a szobából, csak hogy táncolni tudjatok?!?!

Nem költői kérdés volt. Várta a választ. Én meg ott álltam két tűz között, és fogalmam sem volt, mit feleljek: ha igazat adok a nőnek, akkor nem leszek lojális a barátnőmmel, aki meghívott hozzájuk, ha viszont ellentmondok az anyukának, akkor egy felsőbb hatalom haragját vonom a fejemre, egy olyan emberét, aki a délutáni játék és tánc lehetőségét megteremtette.

De a legemlékezetesebb az egészben az volt, nem felejtem el: egyáltalán nem értettem a kérdés mögöttes morális-etikai töltetét. Magyarán: fogalmam sem volt, hogy valójában Bea cselekedete jó volt-e vagy rossz. Lövésem nem volt róla, hogy egy alvó gyereket egy másik helyiségbe próbálni átvinni, csak azért, hogy miénk legyen a nappali 1) praktikus megoldás-e egy tízéves kislányok elé tornyosuló problémára, vagy 2) az önzés netovábbja. Amúgy mindegy is, mert nem ez a lényeg (nyilván a nő kérdése volt eleve rossz, oda nem illő, túlzó). A lényeg ebben a történetben az, hogy én ezt a tízéves agyammal nem tudtam eldönteni, és mégis jól szerettem volna válaszolni a kérdésre. Kattogott az agyam, hogy kitaláljam: mit kellene ebben a helyzetben mondani, hogy a nő is lecsillapodjon, és a barátnőm se sértődjön meg. Lestem az arcokat, hogy be tudjam magam pozicionálni úgy, ahogy azt a helyzet tőlem elvárja.

Azért meséltem el most ezt el, mert Bonin látom ezt néha: előfordul, hogy – mintegy szolgai szellemben, bizonytalanul – csak meg akar felelni a kérdezőnek, ahelyett, hogy valójában elgondolkodna a kérdésen. Jó lenne, ha minden egyes esetben objektíven elemezni tudná a kérdést, ugyanakkor lehetetlen is, és nem csak azért, mert léteznek hülye kérdések. Hanem mert még a jó-rossz megkülönböztetése sem mindig egyértelmű; néha ezt is tanulni kell.

Hurrá, hétvége!

Ja, a lakás romokban... Úgy érzem, kellene egy teljes hét egyedül, hogy utolérjem magam az házimunkában és az adminisztrációban... Az egyetlen hely, ahol nincs kupi, az a hűtő, mert sajna az tök üres.. Íme egy ma reggeli életkép.

1. Vasalnivaló

2. Gyerekszoba

3. Dolgozószoba

4. Reggeli utáni csatatér

Két lábbal a földön

Viszonylag gyakran meg szoktam hallgatni azt a félórás rádióműsort, amelyben hétköznapi emberek mesélik el az életüket vagy az életük egy-egy szeletét. A kérdéseket nem játszák be, egy monológszerű elbeszélésből áll az egész műsor, és az elhangzottakat senki sem kommentálja. Vannak iszonyú érdekes élethelyzetek. Emlékszem pl. egy csajra, aki elmesélte, hogy másodszorra négyesikrekkel esett teherbe, és amikor a gyererek pár hónaposak voltak, az apuka rákos lett. Hallgattam már műsort péniszcsökkentő műtéten átesett férfiakról. Egyszer egy hajléktalan nő mesélte el, hogyan bujdosott a gyermekvédelem elől a kisbabájával (ezt kétszer is meghallgattam), nemrég magas nők meséltek a méretükből adódó nehézségeikről. Voltak kémek, zsenik, liftbe beszoult emberek... mennyire igaz, hogy mindenki minimum egy könyvet meg tudna írni az életéről!

De azt hiszem, eddig egyetlen adás sem érintett meg annyira, mint az, amit tegnap hallgattam meg a szupergazdagok házvezetőiről (komornyikjairól). Két férfi mesélte el a történetét. Az első sztori is nagyon érdekes volt: már eleve az milyen, hogy létezik egy iskola (Hollandiában) ahol olyan komornyikokat képeznek, akik aztán a világ leggazdagabb háztartásait vezetik. Nem akármilyen suli lehet ez, mert az elbeszélő a jogi diploma megszerzése után végezte el. Ezután a Perzsa-öböl valamelyik országának milliárdosához került, és innentől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy másik galaxisról számolt volna be. Eleve a számok: a család 12 ezer négyzetméteres házban lakott. Ez kb. százszor akkora, mint a mi lakásunk! Igaz, a családot százötven ember szolgálta ki. Rengeteget utaztak, és állítólag egy-egy utazásnál ötven (50!) bőröndöt kellett ide-oda szállítani. A műsort hallgatva az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy bizonyos emberek tényleg komolyan azt hiszik: pénzért bármi megkapható. Így pl. a milliárdos elhatározta, hogy a marhahústermelést tekintve önellátó lesz, és Franciaországból hozatott repülőgépen (!!) negyven tehenet. A hozzájuk tartozó két-három állatorvossal. Azok a tehenek most ott élnek a sivatagban, és állítom, hogy jobb dolguk van, mint sok embernek.

A második történet még sokkolóbb volt. Egy férfi mesélte el, aki a kétezres évek elején egy francia grófi családban dolgozott (noha jogilag már nem léteznek ilyen címek) komornaként. A pasinak el volt torzítva a hangja, hogy ne lehessen felismerni. Mivel női pozícióba vették fel, nőnek kellett öltöznie, kitömött melltartóval, harisnyával stb., és női nevet is kapott. Ahogy mondta, megpróbálta színdarabnak felfogni az egészet, mivel csak pár évig szerett volna „szolgálni” náluk, amíg össze nem gyűjt egy kis pénzt. Végül két és fél évig maradt, ma már köztisztviselő valami hivatalban, családja van, a komornai kitérőről nem tudnak sokan. A női maskarán kívül pelenkát is kellett hordania, mert nem használhatta a kastély WC-jét, és a szolgálati WC-k túl messze voltak. Nem csak ő, hanem az összes többi alkalmazott is pelenkát hordott, és a grófnő állítólag teljesen nyíltan beszélt a vendégei előtt arról, hogy a személyzet pelenkát hord, és hogy ez mennyire „bevált”. Nap két pelenka volt kiutalva, és reggel mindegyikre ráírták tollal az illető nevét, és hogy mikor kezdte viselni.

Na ez egy olyan sztori, amit ha nem ebben a műsorban hallok, nem hiszem el. Nem is az a döbbenetes, hogy valaki pénzért odadobja a méltóságát (nem is kapott amúgy olyan sokat a pasi: havi ötezer eurót), hanem hogy a grófi család szerint ez a mértékű megaláztatás ezek szerint célravezető módszer hosszú távon. Ez az, ami hihetetlen számomra. Hogy nem történt lázadás, nem gyilkolták meg a grófot, nem folytották meg a grófnőt. Sőt, a pasi a legvégén elmondta, hogy bizonyos dolgokért még hálás is nekik (befektetési ötleteket kapott), és a végén még egy kicsit kötődött is a családhoz. De azért úgy nyilatkozott ebben a műsorban, hogy nem lehetett felismerni a hangját...

És hogy mindez nem a Persza-öbölben, hanem itt történhetett, hát komolyan, még most sem tértem magamhoz.

The Family of Silly Walks

A hosszú hétvégét Brüsszelben töltöttük, ahol elég sokat gyalogoltunk. Rájöttem, hogy Z. csoszog. Úgy elkezdett zavarni, hogy folyton rászóltam, emelje már fel a lábát (= hülye ötlet volt, magamat kell átprogramoznom, ő két percig tud arra figyelni kábé, hogy ne csoszogni). Erre Z. rámutatott, hogy Boni csámpás (ezt mondjuk tudtuk, kell majd neki lúdtalpbetét) én pedig úgy járok, mint egy kacsa.

Mondanivalóját alátámasztandó lefilmezett hátulról, és rá kellett, hogy jöjjek: teljesen igaza van. Fogalmam sem volt, hogy ennyire szétteszem a lábfejemet, ez így borzasztó! Futásnál és úszásnál szoktam látni embereket, akik nagyon furán tartják a lábukat. Mindig is sajnálkozva latolgattam, hogy vajon tudatában vannak-e ennek a fogyatékosságnak, vagy pedig úgy élik le az életüket, hogy nem is tudják, milyen furán futnak/úsznak?

Hát nem nagyon lógok ki a sorból!

A francia „time out” módszerről* és annak ellenzőiről

Látom, néhány embernél kiverte a biztosítékot, hogy Bonival együtt tanulok. (Hát ha még tudnák, hogy épp egy személyre szóló tankönyvet írok neki!) Már rég el akartam mesélni, de ennek apropójából most leírom, hogy mi megy a francia médiában hónapok óta gyereknevelés ügyben: egy kisebb fajta botrány robbant ki két gyermeknevelési iskola, pontosabban azok szószólója között. Hihetetlen, de az olyan komoly napilapban is, mint a Le Monde, rendszeresen jelennek meg cikkek hol az egyik, hol a másik oldal védelmében, és a buliba beszállt a francia állam által finanszírozott közrádió is.

Zanzásítva a következőről van szó: az egyik nő az ún. pozitív (kötődő) nevelést hirdeti, a másik nő pedig azt mondja, hogy az első teljesen félreértette az említett kötődő nevelés elveit, amelyek helytelen alkalmazása az agresszív és elkényeztetett gyerekek generációjának megjelenéséhez vezetett.

A vita konkrétan abban csúcsosodott ki, hogy lehet-e, illetve kell-e egy gyereket a szobájába küldeni büntetésből.

Na most itt gondolom felkapjátok a fejeteket, hogy basszus, ezeknek a franciáknak nincs jobb dolguk, mint ezen vitatkozni, ugye? Én legalábbis rögtön erre gondoltam. Pszichológusok, orvosok, terapeuták esnek egymásnak annak kapcsán, hogy örök nyomot hagyunk-e egy gyerek lelkivilágában azzal, ha bezárjuk a szobájába, vagy sem. Svéd gyerekekre, tanulmányokra, klasszikusokra hivatkoznak, és persze mindegyik tudja a tutit. Sőt, egy olyan cikket is közzétettek az újságban, amelyben a szerző (gyerekorvos) azt a kérdést tette fel a publikumnak, hogy „Mit szólnánk, ha a házastársunk büntetésből bezárna minket a szobába? Miért tesszük ugyanezt a gyerekeinkkel?”

Szóltam is Z-nek, hogy szerintem nem zár be elégszer engem. Pedig milyen szívesen olvasgatnék egy kicsit napközben, nyugiban egy szobában egyedül!

Na de viccet félretéve, két dolgot vonok le tanulságul ebből a francia skandallumból. Egyrészt, hogy a gyereknevelést itt is mennyire hamar és könnyedén terelik elvi síkra: mintha létezne egyetlen üdvözítő módszer a különböző alkatú gyerekekre és a százféle különböző családra. Másrészt ez a hihetetlen önbizalom mindkét oldalról: mindketten fennen hirdetik, hogy csakis a saját módszerükkel lehet egészséges és boldog embereket nevelni, a másik módszerrel nyilvánvalóan csak lelki sérült szociopaták lesznek a gyerekekből.

Amúgy mi kb. ovis kora óta beküldtük Bonit a szobájába büntetésképpen. Egyetlen probléma volt a dologgal: folyton kijött!

* Az is milyen jellemző, hogy angolul használják a kifejezést

A tehetséges gyerek

Annyira frusztráló ez a Boni! De azt hiszem, eléggé tipikus az esete, legalábbis a zongoratanárnő azt állítja, hogy gyakran találkozott már ilyen gyerekekkel: bármit könnyen és gyorsan megtanul (zongora), jó zenei és ritmusérzéke van (szolfézs, dob), bonyolult összefüggéseket észrevesz (matek), rég tanult dolgokra is jól emlékszik (töri, földrajz, helyesírás), rímekben beszél (francia) csak hát... 1) lusta 2) motiválatlan és 3) nem érdekli. Ááá, a hajamat tépem!

Pedig szeret kitűnni, jól szerepelni (zongorázni családtagok előtt például), viszont megelégedik az egyszerű középszerrel, amit még a kisujjából is kiráz. Amihez már további erőfeszítésekre lenne szüksége, az már nem érdekli. A múltkor azt kérdezte tőlem, hogy el tudom-e képzelni, hogy milyen lehet az ő fejével gondolkodni, és azt válaszoltam neki, hogy a lustaságot teljesen megértem. Világos, hogy az ember nem szívesen tesz erőfeszítéseket, ha megúszhatja máshogy is, gondolok itt pl. az oltári nagy kupira, amit maga mögött hagy minden szobában. Logikus, hogy nem szeret pakolni. Amit nem értek: miért nem igyekszik valaki jobban, amikor az a saját érdeke?

Annyit már felfog a világból, hogy tudja: amit egyszer megtanult, azt nem veheti el tőle senki. A tanulás és a tudás értékét nem vitatja. Hogyan lehet a lustaság mégis akkora hajtóerő, hogy felülírja ezeket a meggyőződéseket?

De továbbmegyek: azt is jól tudja, hogy tehetségének és kapacitásainak birtokában nem fogjuk hagyni, hogy közepes eredményeket hozzon haza. Minden pluszmunkát, extra feladatot számon kérünk rajta, olyanok vagyunk, mint két hajcsár, folytot ostorozzuk – de hiszen tízszer annyira képes lenne, mint most! És ennek ellenére a megúszásra játszik, holott megtapasztalhatta, hogy a végén így is, úgy is meg kell csinálnia (jól) a feladatait. Akkor meg nem lett volna jobb rögtön, háborgás és zsörtölődés nélkül, jókedvűen? Folyamatos harc az életünk, hogy elérjük nála a perfekciót. Remélem, idővel benő a feje lágya, és önmagától, a saját mércéje szerint igyekszik majd a lehetőségeit maximálisan kiaknázni. Addig meg, az ő érdekében, mi tartjuk számon a házijait, próbáljuk értelmezni a macskakaparással teleírt füzeteit, oldjuk meg az iskolában felejtett tankönyvek heti rendszerességű (!) problémáját, keressük ki neki az oktatóvideókat a netről, fénymásoljuk le az elveszített (brrr) kottáit, nyaggatjuk logikai feladatokkal, angol szavakkal, tiszta hangközökkel, magyar helyesírással, történelmi témájú podcastekkel...

Felejtés

Első megállapítás: az ember annyi mindent elfelejt a saját életéből!

Második megállapítás: a hétvégén 25 oldalt haladtam a könyvemben a botanikus kertben, egy padon ücsörögve, miközben Boni a többi gyerekkel focizott.

Nekem évekig ez volt az álmom: hogy a játszótéren olvashassak. Arra teljesen világosan emlékszem, hogy soha nem sikerült. Egy idő után már nem is vittem könyvet, és elképedve néztem azt az apukát, aki makacsul mindig magánál hordott egy Kant-kötetet (soha nem tudott belenézni). Pedig olyan logikusnak tűnt, hogy amíg a gyerekek szabályszerűen eljátszogatnak a direkt erre a célra kifejlesztett és megépített, EU-konform mászókákon és homokozóban, a direkt erre a célra odalogisztikázott többi gyerekkel együtt, addig a szülők az árnyékban olvasgatnak. Soha nem jött össze!

Csak már arra nem emlékszem pontosan, hogy miért. Rémlik, hogy talán mindig volt valami necces helyzet, mentőakció, lapátlopási ügy? Esetleg elkódorgott volna a gyerek? Vagy egyszerűen csak az a tény, hogy bármi lehetett volna ezek közül, megakadályozta volna, hogy a könyvemre koncentráljak?

Arra is jól emlékszem, hogy beszélgetni is alig tudtam a többi szülővel. Világosan előttem van, ahogy a szomszédos idősek otthonából odagurított idős nénik és bácsik sütkéreztek a padokon, és szinte már irigyeltem őket! (alig tudtam leülni a padra!!) (de miért??)

Egyébként ugyanezt a gondolatmenetet folytatva: arról sincs a leghalványabb emlékem sem, hogy amikor egyedül éltem, mit vacsoráztam otthon hét közben. Most, amikor minden egyes vacsora fejtörést okoz, időt és erőforrást rabol el, próbálok visszaemlékeztni, hogyan is csinálhattam ezt, amikor egyedül éltem. Fogalmam sincs!

Dünnyögve, kelletlenül

Hát én, a rossz alvó, annyit nevettem ennek a versnek az utolsó hasonlatán:

Jó annak, ki a földön

elvégezhette minden dolgát,

vénségére teste kiszáradt,

megérett a halálra,

mint lassu tűzön kiégett cserép

a szomjas ajakra –

de jaj annak,

ki úgy hagyja el az életet,

mint alvását a szeretkezni ébresztett asszony,

dünnyögve kelletlenül.

Ki gondolta volna, hogy a költőnek ilyen humora van?

Egy üzletember

– Nézd mit rajzoltam, mama!

– Hú de szép!!

– Tetszik?

– Nagyon. És még ki is színezted!

– Igen. Ez egy poszter. Ki lehet tenni a falra.

– Gyönyörű!

– Kell? Nem akarod megvenni? Egy euró!