A múltkor az uszi öltözőjében fültanúja voltam egy parabola-érvényű jelenetnek, amit azóta többször is fölemlegettem Z-nek, aki azt állítja (és igaza is van), hogy gyakran felesleges apróságokon húzom föl magam, olyasmiken, amikre ő csak elegánsan legyint egy nagyot. Szóval szerintem nagyon tanulságos és jellemző dolgokat hallottam az usziban: a mellettem lévő kabinban egy nő vetközött az egy-kétéves körüli kislányával (onnan gondolom, hogy még nem nagyon tudott beszélni), és egy másik kabinban pedig a férje. A nő átkiabált a férjéhez:
– Nico? Hol van a Louise fürdőruhája?
A pasi nem tudta. A nő tovább kérdezősködött:
– Kikészítettem az ágyára a fürdőruhát, és mondtam, hogy azt add rá, hogy csak le kelljen venni. De nincs rajta! Nico, hol van a fürdőruha??
Mint kiderült, az apuka öltöztette reggel a kislányt, de mivel eleresztette a füle emllett a nő útmutatását, a fürdőruha szépen ottmaradt a kiságyra kiterítve, és ezek hárman egy szombat reggel eljöttek az usziba a kislány fürdőruhája nélkül.
A nő tombolt!! Borzasztó volt hallgatni. A férfi hebegett-habogott, szintén borzasztó volt hallgatni, mert nagyon megsajnáltam. Régi megfigyelésem, hogy aki kiabál, annak soha nincs igaza, még ha igaza van is.
Senki sem, így e nő sem vehető komolyan, aki tajtékzó őrültként otromba sértéseket vagdos a másik fejéhez. Végül is csak egy icipici oda-nem-figyelésről van szó, egy tenyérni fürdőruci ágyon felejtéséről. Most miért van ez a nő úgy oda, rosszabb dolgok is történnek a világon, csak be kell kapcsolni a rádiót és meghallgatni.
Ugyanakkor ez a kicsi szórakozottság elrontotta mindhármuk délelőttjét. És én ezt úgy képzelem, a saját háztartásunk természetrajzából levezetvén, hogy nem először fordul ez elő. Hogy hiába mond valamit a nő érthetően, tagolva és többször is, a pasi valahogy nem hallja meg, vagy meghallja, de abban a pillanatban el is felejti.
Amit nekem a nőnek meg kell tanulni: 1) elegánsan lereagálni a házastárs feledékenységét, és szemet hunyni afelett, hogy a falnak beszélünk, valamint 2) minden gyakorlati dolgot saját kezűleg intézni.
Petra barátnőmmel több mind húsz éve tartjuk a kapcsolatot, mondhatni, hogy ő az egyik legszorosabb kötelék az életemben, még annak ellenére is, hogy nem élünk egy országban. Szinte mindent tudunk egymásról. Végigkövettük egymás felnőtt életét: párkapcsolati örömöket és nehézségeket, gyerekszüléseket és -nevelést, munkahelyi gondokat, szülőkkel kapcsolatos gondolatokat, ingatlanvásárlásokat, hobbikat, egészségügyi macerákat stb. Becsülöm benne a toleranciát és az árnyalt, ideológia- és sablonmentes gondolkodását. Magával szemben is tök őszinte. Véleményére adok, észrevételeit fontosak, beszélgetéseink mindig érdekesek (két éve napi szinten beszélünk, de előtte is gyakran), jóindulatában megbízom.
Pedig sok mindenben különbözünk: az ízlésünk például tök más (könyvek, ruhák, dekor, kaja). Rengeteg dologban nem értünk egyet, ezek közül is a legfontosabbak: ő a nevelésben hisz, én azt gondolom, hogy alapvetően nem tudjuk befolyásolni a gyerek karakterét. Ő környezettudatosnak gondolja magát, szerintem pedig egy ma élő nyugati ember, nyaralásaival, teleléseivel, hosszú hétvégéivel, fogyasztási szokásaival, sőt, elvárásaival, nagy élettereivel, az igénybe vett közlekedési módokkal per definitionem nem lehet környezettudatos. Petra eléggé oltásellenes, én az elsők között oltattam be magam. Ő hívő, és abban hisz, hogy nincsenek véletlenek, én pedig nem vagyok hajlandó semmi mögött rendező elvet feltételezni. Szerinte minden jobb volt régebben, szerintem pedig minden borzalmasabb volt régebben.
És mégis, vagy pont ezek ellenére, tök jól tudunk beszélgetni. Ennek több oka van: egyrészt anélkül, hogy az egekig magasztalnám, tiszelem a fent említett jó tulajdonságait (őszinteség, jóindulat, intellektuális bátorság, árnyaltság, nyitottság, érdeklődés), másrészt egyikőnk sem akarja meggyőzni a másikat. Mindegyik, számomra idegen nézetében tudok találni olyan részgondolatot, amivel egyet tudok (vagy: vagyok kénytelen) érteni. És ha nem, a kérdésfelvetései akkor is mindig validak. Végső soron pedig: egy szimpatikus illetőről van szó, akinek kíváncsi vagyok a véleményére.
Mióta Oroszország lerohanta a szuverén Ukrán államot, sajna mindez megváltozott. Direkt választottam a lerohanta és szuverén szavakat, mert szerintem már a terminológiában sem tudunk Petrával megegyezni. Szóval azóta nem hívom már olyan szívesen, butának és veszélyesnek tartom az álláspontját. Ha mégis szóba kerül a téma, nem reagálok a mondandójára, próbálom elterelni a társalgást más irányba.
Tök fura, hogy ez a téma verte ki nálam a biztosítékot, pedig képzelhetitek, hány és hány órán keresztül vitatkoztunk az oltásról vagy különböző gyereknevelési elvekről. Mindig érdekelt a véleménye. Soha nem éreztem azt, mint most, hogy: bárcsak hallgatna már el!
Mélyen magamba néztem, hogy vajon miért van ez így. A politikai nézetkülönbség soha nem tudott kiborítani, az egyik legjobb barátnőm például évek óta OV-ra szavaz. Egyszer egy ismerősöm hirtelen durva és erőszakos vegán lett, térített is, meg gyilkosnak kiáltott ki mindenkit, aki akár egy sonkás szendvicset is megevett; na, vele tudatosan megszakítottam minden kapcsolatot, de azt higgadtan, átgondoltan tettem, mert újkeletű nézeteit untam és hülyeségnek gondoltam. De ez most más, ezzel a háborúval kapcsolatban felzaklat minden olyan narratíva, amely eltér a hivatalostól.
Rájöttem, hogy miért. Azért, mert a saját álláspontom is önző és önellentmondásos: egyrészt elvárom, hogy szabadon élhessek egy demokráciában, másrészt pedig minimális kockázatot sem tudnék soha ezért vállalni. Én lennék az, aki egy háború esetén az elsők között menekülne. Semmiféle bátor és hősies tettet nem tudnék soha az életben végrehajtani, se élő adásban háborúellenes plakáttal berohanni az orosz híradóba, se a fronton harcolni. Sőt, nyolc éve először arra gondoltam, hogy hátha Boni megörökölte a reumámat, és akkor soha nem fogják egyetlen országban sem katonának besorozni.
Amikor Petra felrója Zelenszijnek, hogy szétlöveti az országát és megöleti/földönfutóvá teszi a lakosságot, azt az alternatívát hozza föl, hogy ennél még egy orosz invázió is jobb. Éltünk mi is diktatúrában, mondja, nem volt az olyan rossz, és legalább: éltünk. Ilyenkor önt el méreg.
Ugyanakkor: ha az én fiamnak kellene küzdenie és az életét adnia az európai értékekért, a szólás- és véleményszabadságért, az esélyegyenlőségért, a jogállamiságért, a demokráciáért, nem szavaznék-e inkább én is az autokráciára és a diktatúrára?
– Jaj, kezd már kicsi lenni ez a fürdőgatya! – sopánkodtam hétvégén az usziban, látván Bonit a félig kinőtt fürdőnacijában.
– Nem, mama! – javított ki – Én leszek egyre nagyobb!
Van egy műsor a francia rádióban, ahová az épp aktuális téma kapcsán be lehet telefonálni és kérdéseket feltenni. Nagyon szeretem ezt az adást, mert okos a műsorvezető, jók a meghívottak, és általában érdekesek a témák. Az elmúlt két évben gyakran a vírus volt terítéken. Meg is lepődtem, hogy hány olyan orvost, kutatót, professzort stb. tudtak meghívni, akik azon kívül, hogy egy-egy terület szakértői, még szuperul is nyilatkoznak egy élő adásban. Mintha egész életükben ezt tették volna! Holott eddig kémcsövek és betegágyak felett görnyedtek, és ha nincs ez a vírus, soha nem kerültek volna a figyelem középpontjába.
Amúgy azt is nagyon szeretem a műsorban, hogy a meghívott szakértők soha nem tudják előre, hogy milyen kérdéseket tesznek fel nekik, ott helyben kell improvizálniuk a gyakran összetett és bonyolult kérdésekre. Vannak okoskodó, rosszmájú vagy egyenesen buta betelefonálók is, sőt, egyszer még az is előfordult, hogy a két meghívott egymással összeveszett.
Az orosz invázió óta minden nap Ukrajna a fő téma. Általában történészek, katonák, kutatók, közgazdászok, tanárok, diplomaták, újságírók stb. jönnek. Az egyik adásban betelefonált egy pasi, és a következő kérdést szegezte nekik:
– Nem kellene inkább megölni Putyint?
Ugyan nem láttam a szakértők arcát, de el tudtam képzelni! A hangjukon érződött az őszinte döbbenet. A pasi, aki elsőként kapta meg a szót, megadta azt a politikailag korrekt választ, amit egy republikánus érzületű francia pillanatnyilag hivatalosan mondhat, valami olyasmit, hogy a nyugati demokráciák már rég felhagytak ezzel a fajta megoldással, és hogy a háborús bűnösöknek a törvény előtt kell felelniük a tetteikért.
Mit is mondhatott volna mást? A meglepő inkább az volt, hogy a pasi érezhetően elborzadt Putyin meggyilkolásának gondolatától. Aztán második reakcióként részletezni kezdték, hogy mennyire védik az orosz elnököt, kvázi lehetetlen is megölni – amivel csak azt igazolták, hogy a kérdésen már régen elgondolkodtak. Érdekes volt a műsorvezető nő félig vicces javaslata is, aki azt mondta, hogy talán ezt a gyilkolászást az oroszokra kellene bízni, utalva arra, hogy több politikust és ellenzékit mérgeztek már meg maguk között. Ezzel is csak azt bizonyította, hogy noha a piszkos munkát más típusú országokra érdemes bízni – de mégiscsak el kell végeztetni.
Ahhoz képest, hogy milyen meglepetést okozott a kérdés, elég jól körüljárták a témát. Végül is kimerítően megtárgyalták a dolgot, egészen addig a mértékig, ameddig azt egy közfinanszírozású rádió megtehette. Utána Z-vel arról beszéltünk, hogy valószínűleg minden egyes demokrácia titkosszolgálata feltérképezte már ezt a lehetsőséget, mint a konfliktus legkézenfekvőbb megoldását, és nem hiszem, hogy magasztos etikai vagy filozófia stb. elvekre hivatkozva bármelyik államfő elvetné az ötletet.
A hétvégén össze kellett szerelnünk egy bútort; hogy micsoda fura csapat vagyunk így együtt hárman! Nem igazán tudunk jól együttműködni, hogy úgy mondjam. Más és más munkamódszerünk és -morálunk van: hármunknak háromféle.
Én és Boni az összeszerelési útmutató bűvöletében kezdjük meg a munkát. Ő mindig is imádta ezeket az útmutatókat, használati utasításokat, ismertetőket, és szereti kibogarászni a bennük található információkat, legyen szó betűkről vagy piktogramokról. Én meg szeretek még a munka kezdetén megbizonyosodni arról, hogy minden hozzávaló megvan (megszámolom, sorba rendezem őket).
A férjem teljesen más típus: ő úgy esik neki a bútornak, mint borjú az anyjának. Épp csak, hogy belepillant a dokumentációba. Ezzel az őrületbe kerget. Ő a saját intuíciójára és tapasztalatára épít, én meg abban hiszek, hogy tanulmányozni kell rendesen a tudnivalókat. Amúgy Boni is hajlamos a kapkodásra, a sietségre, és hármónk közül mindig ő az, aki kijelenti, hogy tudja a megoldást.
Aztán ott van a ki-használja-a csavarhúzót kérdéskör. Boninak a nagyapja már két éve vett egy szuper csavarhúzókészletet. Ettől Z. ki volt borulva, hogy majd kiszúra a gyerek a saját szemét – Boni viszont azóta meg van győződve róla, hogy ő tud csavarozni, és nem adja át senkinek ezt a feladatot. Én valahol középtájon helyezkedem el: szerintem csavarozhat, de csak felügyelettel. Ezzel két gond van csak: 1) Boni nem tartja be, és 2) az apja hajlamos maga után szanaszét hagyni a szerszámokat.
Mert a következő probléma az az, hogy a férjem oda teszi le a cuccokat, ahová éppen kedve szottyan. Amúgy Boni is ilyen. Semmi rendszer, semmi önfegyelem! Ezért folyton keressük az említett csavarhúzót, meg a csavarokat. Én jól látható helyre, és mindig ugyanoda pakolok mindent, így nem vesznek el.
Aztán van az a pillanat, amikor az ösztönei által irányított férjem mérgesen kijelenti, hogy hiányzik egy alkatrész. Persze SOHA nem hiányzik, csak jobban meg kell nézni az összeszeretlési tudnivalókat: a megoldás benne van! Boni és az apja viszont azt róják föl nekem gyakran, hogy kávészünetet szeretnék tartani. További idegesítő tulajdonságunk: egymás kezéből kapkodjuk ki a papírt. Ez engem zavar a legjobban, bár én is csinálom.
Hármónk közül a férjem a maximalista. Mi Bonival beérjük a kevésbé profi, a kicsit trehány vagy az enyhén buherált megoldásokkal is. Z. viszont mindig a tökéletességet célozza meg, amivel egyszerre vívja ki az elismerésemet és a bírálatomat is, hiszen nem csak a bútorszerelés során maximalista, hanem a vírus elleni harcban is...
Aztán csak összeépült nagy-nehezen az a bútor, sok csavarozással, bosszankodással – és egy kis veszekedéssel is, mert amikor Z. kijelentette, hogy még mielőtt összeszerelnénk az egészet, előbb a fiókot kell megcsinálunk, külön, Bonit elöntötte a méreg, hogy az nem úgy van az útmutatóban (tényleg nem úgy volt, de Z. előrelátó javaslata nagyon okosnak bizonyult, mert így be lehetett próbálni a fiókot, még mielőtt az egészet összeszereltük volna).
A pakolási módszerünk is más és más. Bonié röviden ennyiben összegezhető: ő nem pakol. Utasításra kelletlenül behány ezt-azt a szobájába, közben lamentál, sóhajtozik, gyerekjogokat emleget. A férjem a kampányszerű pakolás híve, azaz bizonyos időpontokban összerámol, elpakol, a köztes időkben nem zavarja a rumli. Én pedig az vagyok, aki inkább szerelés közben is rámol, csak hogy ne kelljen a végén nagytakarítani.
Sokkal jobbak vagyunk közös társasjátékozásban!