2020. július 31., péntek
2020. július 27., hétfő
2020. július 22., szerda
Házikó
Nem is tudom, hogyan vettem rá a férjemet az utazásra. Nem emlékszem vitára, feszültségre; annyira rossz volt a karanténidőszak, Boninak és nekem annyira hiányzott már Magyarország, körülöttünk annyira sokan kezdtek el utazni, hogy valahogy nálunk is belekerült a közhangulatba az utazás lehetősége. A kérdés már csak az volt, milyen feltételekkel menjünk, de még ebben is hamar kompromisszumot kötöttünk. Arról szó sem lehetett, hogy három hétig Budapesten kuksoljunk, ha nem mehetünk éttermekbe, kávézókba, a Margitszigetre, a barátnőkkel találkozni, ha nem tömegközlekedhetünk. Boni is a szüleimhez vágyott leginkább, ezért elkezdtem gondolkodni azon, hogy esetleg kibérelünk egy házat a falujukban.
Külön kitérő arról, hogy ez milyen értetlenkedésbe ütközött. Nem értem azokat, akik nem értik, kezdve mindjárt a szüleimmel. Ők felajánlották, hogy menjünk hozzájuk, de én csak pislogtam; eleve mi van, ha karanténba kerülünk? De arról nem is beszélve, hogy pontosan másfél napig bírják elviselni a szórakozottprofesszor férjemet, aki bezárja azt az ajtót, amit nyitva kell hagyni, és nyitva hagyja azt, amelyiket szigorúan bezárva kell tartani, illetve az élénk, kergebirka gyerekemet, aki kiabálva követel figyelmet magának, viszont amikor senki sem figyel rá, a legnagyobb hülyeséget képes produkálni, lásd kerti csapok beindítása és úgy hagyása. Én is pontosan másfél napig tudom elviselni a gyereknevelési tanácsok áradatát, valamint a szemforgatást és a sóhajtozást, hogy milyen szófogadatlan gyereket termeltünk ki. Arról nem is beszélve, hogy ezer cuccal ruhával, mániával és rigolyával utazunk; hogy mindent két nyelven kell folyton elismételni, hogy egymás szavába vágunk, hogy maga a ház is olyan bonyolult, többszintes (utálom a több szintet!), hogy tényleg kényelmetlen lett volna.
Kértem a szüleimet, nézzenek körül, van-e kiadó ház a környáken. A mamám lagymatagon megígérte, hogy majd megkérdezi. Kétnaponként rákérdeztem, állandóan elfelejtette. Erősködtem, nyomultam, újabb ígéreteket tett. Egyszer valóban be is csöngetett valahova, de az nem volt kiadó, utána szerintem el is ment a kedve a kérdezgetéstől. Hát nem tudom, de én az a típus vagyok, aki ilyenkor végigszórja a falu összes postaládáját, és kiplakatírozza a közértnél, hogy bérbeadó házat keresünk. Fura volt a passzivitásuk.
Kezembe vettem az ügyintézést, a neten egyetlen kiadó házat találtam, három napra. Akkor volt annyira elegem már az egész karanténból, hogy azonnal lefoglaltam: egy vadregényes kertben fekvő, nagylégterű faház volt, szuperul berendezve, az ember legszívesebben odaköltözött volna. Három napra 140 ezer forint, a férjemnek el sem mondtam.
Fölhívtam viszont a papámat, hogy nézzék meg kívülről a házat. A papám szóhoz sem jutott attól, hogy én pénzt akarok fizetni azért, amit náluk ingyen is lehetne (=lakni), és ismét nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem megyünk hozzájuk? Sajnos nem értik meg, hogy kellene nekünk egy minimális intimitás, tér, hogy nem erőszakolhatom a francia időszámításunkat rájuk, akik 11-kor reggeliznek, és akkor ebédelnek, amikor Boni leül uzsonnázni („Fiam, kérdezd már meg Z-t, nem kér-e egy kis rántott húst'” – elhangzott 16 órakor). Úgyhogy kínomban a legkézenfekvőbb okot mondtam: Hát mert nálatok nincs a WC-n retesz!
A papám, rövid gondolkodás után összegezte az elhangzottakat: Fiam, akkor most te 140 ezer forintot fogsz fizetni egy reteszért, ugye?
Be kellett látnom, hogy ezt bizony így is meg lehet fogalmazni (és hogy ebben az értelmezésben tényleg béna az egész). Szerencsére annyi előny származott a dologból, hogy a mamám a homlokára csapott és eszébe jutott, hogy akkor megkérdezi az Istvánt, kiadja-e még a kis házikóját, itt három házzal arrébb?
Szóval így kerültünk ide, 50 méterre a szüleimtől, de mégis külön fürdőszobával, külön konyhával, külön kerttel, ahová vissza tudunk húzódni, ha már azt látom, hogy mindenkinek elege van a másikból. Ez viszont nem egy Instagramkompatibilis, dizájnos kisház, hanem amolyan régimódi (mapaság retrónak mondják) épület, viszont két hétre olcsóbb, mint a másik ház három napra. Z. csodálkozott is, hogy én egy ilyenben hajlandó vagyok időt eltölteni, de hát a koronavírus mindent felülír, és a célnak végülis tökéletesen megfelel.
Külön kitérő arról, hogy ez milyen értetlenkedésbe ütközött. Nem értem azokat, akik nem értik, kezdve mindjárt a szüleimmel. Ők felajánlották, hogy menjünk hozzájuk, de én csak pislogtam; eleve mi van, ha karanténba kerülünk? De arról nem is beszélve, hogy pontosan másfél napig bírják elviselni a szórakozottprofesszor férjemet, aki bezárja azt az ajtót, amit nyitva kell hagyni, és nyitva hagyja azt, amelyiket szigorúan bezárva kell tartani, illetve az élénk, kergebirka gyerekemet, aki kiabálva követel figyelmet magának, viszont amikor senki sem figyel rá, a legnagyobb hülyeséget képes produkálni, lásd kerti csapok beindítása és úgy hagyása. Én is pontosan másfél napig tudom elviselni a gyereknevelési tanácsok áradatát, valamint a szemforgatást és a sóhajtozást, hogy milyen szófogadatlan gyereket termeltünk ki. Arról nem is beszélve, hogy ezer cuccal ruhával, mániával és rigolyával utazunk; hogy mindent két nyelven kell folyton elismételni, hogy egymás szavába vágunk, hogy maga a ház is olyan bonyolult, többszintes (utálom a több szintet!), hogy tényleg kényelmetlen lett volna.
Kértem a szüleimet, nézzenek körül, van-e kiadó ház a környáken. A mamám lagymatagon megígérte, hogy majd megkérdezi. Kétnaponként rákérdeztem, állandóan elfelejtette. Erősködtem, nyomultam, újabb ígéreteket tett. Egyszer valóban be is csöngetett valahova, de az nem volt kiadó, utána szerintem el is ment a kedve a kérdezgetéstől. Hát nem tudom, de én az a típus vagyok, aki ilyenkor végigszórja a falu összes postaládáját, és kiplakatírozza a közértnél, hogy bérbeadó házat keresünk. Fura volt a passzivitásuk.
Kezembe vettem az ügyintézést, a neten egyetlen kiadó házat találtam, három napra. Akkor volt annyira elegem már az egész karanténból, hogy azonnal lefoglaltam: egy vadregényes kertben fekvő, nagylégterű faház volt, szuperul berendezve, az ember legszívesebben odaköltözött volna. Három napra 140 ezer forint, a férjemnek el sem mondtam.
Fölhívtam viszont a papámat, hogy nézzék meg kívülről a házat. A papám szóhoz sem jutott attól, hogy én pénzt akarok fizetni azért, amit náluk ingyen is lehetne (=lakni), és ismét nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem megyünk hozzájuk? Sajnos nem értik meg, hogy kellene nekünk egy minimális intimitás, tér, hogy nem erőszakolhatom a francia időszámításunkat rájuk, akik 11-kor reggeliznek, és akkor ebédelnek, amikor Boni leül uzsonnázni („Fiam, kérdezd már meg Z-t, nem kér-e egy kis rántott húst'” – elhangzott 16 órakor). Úgyhogy kínomban a legkézenfekvőbb okot mondtam: Hát mert nálatok nincs a WC-n retesz!
A papám, rövid gondolkodás után összegezte az elhangzottakat: Fiam, akkor most te 140 ezer forintot fogsz fizetni egy reteszért, ugye?
Be kellett látnom, hogy ezt bizony így is meg lehet fogalmazni (és hogy ebben az értelmezésben tényleg béna az egész). Szerencsére annyi előny származott a dologból, hogy a mamám a homlokára csapott és eszébe jutott, hogy akkor megkérdezi az Istvánt, kiadja-e még a kis házikóját, itt három házzal arrébb?
Szóval így kerültünk ide, 50 méterre a szüleimtől, de mégis külön fürdőszobával, külön konyhával, külön kerttel, ahová vissza tudunk húzódni, ha már azt látom, hogy mindenkinek elege van a másikból. Ez viszont nem egy Instagramkompatibilis, dizájnos kisház, hanem amolyan régimódi (mapaság retrónak mondják) épület, viszont két hétre olcsóbb, mint a másik ház három napra. Z. csodálkozott is, hogy én egy ilyenben hajlandó vagyok időt eltölteni, de hát a koronavírus mindent felülír, és a célnak végülis tökéletesen megfelel.
2020. július 18., szombat
A nemzeti identitásról
Mikor indulunk Bulgáriába? – kérdezte a (szimpi) alsószomszéd.
Tipikus, sőt, gyakori: Magyarországot általában keverik Csehországgal, Szlovákiával, Bulgáriával, Romániával stb., a magyar nyelvet pedig a lengyellel, orosszal stb., és amikor a tanítónőnek kerestem ajándékot a könyvesboltam nemrég, láttam (de nem csodálkoztam), hogy Szabó Magdát a szláv irodalomhoz sorolták.
Évtizedekkel ezelőtt ezt felháborítónak tartottam, egyrészt felháborító tájékozatlanságnak (Budapestet kereverni Bukaresttel!), másrészt, sőt, elsősorban felháborító udvariatlanságnak (OK, hogy nem tudta, de miután felvilágosítottam, miért nem tudja valaki megjegyezni Magyarországot?!). Sértő is volt; a magyarságom a leglényegem, kvázi az egyik definícióm, ezt eltéveszteni olyan bántónak éreztem, mintha valaki más néven szólítana.
Aztán hamar beláttam, hogy az elvárásaim magasak. Egy áltagos franciának Magyarország csak a feltörekvő (és gyakran nacionalista) közép-európai országok egyike. Reálisan nem számíthatok arra, hogy valaki meg tudja különböztetni Bulgáriát Magyarországtól, ha még soha nem járt a térségben. Annyi itt a gyüttment, nem lehet mindenki származását észben tartani, még ha a tüske továbbra is picit bennem van.
Az évek során aztán én is tévesztettem: litvánt lettel, Rigát Tallinnal, románt lengyellel (hivatalos levélben ráadásul!), Marokkót Algériával, a horvát kisebbséget a szlovén kisebbséggel, lövésem nem volt arról, hogy hol helyezkedik el Eritrea, Burkina Faso, és például Boni osztálytársának apja noha elmondta, hogy a szülei melyik kínai nemzetiséghez tartoznak, de mára már elfelejtettem a nevüket és azt is, hogy melyik, Kínával szomszédos országban élnek.
Egyszóval rájöttem, hogy huzamosabb ideig külföldön élni csak úgy lehet, ha jó képet vág ahhoz, hogy az embert rendszeresen bolgárnak vagy szlováknak titulálják.
Végül is, valljuk be: az alsószomszédnak tök mindegy, hogy Bulgáriába vagy Magyarországra megyünk haza. Néha lehet olvasni magyar hírportálokon ilyen címeket, hogy egész Európa felháborodottan fogadta Orbán bejelentését meg hogy külföldön minden szem Magyarországra szegeződik, de most elárulom: nem. Ilyen nincs! Általában minden ország annyira el van foglalva a saját belügyeivel, hogy a legfelháborítóbb hírre (pl. Soros- és migránsellenes plakátok) is maximum csak egy pár jól informált entellektüel húzza fel a szemöldökét egy pillanatra.
Mert vannak persze néhányan, akik tudják is hol van Magyarország, és azt sem felejtik el, hogy én onnan jöttem – nyilván érdemes ilyen emberekkel körbevétetni magunkat. De bevallom, ezek közül is van olyan (nekem semmi sem jó!) akik eléggé kérkednek a tudásukkal, és ilyenkor jönnek azok a sablonos beszélgetések, amelyeket már ezerszer lefolytattunk az életünkben: Igen, Budapestről... igen, a szüleim Budán, én Pesten... igen, finno-ugor... persze, agglutináló... nem, tényleg semmi köze a törökhöz... valóban, Liszt és Bartók is... hát 56-ban megszívtuk, igen... hogy? hogy mondjuk? Hát úgy, hogy Jó napot kívánok!
Tipikus, sőt, gyakori: Magyarországot általában keverik Csehországgal, Szlovákiával, Bulgáriával, Romániával stb., a magyar nyelvet pedig a lengyellel, orosszal stb., és amikor a tanítónőnek kerestem ajándékot a könyvesboltam nemrég, láttam (de nem csodálkoztam), hogy Szabó Magdát a szláv irodalomhoz sorolták.
Évtizedekkel ezelőtt ezt felháborítónak tartottam, egyrészt felháborító tájékozatlanságnak (Budapestet kereverni Bukaresttel!), másrészt, sőt, elsősorban felháborító udvariatlanságnak (OK, hogy nem tudta, de miután felvilágosítottam, miért nem tudja valaki megjegyezni Magyarországot?!). Sértő is volt; a magyarságom a leglényegem, kvázi az egyik definícióm, ezt eltéveszteni olyan bántónak éreztem, mintha valaki más néven szólítana.
Aztán hamar beláttam, hogy az elvárásaim magasak. Egy áltagos franciának Magyarország csak a feltörekvő (és gyakran nacionalista) közép-európai országok egyike. Reálisan nem számíthatok arra, hogy valaki meg tudja különböztetni Bulgáriát Magyarországtól, ha még soha nem járt a térségben. Annyi itt a gyüttment, nem lehet mindenki származását észben tartani, még ha a tüske továbbra is picit bennem van.
Az évek során aztán én is tévesztettem: litvánt lettel, Rigát Tallinnal, románt lengyellel (hivatalos levélben ráadásul!), Marokkót Algériával, a horvát kisebbséget a szlovén kisebbséggel, lövésem nem volt arról, hogy hol helyezkedik el Eritrea, Burkina Faso, és például Boni osztálytársának apja noha elmondta, hogy a szülei melyik kínai nemzetiséghez tartoznak, de mára már elfelejtettem a nevüket és azt is, hogy melyik, Kínával szomszédos országban élnek.
Egyszóval rájöttem, hogy huzamosabb ideig külföldön élni csak úgy lehet, ha jó képet vág ahhoz, hogy az embert rendszeresen bolgárnak vagy szlováknak titulálják.
Végül is, valljuk be: az alsószomszédnak tök mindegy, hogy Bulgáriába vagy Magyarországra megyünk haza. Néha lehet olvasni magyar hírportálokon ilyen címeket, hogy egész Európa felháborodottan fogadta Orbán bejelentését meg hogy külföldön minden szem Magyarországra szegeződik, de most elárulom: nem. Ilyen nincs! Általában minden ország annyira el van foglalva a saját belügyeivel, hogy a legfelháborítóbb hírre (pl. Soros- és migránsellenes plakátok) is maximum csak egy pár jól informált entellektüel húzza fel a szemöldökét egy pillanatra.
Mert vannak persze néhányan, akik tudják is hol van Magyarország, és azt sem felejtik el, hogy én onnan jöttem – nyilván érdemes ilyen emberekkel körbevétetni magunkat. De bevallom, ezek közül is van olyan (nekem semmi sem jó!) akik eléggé kérkednek a tudásukkal, és ilyenkor jönnek azok a sablonos beszélgetések, amelyeket már ezerszer lefolytattunk az életünkben: Igen, Budapestről... igen, a szüleim Budán, én Pesten... igen, finno-ugor... persze, agglutináló... nem, tényleg semmi köze a törökhöz... valóban, Liszt és Bartók is... hát 56-ban megszívtuk, igen... hogy? hogy mondjuk? Hát úgy, hogy Jó napot kívánok!
2020. július 17., péntek
Egy érveléstechnikai bűvészmutatvány
Papám: - Bonikám, nem “mi”, hanem “tessék”!!!
Boni: - A mama azt mondta, hogy mondhatok “mi”-t. Szabadság van. Én döntök!
Én: - Hagyjátok már szegény gyereket. Basszus, egész gyerekkoromban hallgattam ugyanezt!
Papám: - A “mi” nagyon udvariatlan. Értsd már meg, csak az ő érdekéből mondom. Mi lesz így belőle?!
Én (hápogok): Mi?? Én elvégeztem egy egyetemet! Jó munkám van, amit szeretek! Férjhez mentem! Gyereket szültem! A kollégáim szeretnek, a főnökeim megbecsülnek, a barátaimra mindig számíthatok! Vettem egy lakást! Illetve kettőt! Véleményem van a napi politikáról, a társadalmi jelenségekről, az olvasmányaimról! És ezt a véleményemet árnyaltan ki tudom fejezni! Két nyelven! És soha életemben nem mondtam azt, hogy “tessék”!!
Papám: - Na látod, fiam. Mindezt nekünk köszönheted. Képzeld el, mi lett volna akkor, ha nem figyelmeztetünk ennyiszer, hogy a “ mi” udvariatlan....
Szerencse, hogy szólásszabadság van, és nem csak Boni mondharja, hogy “Miiii??”, hanem a papám is kedvére beszélhet hülyeségeket!
Boni: - A mama azt mondta, hogy mondhatok “mi”-t. Szabadság van. Én döntök!
Én: - Hagyjátok már szegény gyereket. Basszus, egész gyerekkoromban hallgattam ugyanezt!
Papám: - A “mi” nagyon udvariatlan. Értsd már meg, csak az ő érdekéből mondom. Mi lesz így belőle?!
Én (hápogok): Mi?? Én elvégeztem egy egyetemet! Jó munkám van, amit szeretek! Férjhez mentem! Gyereket szültem! A kollégáim szeretnek, a főnökeim megbecsülnek, a barátaimra mindig számíthatok! Vettem egy lakást! Illetve kettőt! Véleményem van a napi politikáról, a társadalmi jelenségekről, az olvasmányaimról! És ezt a véleményemet árnyaltan ki tudom fejezni! Két nyelven! És soha életemben nem mondtam azt, hogy “tessék”!!
Papám: - Na látod, fiam. Mindezt nekünk köszönheted. Képzeld el, mi lett volna akkor, ha nem figyelmeztetünk ennyiszer, hogy a “ mi” udvariatlan....
Szerencse, hogy szólásszabadság van, és nem csak Boni mondharja, hogy “Miiii??”, hanem a papám is kedvére beszélhet hülyeségeket!
2020. július 14., kedd
Egér
Meséltem Z-nek, hogy egy időben nem volt elég kísérleti egér a vakcinafejlesztéshez. Boni mindig tudni akarja, hogy pontosan miről is beszélünk, de most nem állt neki össze. Ragaszkodott hozzá, hogy megmagyarázzuk: koronavírus-vakcina? Ok, arról már hallott. De miért kell hozzá egér? Nem értette. Milyen souris, mama? – váltott magyarra.
– Hát souris, magyarul: egér! – válaszoltam
– Az mi? – úgy tűnt, össze van zavarodva
– Hát egér! Tudod, mi az, hogy egér, nem? – türelmetlenkedtem
– Amivel a számítógépet irányítjuk, ugye?
Nem is tudom, van-e jobb illusztáció a városi, 21. századi kisgyerekre – mint akinek az egérről először nem az állat, hanem az informatika ugrik be!
– Hát souris, magyarul: egér! – válaszoltam
– Az mi? – úgy tűnt, össze van zavarodva
– Hát egér! Tudod, mi az, hogy egér, nem? – türelmetlenkedtem
– Amivel a számítógépet irányítjuk, ugye?
Nem is tudom, van-e jobb illusztáció a városi, 21. századi kisgyerekre – mint akinek az egérről először nem az állat, hanem az informatika ugrik be!
2020. július 11., szombat
Nyitottságról, bátorságról, barátságról
Olyan érdekes megfigyelni, hogy ki hogyan reagál ugyanarra a szituációra.
Helyszín: játszótér, főszerepben: egy három-négyéves kislány, tavaly még állandóan babakocsiban tolták, idén már ő is rohangál a többiek után, dumál, résztvesz, véleményez. További szereplők: két, nyolc év körüli kislány, akik a homokot túrják valamiféle koncepció mentén, elmélyülten.
A kislány bátran odaáll a nagyok elé, megkérdezi: Játszhatok veletek? Az egyik nyolcéves undokul feleli: Nem! A kislány szomorúan visszaindul a papájához, de épp odaér, amikor a nagylány meggondolja magát: Na jó! Gyere! A kislány örömmel visszaszalad, pár perc mólva már boldolgan túrja ő is a földet. Később hallom azt is, amint szólongatja az egyik lányt, és mivel nem tudja a nevét, így hívja: Héé! Barátnő!
Értelemszerűen magamból indulok ki. Egyetlen olyan esetre emlékszem gyerekkoromból, amikor valakihez (velem egyidős, egyedül játszó lányhoz) előre megfontolt szándékból odamentem, és közös játékot javasoltam neki. Máskülönben ez a kezdeményező magatartás számomra teljesen ismeretlen – egyrészt soha nem volt bátorságom ehhez, másrészt nem is tűnt soha vonzónak az a lehetőség, hogy idegen gyerekekkel tobozokat dugdossak a homokba, ennél én sokkal büszkébb voltam (vagyok).
Azóta is csak nagyon ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy egy ismeretlennel folytatott közös tevékenység lehetősége miatt legyőztem volna a belső gátlást. És noha bénának tartom a világ felosztását introvertált/extrovertált teremtményekre, mert spektrumról, nem pedig halmazokról beszélünk, ezzel a magatartásommal bizonyára a spektrum legvégén helyezkedem el, aláírom. Egyszer elmentem a munkahelyi hűtőhöz reggel (soha nem járok arra) (te jó ég, ezek a régi, letűnt idők, amikor még a munkahelyemre bejártam!) és ott csodálkozva vettem tudomásul, hogy kollégák finom kávéillattól kísérve reggelizgetnek croissant-okat. Akkor nagyon rezgett a léc: a félénkségem harcolt a kíváncsiságommal, és noha ma már tudom, hogyan kell lazán (de gyomorgörccsel) odamenni kávézókban csoportosuló társaságokhoz, tehát megtehettem volna (azaz eljátszhattam volna a laza nőt), akkor mégis a remeteségem kerekedett felül.
Visszatérve a játszótéri esethez: a kislányt először visszautasították, majd befogadták. Hát nekem ez is elképzelhetetlen. Eleve mitől fél az ember egy ilyen kezdeményezéskor? A visszautasítástól (bár nemcsak; szerintem attól is, hogy hülyének nézik, hogy kellemetlen helyzetbe kerül, hogy saját maga előtt is lealacsonyodik, hogy bizonyítania kell stb., stb.) Na de én nemcsak büszke, de gőgös is vagyok (nagyon rossz elegy!) és az életben nem szólok többé ahhoz az illetőhöz, aki egyszer valamilyen okból elutasított vagy megbántott. Hát annyi más, homokozóban kuporgó kislány van a világon, kizárt, hogy én visszakuncsorogjam magam hozzájuk. Ma már ezt a lazaságot is tudom produkálni, az esetek abban a 99,9%-ában, amikor az érdek (nagyritkán: az udvariasság) legyőzi a önérzetes fafejűségemet.
És még mondani szeretnék valamit erről a barátnőzésről, bár ez talán egy egyszerű terminológiai kérdés, és akkor nem ide tartozik. Hogy kétperces ismerettséget képtelen lennék barátságnak titulálni, az biztos. Bár tény, hogy itt gyakran hivatkoznak egyszerű osztálytársakra úgy, mint a „barátokra”, de talán ezt haveroknak kellene inkább fordítani. Nekem személy szerint évtizedes, kipróbált, stabil barátságaim vannak, az is igaz, hogy az egyszerűség kedvéért szoktam úgy hivatkozni friss (és jó) ismerettségre, hogy a barátnőm. De emlékszem, egyszer egy idegen országban, idegen városban voltam gyakornok. Ötven másik gyakornokkal kerültem oda, október elején. Decemberre mindenki hazautazott egy hétre, Európa különböző országaiba, januárban láttam őket viszont a menzán. Azóta is emlékszem, hogy mennyire meglepett, hogy egyik-másik csaj milyen nagy puszikkal, ölelésekkel fogadta a többieket – holott csak két hónapja ismerték egymást!
Helyszín: játszótér, főszerepben: egy három-négyéves kislány, tavaly még állandóan babakocsiban tolták, idén már ő is rohangál a többiek után, dumál, résztvesz, véleményez. További szereplők: két, nyolc év körüli kislány, akik a homokot túrják valamiféle koncepció mentén, elmélyülten.
A kislány bátran odaáll a nagyok elé, megkérdezi: Játszhatok veletek? Az egyik nyolcéves undokul feleli: Nem! A kislány szomorúan visszaindul a papájához, de épp odaér, amikor a nagylány meggondolja magát: Na jó! Gyere! A kislány örömmel visszaszalad, pár perc mólva már boldolgan túrja ő is a földet. Később hallom azt is, amint szólongatja az egyik lányt, és mivel nem tudja a nevét, így hívja: Héé! Barátnő!
Értelemszerűen magamból indulok ki. Egyetlen olyan esetre emlékszem gyerekkoromból, amikor valakihez (velem egyidős, egyedül játszó lányhoz) előre megfontolt szándékból odamentem, és közös játékot javasoltam neki. Máskülönben ez a kezdeményező magatartás számomra teljesen ismeretlen – egyrészt soha nem volt bátorságom ehhez, másrészt nem is tűnt soha vonzónak az a lehetőség, hogy idegen gyerekekkel tobozokat dugdossak a homokba, ennél én sokkal büszkébb voltam (vagyok).
Azóta is csak nagyon ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy egy ismeretlennel folytatott közös tevékenység lehetősége miatt legyőztem volna a belső gátlást. És noha bénának tartom a világ felosztását introvertált/extrovertált teremtményekre, mert spektrumról, nem pedig halmazokról beszélünk, ezzel a magatartásommal bizonyára a spektrum legvégén helyezkedem el, aláírom. Egyszer elmentem a munkahelyi hűtőhöz reggel (soha nem járok arra) (te jó ég, ezek a régi, letűnt idők, amikor még a munkahelyemre bejártam!) és ott csodálkozva vettem tudomásul, hogy kollégák finom kávéillattól kísérve reggelizgetnek croissant-okat. Akkor nagyon rezgett a léc: a félénkségem harcolt a kíváncsiságommal, és noha ma már tudom, hogyan kell lazán (de gyomorgörccsel) odamenni kávézókban csoportosuló társaságokhoz, tehát megtehettem volna (azaz eljátszhattam volna a laza nőt), akkor mégis a remeteségem kerekedett felül.
Visszatérve a játszótéri esethez: a kislányt először visszautasították, majd befogadták. Hát nekem ez is elképzelhetetlen. Eleve mitől fél az ember egy ilyen kezdeményezéskor? A visszautasítástól (bár nemcsak; szerintem attól is, hogy hülyének nézik, hogy kellemetlen helyzetbe kerül, hogy saját maga előtt is lealacsonyodik, hogy bizonyítania kell stb., stb.) Na de én nemcsak büszke, de gőgös is vagyok (nagyon rossz elegy!) és az életben nem szólok többé ahhoz az illetőhöz, aki egyszer valamilyen okból elutasított vagy megbántott. Hát annyi más, homokozóban kuporgó kislány van a világon, kizárt, hogy én visszakuncsorogjam magam hozzájuk. Ma már ezt a lazaságot is tudom produkálni, az esetek abban a 99,9%-ában, amikor az érdek (nagyritkán: az udvariasság) legyőzi a önérzetes fafejűségemet.
És még mondani szeretnék valamit erről a barátnőzésről, bár ez talán egy egyszerű terminológiai kérdés, és akkor nem ide tartozik. Hogy kétperces ismerettséget képtelen lennék barátságnak titulálni, az biztos. Bár tény, hogy itt gyakran hivatkoznak egyszerű osztálytársakra úgy, mint a „barátokra”, de talán ezt haveroknak kellene inkább fordítani. Nekem személy szerint évtizedes, kipróbált, stabil barátságaim vannak, az is igaz, hogy az egyszerűség kedvéért szoktam úgy hivatkozni friss (és jó) ismerettségre, hogy a barátnőm. De emlékszem, egyszer egy idegen országban, idegen városban voltam gyakornok. Ötven másik gyakornokkal kerültem oda, október elején. Decemberre mindenki hazautazott egy hétre, Európa különböző országaiba, januárban láttam őket viszont a menzán. Azóta is emlékszem, hogy mennyire meglepett, hogy egyik-másik csaj milyen nagy puszikkal, ölelésekkel fogadta a többieket – holott csak két hónapja ismerték egymást!
2020. július 8., szerda
Magyarnyelvtanulás karantén alatt
Bonikámnak szinte várakozáson felül nagyon jól megy a magyar. Pedig még mindig úgy érzem, hogy ebben a szakaszban csupa hátránya származik a kétnyelvűségből: nehezen tudja megfeleltetni a két nyelven tanultakat egymással. Nem tudom, mit gondolhatnak róla az iskolában, ahol nem ismerte azt a (franciául egy) szót, hogy téli álmot alszik, talán azt gondolták róla, hogy 6,5 évesen nem tudja, hogy mit csinál a medve télen? Sorolhatnám a példákat (pl. vándormadár – hiába ismerte magyarul, nem tudta franciául megfogalmazni). De mindegy, hát ez van, ezen senki nem tud (vagy akar) változtatni.
Továbbra is gond nélkül keveri a két nyelvet, hatalmas akcentusa van (/a/, /r/ és /h/), nem szereti, ha franciául beszélek, és nagyon vicceseket téveszt: „Nem szeretem a barackban a sejteket!” (rostokat akart mondani) „Gyerekmunka!” – kiáltott fel a gyerekjáték helyett. Lekapál – a lekapar helyett, vagy kitörött a vulkán stb., stb. Rajzfilmekből hallott kifejezésekre rákérdez: mit jelent az, hogy kegyelmet kérek? szerződés? harci helyzet?
Az utóbbi hetekben ezeket jegyeztem föl magamnak (és mennyi vicces mondatot felejtettem el, mert nem írtam le azonnal!):
Mama, miért búsulsz?
A botokkal mulatunk. (abban az értelemben, hogy játszunk)
Súlyosan beütöttem a lábamat.
Sajog a kezem!
Szerinted a papa már álomba merült? (egyszer vacsora után mentünk haza)
Nem kérek többet... betelt a hasam!
Mama, néha úgy csinálom, mintha nem aludok... álcázom! Hogy a papa meg nem büntessen!
Emlékszel? (egy fára mutatott) Itt lapultunk meg, amikor esett az eső!
Rábukkantál? És most el akarod venni, mama?
Finom volt... négy harapással termett a gyomromban!
Fogok rajzolni egy nagyobbacska kört!
Továbbra is gond nélkül keveri a két nyelvet, hatalmas akcentusa van (/a/, /r/ és /h/), nem szereti, ha franciául beszélek, és nagyon vicceseket téveszt: „Nem szeretem a barackban a sejteket!” (rostokat akart mondani) „Gyerekmunka!” – kiáltott fel a gyerekjáték helyett. Lekapál – a lekapar helyett, vagy kitörött a vulkán stb., stb. Rajzfilmekből hallott kifejezésekre rákérdez: mit jelent az, hogy kegyelmet kérek? szerződés? harci helyzet?
Az utóbbi hetekben ezeket jegyeztem föl magamnak (és mennyi vicces mondatot felejtettem el, mert nem írtam le azonnal!):
Mama, miért búsulsz?
A botokkal mulatunk. (abban az értelemben, hogy játszunk)
Súlyosan beütöttem a lábamat.
Sajog a kezem!
Szerinted a papa már álomba merült? (egyszer vacsora után mentünk haza)
Nem kérek többet... betelt a hasam!
Mama, néha úgy csinálom, mintha nem aludok... álcázom! Hogy a papa meg nem büntessen!
Emlékszel? (egy fára mutatott) Itt lapultunk meg, amikor esett az eső!
Rábukkantál? És most el akarod venni, mama?
Finom volt... négy harapással termett a gyomromban!
Fogok rajzolni egy nagyobbacska kört!
