A nehéz természetű gyerek

Ahogy az évek múlásával egyre inkább kiütközik Boni karaktere, annál inkább jövünk rá, hogy szinte semmi nincs belőle az apai oldal jó kedélyű, meleg szívű természetéből. Sokkal nehezebb most vele, mint az ún. dackorszakban, évek óta nehezebb, és rettegve várom a kamaszkort. Titokban azt remélem, történik valami csoda és elkezd hasonlítani a francia rokonaira. Ki tudja.

Két dologban nem hiszek: nem hiszem, hogy sok múlott volna rajtunk, hogy ilyen lett, és azt sem hiszem azt sem, hogy nagyon bele tudnánk szólni a jellemfejlődésébe azon kívül, hogy példát mutatunk. De sajnos, mivel rám hasonlít, én nem igazán tudok jó példával elöl járni, az apja pedig már nyolc éve mutatja a példát, mégsem hat rá egy kicsit sem. Ja, és nem hiszem azt sem, hogy minden újszülött csírájában ott hordja magában a nyitottságot, a szolidaritást, az optimizmust, a bátorságot, a türelmet, a kedvességet stb. és csak elő kell csalogatni.

Nem akarom egyébként részletezni Boni dolgait, mert észrevettem, hogy ha valaki rákérdez, mindig csalódottan elsorolom a rossz tulajdonságait, és ebből kikerekedik egy olyan narratíva, mintha én folytom lehúznám a gyereket. De hát, azon kívül, hogy vág az esze (és persze cuki, és imádjuk), sajnos nem tudok fölsorolni több nemes tulajdonságot benne.

Azt kellene feltérképeznem, hogyan lehetne egy ilyen nehéz természetű gyereket megfelelően elkísérni a mindennapokban. Hogy neki is könnyebb legyen, meg nekünk is. Fel kellene mérnem, hogy mi az, ami segíti, ami hasznos lehet a jövőben neki. Első körben el kellene hinnem, hogy mindezek ellenére boldogulhat az életben – és már itt elbuktam. De próbálkozom.

Nyelvek és gondolatok

A két- vagy többnyelvű (azaz a két vagy több nyelvet párhuzamosan használó) emberektől, így tőlem is gyakran megkérdezik, hogy melyik nyelven gondolkodnak, illetve hogy melyik nyelven álmodnak. Nemrég meghallgattam egy rádióműsort a többnyelvűségről, a meghívott nő ötnyelvű volt, neki is feltették a kérdést. Már nem is tudom mit válaszolt, de azóta figyeltem magam: én vajon melyik nyelven gondolkodom.

Ez több hete történt, úgyhogy ennyi idejű önmegfigyeléssel a hátam mögött kijelenthetem: nagy valószínűséggel én nem szavakban gondolkodom. Egyetlen nyelvet sem tudok társítani a gondolataimhoz, mert azok nem kifejlett vagy megfogalmazott mondatok, hanem inkább: képek, érzések, benyomások. Ha a nyilvánosság elé szeretném tárni ezeket a gondolatokat, tudatosan le kell fordítanom őket magyar vagy francia mondatokra. Hogy melyikre, az a hallgatóság nyelvétől függ, semmiképpen sem a saját agyamtekervényeimtől, szóval már nem tartozik szorosan ehhez a témához (így az sem tartozik ide, hogy van, amit franciául, van, amit magyarul könnyebb mondanom).

Egyébként érdekes ezeknek a kusza benyomásoknak a lefordítása; nem könnyű. Úgy érzem, a nyelv nem mindig tudja visszaadni azt, amit gondolok. Ezért hatalmas mankó a szépirodalom.

***

A másik téma, ami szegről-végről idetartozik, a következő: mindig is csodálkozva olvastam, hogy egy-egy nyelv miket vett át a környező nyelvekből. Nem a jövevényszavakra gondolok, az teljesen világos, hogy pl. ha egy ősmagyar találkozott egy őstörökkel, és életében először megpillantott egy buzogányt, akkor nem kezdett el szavakat keresgélni rá, hanem használta a készen kapott török szót.

Inkább arra gondolok, hogy pl. a magyar főnévi igenevek -ni képzőjét a az udmurtból vettük át. Vagy hogy a francia nyelv teljesen elhagyta a főnévragozást, holott a latinban létezett. Mi vette vajon rá az embereket arra, hogy struktúrájában változtassák meg a nyelvüket, és egyáltalán: hogyan zajlott ez a gyakorlatban? Elképzelni sem tudom, hogy átvegyük mondjuk a nyelvtani nemeket valamelyik indoeurópai nyelvből.

A fiamat elnézve, most már kezdem éreni. Valszeg ezek a változások mindig egy két- vagy többnyelvű közösségen belül mentek végbe. Mert amit Boni művel a magyarral és a franciával, arra már szinte azt lehetne mondani, hogy egy diaszpóranyelv születésének vagyunk tanúi. Pl. évek óta makacsul használja a szépebb szót a szebb helyett. El tudom képzelni, hogy egy közösség ezt a variációt is elfogadja, egy idő után elkezdje használni, sőt: el is felejtse az eredetit. Hopp, már meg is van a csere. Ugyanígy lezongorázható a -ni képzőnek a meghonosodása a francia nyelvben.

Hogyan NEM kaptuk el a koronavírust (egyelőre)?

Remélem, szívesen olvassátok a beszámolót – én mostanában mindenkitől azt hallom, hogyan kapták el, kinek hány fokos láza volt (vagy sem), melyik teszt mit mutatott és ki hányszor volt beoltva. Nagyon unom. Mivel utálok beállni a sorba, ezért azt fogom elmesélni, hogyan nem kaptuk el.

Szombaton írt Boni tanítónője, hogy van Covidos az osztályban, és a jelenlegi protokoll szerint kétszer kell tesztelni (otthoni teszttel) a gyerekeket: a 0. és a 2. napon, azaz szombaton és hétfő reggel. Azt írta, hogy ha a szombati, de főleg a hétfői negatív lesz, akkor önbevallásos alapon, kitöltött papír aláírásával a gyerek már hétfőn mehet suliba.

Nagyon megzavart ez a határozószó: mert ha a szombati pozitív, de a hétfői negatív, akkor mi van? Ráadásul én vasárnap vettem észre az e-mailt, úgyhogy értelemszerűen szombatit nem is tudtunk produkálni – ilyenkor mi a teendő?

Az óvatos apuka úgy döntött, hogy ma Boni inkább ne menjen suliba. A vasárnap délutáni teszt negatív lett – Boni rettenetes nagy bánatára, aki már látta magát, amint egy hétig a szobájában legózgat, és az én legnagyobb sajnálatomra, mert én meg azt vizionáltam, hogy átesünk rajta valami enyhe tünettel, és a továbbiakban Z. visszavesz a megszállott óvintézkedésekből, mert belátja: védenek az oltások*.

Mit hívok én felesleges, sőt: ártó óvintézkedésnek? Azt például, amikor a férjem azt magyarázza Boninak, hogy mostanában inkább ne is menjen közel a gyerekekhez a suliban. Az ilyenektől elönt a paprikaméreg, és ilyenkor gondolom azt (anélkül persze, hogy direkt meg akarnék fertőződni, mert azt azért mégsem), hogy sokkal egészségesebb lenne, ha pár nap (hét) alatt átesnénk a megbetegedésen, minthogy a szociálisan ügyetlen gyerekekmnek ilyen mérgező hülyeséget mondjon, akár még hónapokon keresztül.

Decemberben lemondtam egy utat Strasbourgba a delta és a karácsonyi vásár miatt. A barátnőmet mentem volna meglátogatni, és áttettük a talit januárra. Most megint itt a dilemma, hogy hányszor fogjuk még elhalasztani a találkozást, mikor lesz az ún. ideális időpont arra, hogy összefussunk? Z. szerint felelőtlenség most menni, szerintem viszont hülyeség halogatni, mert ha rá hallgatok, két éve a lakásban kuksolnánk.

* Most még. De mi lesz márciusban?

Kritikus tömeg (frissített lista)

Boni tanítónője,

osztálytársa,

osztálytársának családja (szülők, öccs),

Boni párhuzamos osztályának tanítónője,

Z. legjobb barátja,

az én legjobb barátnőm

Z. gitártanárja,

a zongoratanárnőm számos diákja,

Boni fogorvosának számtalan páciense (üres volt a rendelő),

az alsó szomszédunk és családja...

... mind Covidos.

Két kérdés merül fel bennem: 1) tényleg megéri-e erőnkön felül, a tébolyig vigyázni vagy tök mindegy, úgyis elkapjuk? 2) Ez utóbbi esetben: mikor kapjuk el? Vagy már vajon bennünk van?

Bepillantás egy nyugat-európai munkahelybe

 

Megőrülök ezektől a spagettiktől!

2020, 2021, 2022

Tavaly tanúja voltam én is annak, hogy egy közegészségügyi problémából (2020) hogyan válik társadalmi-politikai krízis (2021). Lassan két évvel a járvány kirobbanása után ma már hihetetlennek tűnik, mennyire egységes és szabálykövető volt az emberiség az első hónapokban; még tapsoltunk is az egészségügyi dolgozóknak minden nap 20 órakor! És milyen reménykedve vártuk a vakcinát!

És ugyanez a vakcina, amint meglett, mennyire megosztotta az embereket, a családokat. És mennyire nagy lett a szája mindenkinek: az átlagember mindent jobban tudott a politikusoknál és az orvosoknál. A hatvanmillió virológus országa – hallottam egyszer a rádióban, arra fel, hogy csak úgy dobálózunk, a reggeli kávénk mellett mintegy, az orvosi, epidemiológiai, vakcinológiai fogalmakkal.

A tavalyi év egyik napjára pontosan emlékszem: március végén megkaptam az első oltást. Gyönyörű tavaszi nap volt, együtt mentünk mindhárman, mert ki tudja „fogok-e tudni utána vezetni” (így utólag ez milyen vicces), késő délután jöttünk meg. Aznap este Macron bejelentette, hogy előrehozzák a tavaszi szünetet, ami így három hétre dagadt – az oltóközpontban pedig azt hallottam, hogy az első adag védőoltás három hét alatt fejti ki a hatását. Attól a pillanattól kezdve átkerültem az oltatlan-félős kategóriából az oltott-nem félős kategóriába.

(Ez Lappa zseniális fölosztása az emberiségről: vannak az oltottak és az oltatlanok, illetve azok, akik félnek vagy nem félnek a vírustól, azaz a földgolyó valamennyi lakosa beletartozik ennek a négy kategóriának a valamelyikébe. Szuper megfigyelés! Sajnos a férjem az oltott-félős típus.)

A múlt héten, a két ünnep között, amikor volt időnk figyelni és jól kibeszélni a híreket, az egyik napon megdőlt Franciaországban a pozitív tesztek abszolút száma, majd asszem három napra rá ez a szám megduplázódott. Akkor, abban a pillanatban azt gondoltam (és reméltem), hogy ebben a hullámban talán mi is elkapjuk ezt az omikront, ami talán tényleg veszéltelenebb. Úgy gondoltam, és egy kicsit talán még mindig azt hiszem, noha leírva tényleg rettentőnek tűnik, hogy: a férjemnek jót tenne egy kis Covid. Valami enyhe lefolyású, ártalmatlan fajta. Persze tudom, hogy nem lehet válogatni. De lassan már ott tartok, hogy így, ekkora rettegésben, vigyázásban és morgolódásban, nem érdemes élni.

Tavaly mindenkitől ezt hallottam, hogy „elegük van” a járványból meg ebből az életből. Ugyanezek az emberek utaztak, éttermekbe, moziba jártak, találkozgattak egymással. Egyszóval olyan életet éltek, amelyet mi nem. Én beérném az ő életükkel!

Segítség, idegesítő a gyerekem!

Hú, milyen fárasztó tud lenni Boni, te jó ég. Nagyon vidám, cuki, bolondos gyerek, tud komoly is lenni, de valljuk be: gyakran idegesítő. Írtam már, hogy folyamatosan dumál és mozog; az az érzésem, hogy az évek előrehaladtával egyre többet beszél és egyre többet ugrál. Pedig azt hittem, hogy a tendencia pont a fordítottja lesz, hogy lehiggad! Sokkal több figyelem kell neki most, mint pár éve. Kiköveteli a figyelmet magának, sőt, azt is gyakran eléri, hogy az ő akarata érvényesüljön, mert egyszerűen: lyukat beszél a hasunkba.

Előfordul, hogy megengedek neki valamit, térben és időben előre behatárolva (mondjuk harminc perc mobiltelefon-baszkurálást net nélkül, plusz tíz perc olvasást este stb.), amiből végeláthatalan vita és konfliktus keletkezik, mert persze nem akarja abbahagyni. Különböző érveket és indokokat keres (és talál) arra, hogy miért nem tudja tartani magát a megállapodásunkhoz, közben teliik az idő, nekünk fogy a türelmünk és gyakran beadjuk a derekünkat, mert arra gondolunk Z-vel: nem ér meg annyit az egész, hogy ebből ilyen nagy ügyet csináljunk. De főleg: nem akarjuk hallgatni Bonit, amint felháborodottan a jogait hangoztatja. (Pár hete kaptak egy tájékoztatót a Gyermekjogi Egyezményről, azóta nagy a szája, paragrafusokat citál).

Született ellenzéki; először mindenre csípőből azt válaszolja, hogy nem. (Mész zuhanyozni? Csináld meg légyszi a házit! Pakolj össze a szobádban! Szólsz a papának, hogy eszünk?) Vágyódva gondolok vissza a dackorszakra. Húzza az időt. Bármit kérek tőle, az a válsz, hogy „most nem jó” vagy „még befejezem ezt a fejezetet”. Hosszú percekig várjuk minden egyes alkalommal, amikor jönnie kéne (enni, zongorázni, elindulni stb.). Azt hinné az ember, hogy van annyi sütnivalója, hogy belássa: neki is jobb, ha azonnal jön, mert így is úgy is menni fog, de ha húzza az időt, azzal csak azt éri el, hogy ingerültek leszünk.

Imádja a vicceket, és sajnos minket is folyton viccekkel traktál; mondanom sem kell, már a könyökünkön jönnek ki. Saját vicceket is fabrikál (nem viccesek) és minket is arra kér, hogy találjunk ki újabbakat. Mr. Bean és Louis de Funes a példaképe. Idén a suliban eltanult a többiektől egy újdonságot: szamárfület mutat. Nem ám (csak) fotókon, hanem bármikor (de előnyben részesítve az étkezéseket); odaáll az ember mögé, szamárfület mutat, és ezt iszonyú mulatságosnak tartja – egymás után többször is! Az idegeink rojtokban, csak annyit mondok.

A múlt hetet Z. húgáéknál töltöttük, nekik hat gyerekük és valami angyali türelmük van. Igyekeztem megfigyelni, hogy ők hogy bírják elviselni Bonit, aki mindenáron a középpontba szeretne kerülni: dumál, ötletel, magyaráz, közben az asztal körül futkároz (csak egy-egy szamárfülre áll meg az emberek háta mögött), nekifutásból a falnak (ajtónak, szekrénynek stb.) csapódik.

És azt látom, hogy igen, van az a türelem, amivel az idegesítő gyerekemet el lehet viselni. Úgy látszik, nekünk elfogyott, vagy eleve nem is volt meg. Kétszer került sor arra, hogy a sógorom felemelje a hangját Bonival szemben; mindkettőnek az volt az oka, hogy Boni, akár ovis korában, holott azt hittem, ebből ki fog nőni, mindenkinek a szavába vág. Talán ez a legidegesítőbb tulajdonsága. Föl nem foghatom, hogy miért nincs benne annyi józan ész, hogy megértse: csak azt éri el vele, hogy felcsattanunk és leteremtjük, de semmiképp nem hallgatjuk végig. Akkor a legszembetűnőbb a jelenség, amikor valaki telefonál. Ilyenkor borítékolható, hogy Boni beleszól, még ha a NAV-val beszélek is. És ahogy a sógorom rámutatott: Boni rendszerint akkor dumál (ráadásul nagyon HANGOSAN), amikor mások beszélgetni szeretnének. Előfordult ugyanis, hogy csendben ebédeltünk, épp mindenki el volt foglalva a saját gondolataival – na, nem ilyenkor hozakodott elő Boni a mondanivalójával. Hanem csak akkor, amikor beszélünk. Imád közbevágni.

Szóval egy ilyen alkalommal, vacsora közben, Jack nagyon szigorúan rászólt, hogy ha még egyszer közbeszól, föl kell állnia az asztaltól. Utána mindketten (Jack és Anne) bocsánatot kértek tőlünk, és elmondták, hogy a saját gyerekeikkel sem ütöttek még meg ilyen hangot. Én viszont hálás voltam neki, mert nagyon hatásosnak bizonyult arra a napra, és Boni tényleg nem vágott senki szavába utána. Mert persze ha mi mondjuk neki, fel sem veszi.

A legutolsó napon, már minden be volt csomagolva, már a fürdőszobát takarítottam (ebéd után terveztünk hazaindulni), amikor kaptam egy e-mailt Boni tanítónőjétől, hogy mégsem hétfőn lesz a sulikezdés, hanem csak csütörtökön. Nálam volt a számítógépem, tudunk volna tovább maradni. Boni amúgy is napok óta nyaggatott, hogy ő „nem akar innen elmenni” (nyáron napokig rosszkedvű volt, miután hazajöttünk tőlük). Én hajlandó lettem volna újra kicsomagolni a bőröndökből, hogy pár napot még maradjunk. Z. is fontolgatta a dolgot, de a sógornőmnek kellett (volna) kimondania a végső szót.

Teljesen érthető módon azt mondta, hogy nagyon szeretik Bonit, de egy hét most elég volt belőle, jöjjünk inkább húsétkor!