22-es csapdája

1) Bonit félénksége és önbizalomhiánya miatt nem lehet különórára beiratni (nem akar ottmaradni).
2) A félénkség és az önbizalomhiány leküzdéséhez Bonit különórára kellene beiratnom (szajkózza minden szakértő, orvos, óvónő).


Sírni tudnék, komolyan. Először is, hogy miért nem érti senki (veszi félvállról, bazári pszichológusként) a problémánkat, másodszor pedig, hogy miért nincs megoldás a problémánkra, vagy ha van, hát miért nem találjuk meg.

Kaka Mókus

Helyszín a nappali, időpont ma délelőtt, szereplők: én és Boni (pizsamában. Kint az idő borzasztó). Bonikám “feladatokat” gyárt nekem: matricákat kell ragasztanom, papírokat vágnom, beűket körmölnöm. Egy nyugodt pillanatban hátradőlök, megpróbálok maganak pár percet lopni, és belelapozok az egyik konyhafelszerelés bolt prospektusába, ahonnan a képeket vágjuk ki (zárójeles megjegyzés arról, hogy ha a karácsonyt nem is, az igényes, és évről évre megújuló dekorációt nagyon szeretem. A több kevesebb jeligére.). Épp csak belekukkantok, amikor Boni türelmetlenül rámkiabál:

- Óóó!  Ugye nem fogod nézegetni ezt a kaka Mókust?

Értettem ugyan, hogy a kezemben lévő újságra gondol - állatos mézeskalácsok voltak az elején, gyönyörűek! - de miért illeti ilyen durva jelzővel a mókust?

- Kaka Mókust? -kérdeztem vissza
- Nem! Kaka Mókust! - válaszolta ingerülten
- Kaka Mókust?!
- Nem! KAKA MÓKUST! - mutogat a kezemben lévő bolti árjegyzékre

Stb. Stb. Szegény gyerek már a sírás határán volt, amikor rájöttem, hogy katalógusra gondol! Hát persze, hogy annak a szónak nincs számára semmi értelme...

Erről eszembe jutott egy évekkel ezelőtti régi sztori; helyszín: egy budapesti főiskola előadóterme, időpont: szeptember eleje, szereplők: zöldfülű főiskolások (köztük én) és egy évet ismétlő, tehát már beavatott, a dörgést jól ismerő csaj, aki késve érkezett az előadásra. Berohan lihegve és nekem szegezi a kérdést:

- Szia! Volt már katalógus?!

Akkor sem tudtam köpni-nyelni. Épp hogy megértettem a szakkolégium jelentését (és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem kell ottaludni), meg a kötelezően fölveendő fakultatív tantárgy fogalmát, erre most valami katalógust keres rajtam ez a csaj?!

Thank God It's Monday!

Földöntúli türelem kell egy ovis gyerekhez, téli hétvégéken. Az ember azt érzi, vagy folyamatosan szórakoztatja, vagy a romokat pakolja utána (néha pedig véres fejjel az orvoshoz rohanunk, mert beveri az asztalba szaladgálás közben). És én, aki soha, de soha nem éreztem magam kevésnek, vagy nem elég jónak magam, aki soha nem is értettem ezt a szaranya-őrületet (miért kellene bárkinek is rosszul éreznie magát, amiért nem szoptat/bölcsibe adja/nem tudja miért sír stb.? miért hajszoljuk a tökéletest?) most nekem is, öt év óta először lelkiismeret-furdalásom van, és azt érzem: csinálhatnám én ezt jobban. Leülhetnék vele többet, többször, hosszabb ideig játszani. És nem mindig társasjátékozni, mert ő bizony jobban szeretné, ha ovisat, éttermetes, fodrászosat stb. játszanék vele. Nem kellene ingerülten megfenyegetnem, hogy nem megyünk többet a karácsonyi vásárba, ha hisztizik (persze, hogy hisztizik: fáradt, persze, hogy ingerülten szólók rá: én is fáradt vagyok).

És bevallom, egy-egy ilyen fárasztó hétvégét követően, miután hétfő reggel elvittem az oviba és itthon bezártam az ajtót magam mögött, rendet rakok, kiszellőztetek, majd leülök a géphez egy kávéval.... és élvezem a csendet, meg azt, hogy konkrét felnőtt feladatokat kell jól megoldanom időre. És mindjárt megmelegítem a tegnapról maradt kaját, és olvasni fogok ebéd közben, és se gyerek se pasi nem szól közbe, nem kér parmezánt a tésztájára, és nem játszik a kenyérrel kalózosat*...

* Utálom a kalózokat, a szörnyeket, a dinoszauruszokat, a kincsvadászokat..!

Idilli kép vasárnapról

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak

Egyszer régen beszélgettem egy nővel a gyerekeiről. Két fia és két lánya volt, 12 év alattiak. Mindegyik nagyon helyes volt, de legfőképp a nagyobbik kislány, aki olyan gyönyörű volt, hogy az emberek megfordultak utána az utcán. Végülis a beszélgetésünk apropóját is ez adta. Aztán egy ponton a nő rátért a kisebbik lányára, és valami olyasmit mondott, hogy hát Marie-nak meg majd meg kell csináltatnia az orrát felnőtt korában.

Ezen én úgy felháborodtam, hogy ihajj. Hogy mondhat egy anya ilyen a saját lányáról? Közvetve végülis azt, hogy ronda, és túl nagy (vagy béna formájú) az orra?! Már nem emlékszem amúgy a kislányra.

Mindenesetre ma már másképp gondolom. Hiszen az a nő egyszerűen csak egy érvényes, 21. századi megoldást javasolt egy (gondolom valódi) problémára!

Az öregedéssel meg hát.. további problémák adódnak egy eleve nem ideális helyzethez. De erről már sokszor írtam, nem is ragozom. Csak annyit, hogy minden egyes alkalommal meglepődöm, amikor fénykép készül rólam, hogy jéééé, az a nő én vagyok! Miért nem tudok hozzászokni a látványhoz?!

Öntsünk tiszta vizet a pohárba

Hogy gondolhattam, hogy megúszom az ún. kényes témát? Eddig olyan egyszerű volt. Tudja, hogy a gyerekek az anyjuk hasában fejlődnek, és ez a magyarázat teljesen kielégítette. Épp a hétvégén kerültek elő olyan fotók, amelyeken terhes vagyok vele. Ma azonban a WC-n ülve kikiabált, és nekem szegezte a kérdést:

– Mama! De hogyan bújtam elő a hasadból?

Óóó, a klasszik kérdés! A tankönyvi életkorban! És én mégsem készültem fel semmiféle magyarázattal. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy mit mondjak, micsoda felkészületlenség. Berohantam a fürdőszobába, és ügyetlenül mutogattam magamra:

– A puncimon keresztül!!

Az idétlen anyuka, aki vagyok. Na mindegy. Hátha elfelejti. Próbáltam úgy tenni, mintha ez a világ legtermészetesebb, legszemléletesebb és legmegfelelőbb magyarázata lenne, úgyhogy kimentem. Most mit csinálok ilyen nagy ügyet a világ legtermészetesebb dolgából.

Boni a kis fejében összerakta a dolgokat, és megrökönyödve utánam kiabált:

– De mama! Te engem KIKAKILTÁL?!