Az őszi szünet felénél

Olyan édes ez a gyerek, amikor alszik. Annyira finom puha, békés a kis arca. Olyan nyugodt!

Viszont amikor ébren van, te jó ég. Valószínűleg ott követjük el a hibát, hogy racionális viselkedést várunk el egy óvodástól, aki hiába okos, értelmes és kedves, mégiscsak kisgyerek. Aki definíció szerint is egy zajos, hangos, szemtelen energiabomba. Eleve kiabálva beszél, de ez még csak hagyján, mert: folyon. Közbeszól, nem hagyja a felnőttekeket beszélgetni. Visszadumál. Követelőzik, nyaggat, csimpaszkodik. Amitől idegbajt kapok az a köpködés és a dobálózás. Sőt: újabban üti-vágja a szüleit - főleg az apját. Aki pedig esküdözik égre-földre, hogy ő ezt egy percig sem fogja tűrni tovább - és tűri már egy hete. A büntetés ígérete ideig-óráig hat, utána újrakezdődik az egész, röhögve nyargal az asztal körül, amikor pedig tudja, hogy evés közben le kell ülnie (és közbe a szeme sarkából figyeli a reakciónkat).

Összehangolt stratégiára, de főleg: türelemre, türelemre és türelemre lenne szükségünk. Nekem annyiban könnyebb dolgom van, hogy felteszem magamnak a tesztkérdést: hogyan reagálna a saját anyám - és pont az ellenkezőjét kell tennem. De még ez sem old meg mindent, egyszerűen azt érzem, hogy néha a falnak beszélek (te jó ég, anyám szavai). Oké, talán el kéne fogadnunk, hogy egy gyerek nem fog az első, se a második, de valószínűleg még a harmadik felszólításra sem fogat mosni jönni, ha az ember hívja. Hanem pimaszul kikukucskál az asztal alól, és nevetve sugalmazza, hogy kezdjek már el számolni: eeeeeegy, kettő, háááárom...

Az a baj, hogy az ember felnőttfejjel rációt, ok-okozati összefüggések belátását, szabálykövetést és kompromisszumkészséget vár el egy olyan illetőtől, aki a mában és a mostnak él, akit a versenyszellem vezérel (de aki simán csal is, hogy nyerjen) és aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ (ja, mert amúgy körülötte forog a világ). Azért nehéz ez az időszak (az eddigi talán legnehezebb) (te jó ég, amikor még csak azt kellett eldöntenünk, hogy ki kel fel hozzá éjszaka!) mert folyton figyelmeztetnünk kell valamire - jó esetben szép szóval, rosszabb napokon kiabálva -: ezt nem szabad, az rossz ötlet, ez butaság, az udvariatlanság, öltözz már föl egyedül, ne hadonássz a tollal, add kölcsön a játékot, neeem, nem most fogunk kimenni, várj már öt percet, nem igaz, hogy nem érted, hagyd abba a nyafogást, mondd el értelmesen, ne rohanj, vigyázz, veszélyes, lassabban, gyorsabban, ne tökölj stb. stb. Pedig én lennék a legjobban megijedve, ha holnap a szokásos kis kergebirkánk helyett egy udvarias, csendes és szolgáletkész minifelnőtt ébredne!

Emberundor (adatokkal)

Az emberek:

- panaszkodnak (50%)
- kritizálnak (20%)
- saját magukkal példálóznak (9%)
- jótanácsokat osztogatnak (8%)
- fontoskodnak (4%)
- pletykálkodnak (3,5%)
- mindent mindig jobban tudnak (2,5%)
- jogokat formálnak (2%)

Olyan kevés az életben a humor (0,9%), a valódi segíteni akarás (0,6%) és az ítélkezés nélküli másokra odafigyelés (0,5%). Aszem itt az ideje, hogy az őszi szünetre elutazzunk egy hegyvidéki kis faluba, a világ legszimpibb családjához.

A takarításról

Az első fizumból kabátot vettem magamnak egy olyan drága boltban, ahová addig csak a számat tátani jártam (az a kabát ma is megvan!). Nagyon hamar eljutottam viszont oda, hogy – noha egyedül éltem – inkább kifizettem egy takarítónőt, hogy a fennmaradó időben valami teljesen más (=hasznos) tevékenységet végezhessek. Attól kezdve a mai napig szinte mindig volt takarítónőm, amit a lelki üdvösségemért eszközölt legjobb befektetésnek tartottam, hiszen ki akarná a drága szabadidejét porszívózásra és sikálásra váltani?

A kérdést az elmúlt hetekben újra meg kellett vizsgálnom. Először is: véletlenül kirúgtam a takarítónőnket. Az úgy történt, hogy Z. péntekenként mindig habzó szájjal fogadott, hogy a nő megint nem csinálta meg azt, vagy azt, és 20 perccel korábban elment. Mondtam neki, hogy akkor beszéljen vele, egy férfi nagyobb hatást tud rá gyakorolni, mint egy nő; épp az előző alkalommal jegyeztem meg, hogy a koszos konyhaszőnyeget nem kellene a tiszta ablakpárkányra raknia, erre a szemeit forgatta. Z. viszont nem a konfliktusok embere, ő csak megfőzi a kávét (!!!) a takarítónőnek, de szólni nem szólt neki, ezért kezembe vettem az ügyet.

Sikerült is az első öt percben úgy felhúznom a csajt, hogy fogta magát, és elment. Amit nem is bántam. Kezdett már az agyamra menni a hanyagul elvégzett munka, de legfőképp: kezdtünk belemenni egy ún. Édes Anna-féle szituba, azaz láttam rajta, hogy a felszínen ugyan kedves, de valójában legszívesebben kitekerte volna a nyakunkat. Elhatároztam, hogy nem keresgélek tovább; vannak olyan helyek, ahol könnyű jó takartónőt találni (pl. Brüsszelben az volt), de itt nagyon nehéz (Párizs mellett pedig még jelentkező sem akadt). Mondta is egyébként a takarítónő, hogy ezért az órabérért mit várok tőle – és valahol érthető is. Az ügynökségek azonban fix árakon dolgoznak, feketén meg nem akarunk senkit sem dolgoztatni. És az a gyanúm, hogy a jó takarítónők nincsenek bejelentve, és sokkal többet keresnek.

Amúgy is mostanában rámjött valami iszonyú méretű pakolhatnék és szortírozhatnék. Úgy képzeljétek, hogy még a számítógépemben és a backup-jaim között is is elkezdem válogatni és kategorizálni, hogy a kamráról, meg az eldugott fiókok mélyéről már ne is beszéljek. Elhatároztam, hogy akkor már a lakást is én magam fogom rendben tartani, legalább jól meg lesz csinálva.

Kétféle cselekvési tervet dolgoztam ki magamnak: az első esetben minden nap negyed-fél órákat takarítok, a másik esetben beáldozok 2–3 órát a hétvégémből. Mindkettőnek rögtön láttam a hátulütőjét: az ember folyamatosan takarít, de soha nincs mindenhol egyszerre tisztaság (1. opció), illetve kénytelen leszek valami programról vagy pihenésről lemondani (2. opció). Ami Z-t illeti, ő szerinte elmérgesítettem a helyzetet a takarítónővel, és szerinte hagyni kellett volna, hogy rosszul ugyan, de megcsinálja a takarítást, és levegye a vállunkról ezt a terhet. Kicsit úgy, mint ahogy a mosogatógépet használja az ember: tudjuk, hogy kézzel szebben és gyorsabban elmosnánk, mégis a gépet használjuk. Én is ezt az álláspontot képviseltem idáig, de nálam most betelt a pohár. Nem akarok mindenféle nőknek folyton olyan evidens dolgokat magyarázni, hogy miképpen kell rendesen fölporszívózni (igen, az ágy alatt is), de főleg: elegem van abból, hogy ehhez még hülyére is vesznek.

De hogy ne nyújtsam olyan hosszúra ezt a bejegyzést: valamiféle hibrid tervet eszeltem ki, amikor is a fürdőszobákat a héten innen-onnan lecsippentett félórák alatt, a porszívózást és felmosást (140 m2-ről beszélünk) pedig a hétvégén csinálom meg. Így mostanában vasárnap délutánonként, amíg a férjem alszik, a fiam pedig a tévézik, végigtakarítottam a lakást. Boni időről időre kikiabál, hogy halkítsam le a porszívót, mert nem hall semmit, majd kedveskedni próbál, hogy Mama, nagyon ügyesen takarítsz! És amikor izzadtan, izomlázasan cserélem a harmadik vödör vizet, akkor néha arra gondolok, hogy hát normális vagyok én? Ingyen csinálom, amért eddig fizettünk??

Egy történet a játszótérről

Az egyik játszótéri apuka foglalkozása: író. Valódi szépirodalmat (fikciót) előállító és ebből élő művészember. A felesége árulta el. Úgy derült ki, hogy egyszer Z-t megkértem, aki épp a könyvtárba készült, hogy kölcsönözzön ki nekem egy bizonyos könyvet, és a nő viccesen azt mondta, hogy ne azt olvassam, hanem olvassak inkább J.E.-t! Akkor már egy ideje találgattunk Z-vel, hogy mi lehet a pasi foglalkozása, és vagy munkanélkülire vagy pont valami szabadúszóra gondoltunk (az időbeosztása miatt; tök gyakran ő hozza le a kisfiút, ő megy érte délutánonként).

Gyorsan kikérdeztem a nőt a részletekről, aki azt is hozzátette, hogy a pasi soha nem mondja el magától, mert nem akar felvágni. Ezzel jó nagyot nőtt a szemünkben, de a pasi amúgy mindig is nagyon szimpi volt; kedves, udarias, barátságos. Otthon jól kiolvastuk a netet, valóban jelentek meg puhafedeles kötésben is könyvei, ami itteni mércével azt jelenti, hogy a keménykötéses (első) kiadás jól fogyott. Még aznap meg is rendeltem a legutolsó regényét, amit viszont Z. kezdett el olvasani, én pont egy másikat fejeztem be.

És ő, aki soha nem olvas kortárs szépirodalmat (=érthetetlen) kiolvasta, majd egymás után megrendelte a többit is. És én, aki a francia kortárs irodalomnak mondjuk az 1%-át ismerem – évente öt-hatszáz fikció jelenik meg –, most felfedeztem magamnak egy írót, aki könnyen olvasható, érdekes, nívós és humoros (most fejeztem be a második kötetét). Z-vel egymás kezéből vesszük ki a könyveit, idézünk belőle, fölolvassuk egymásnak a kedvenc részeinket. Egyszóval hűséges olvasóivá válunk.

Egy idő múlva fel is fedtük magunkat. Először a feleségének meséltük el, hogy mi bizony szinte már minden betűt ismerünk a férje munkásságából, majd a pasinak a coming-outoltunk (képzeljétek, elpirult). Azóta nem vagyunk egy állásponton arról, hogy illik-e, lehet-e két orrtörlés és labdázás/bújócskázás között a könyveiről beszélgetni egy íróval. Z. szerint nem, hagyjam csak békén a kérdéseimmel, a játszótéren vagyunk, nem pedig a könyvfesztiválon. Én viszont legalább egy-két mondattal szeretnék azért utalni arra, hogy nagyon tetszett a könyve, és ha alkalom adódik (a gyerekek mondjuk pont jól eljátszanak a homokozóban) szeretnék további kérdésekre is választ kapni az adott regénnyel, az írás folyamatával, az ihlettel, a napi rutinnal stb. kapcsolatban. Ami tényleg lehet tolakodó vagy a helyzethez abszolút nem illő, nem tudom.

Ami baromira meglep, hogy ki nem nézném a pasiból, hogy ilyen kreatív, de főleg: ilyen vicces tud lenni, mint a könyvei. Az egyik poénon Z. egyszer éjszaka, álmában nevetett! Az ún. fekete humort űzi (tényleg, meg is kellene kérdeznem, olvasott-e Hrabalt. Szerintem tuti!). Ki gondolná, hogy ez a fizimiskára inkább amolyan mackós típusú pasi ilyen érzékeny és jó megfigyelő, egy valódi alkotó típus? Kicsit olyan érzésem is van, mintha ismerném a legintimebb gondolatait (mindkét könyv egyes szám első személyben íródott), noha alig ismerjük egymást.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas hely ez a játszótér. Remélem, még jó sokáig kell oda kísérgeni Bonit!

Testkép és egyéb cukiságok

– Boni, ez a tiéd? Vagy az enyém?
– A tiém.

***

(biciklivel teker fölfelé, alig halad)
– Mama, mama! Nem vettem elő a lendületemet!

***

(beszélgetés a vérről)
– Mindenhol van vér a testedben.
– Itt is?
– Igen, az ujjadban is. Vékony erekben folyik benne a vér. A lábadban is... mindenhol. (elgondolkodom) A fogadban nem! 
– (mint aki nem bír hallani ekkora evidenciát) Tudom, mama. Ott TEJ folyik!

***

– Mama, hogy kell leírni a nembiztost?
– ???
– Le akarom írni a nembiztost!! Hogyan kell?
– Nem értem kicsim... diktáljam le?
(hosszú magyarázatot-mérgelődést-sírást követően, miután elült a vihar, kihámozom, hogy mit akar: KÉRDŐJELET írni)

***

(elesett, lehorzsolta a bőrt a száján, kirohan a konyhába:)
– Mama, mama! Nincs rajta az összes bőr a számon!

***

(máskor a szemét veri be, jön hozzám aggódva, a keresztkérdéssel)
– Mama! Hány szemem van?!?
(úgy látszik túl sokszor fenyegettem azzal, hogy kiszúrja a szemét..)

***

(sír, nagy krokodilkönnyeket hullat, majd szipogva megmutatja:)
– Látod a vízesést?

***

(a naptár előtt állva)
– Mama, milyen nap VAGYUNK ma? 
 

Játszótéri obszervációim eredménye: az ún. Fiús Játékok

Nahát, hogyan gondolhattam régebben, hogy a félénk kisfiam, aki annyira szeret írni, rajzolni vagy társasozni, majd lányokkal fog játszani, akik csendesebbek, higgadtabbak. Egész nyáron attól rettegtem, hogy nem ússzuk meg a rokongyerekekkel töltött heteket kar- vagy lábtörés nélkül, annyi volt itt az ugrálás, a sziklákon (!) rohangálás, az egymás lökdösése stb. Még Jonatánnal is, aki csak két éves, pillanatok alatt behergelték egymást, kanapén és -ról ugráltak, asztal körül kergetőztek, és magasról tojtak a LEGO-kra vagy a kirakósokra, amivel amúgy külön-külön szépen eljátszanak.

Mióta elkezdődött az ovi, a tendencia folytatódik. Boni idei kis barátja egy tündéri, nyugodt kisfiú, aki tavaly kívülről fújta a Péter és a farkast – csak hogy illusztáljam a típust. Szülei is szuper jó fejek. Na most ha Boni és Sacha összekerülnek a játszón, abból olyan rohangálás lesz, hogy szó szerint csavarni lehet utána a pólójukból a vizet. Itt egyetlen kislánynak sincs helye. Olyan édesek amúgy, azt sem tudják konkrétan, miért rohangálnak: néha valamelyikük elkiálltja magát, hogy keressük meg a kicseket! akkor a kincsekért rohangálnak, néha azt kiabálják, hogy repüljünk! akkor pedig a kardigánjaikból csinálnak szárnyat maguknak. Gyakran elhangzik az is, hogy meg kell támadni a gonoszokat, meg hogy jönnek a sárkányok.

A rémálmom a botokkal rohangálás. És ez valahogy most nagy divat a játszón, minden kisfiú botokkal a kezében szaladgál, botokkal veri a fák törzsét, egymást (!!), és ha nyáron a karját féltettem, most bizony a szemét. Konkrétan meg is tiltottam, hogy bottal a kezében szaladjon, Sacha mamája úgyszintén, de azt nem tudjuk nyilván megakadályozni, hogy a többi gyerek be botozzon. És pedig értem én, hogy nagy buli a bokrok mögé bemenni öten-hatan botozni (mind fiúk, mondanom sem kell), közben hangosan kiabálni és röhögni és sárkányokat vagdosni és pisztolyozni.

Mert ez nem az a környék, ahol a szülők játékpisztolyt vesznek a gyerekeknek, de néha ide-idetéved egy család, ahol bizony a szülők nem tudom, hové teszik a fejüket. A múltkor négy kisfiú műanyag kalasnyikovval (!!!) játszott, és hát az én fiam és Sacha is elbűvölten nézték őket (mi, szülők, megrökönyödve). Azon nyomban piszoly alakú botokat kerestek (és találtak) maguknak, és egymást „lövöldözték”.

Aztán ez az egész vadulás nagyon hamar agreszióba csap át, és akkor el is érkeztünk a problémához: a beavatkozási ponthoz. Mikor van az a pillanat, amikor a szülő közbelép és helyre teszi az indulatokat? Mert Boni a nagy üvöltözés és megrészegülés közben simán oda-odacsap egy-egy gyerekre, aki vagy vidáman visszavág (amiből aztán vagy verekedésféle alakul ki vagy nem) vagy pedig elsírja magát. De hogy melyik forgatókönyv alakul ki, azt én nem nagyon tudom előre megítélni, úgy, ahogy az odacsapás mértékét és fokát sem. Ismerem azt a szemléletet is, hogy hagyjuk őket egyedül megoldani a konfliktusaikat – na de meddig?

Tegnap Boni egy három éves kisfiúval került konfliktusba, egymást lökdösték a mászóka alján, hogy ki kerüljon sorra. Nem volt durva a helyzet, csak felnőttként érthetetlen, hogy miért nem tudta egyikük sem kivárni a sorát. Boni előretolakodott (két fejjel nagyobb a kisfiúnál, igazán lehetett volna udvariasabb, de álljak neki ott prédikálni? szedjem le? nem csináltam semmit, remélve, hogy még az elfogadhatóság határán belül vagyunk), és amikor Boni a két kezével és a két lábával kapaszkodva mászott fölfelé, a mögötte jövő kis hároméves, angyalian mosolyogva, egy jól célzott mozdulattal kirúgta Boni lábát, aki a váratlan helyzetben az egyensúlyát elvesztve jó nagyot esett. Fél méterre álltam tőle, esélyem sem volt elkapni, ő is olyan meglepetten érkezett földre, hogy látszott: nem is érti, mi történt. Szerencséje volt, de fél centire volt a szája a mászóka rúdjától, a fogát is kiverhette volna (és ilyen esetből több is van naponta!!).

Mint egy fúria kapott a kisfiú után, simán lelöte volna, ha nem vagyok ott. Láttam a (jogos? ki tudja) bosszúszomjat a szemében, úgy felpaprikázódott, hogy csak na. Simán elagyabugyálta volna a kisfiút, ha nem lépek közbe. Megértettem: övön aluli húzás volt ez a hátulról támadás. Ugyanakkor: egy hároméves olyan eszközökkel él, amilyenekkel csak tud, egy ötévessel szemben.

Így telnek mostanában ezek a gyönyörű őszi napok a játszón; a kisfiúk megrészegülve szaladnak föl a csúszdára fordítva, és csúsznak le a lecsúszásra egyáltalán nem kialakított oldalon, lövöldöznek egymásra botokkal, ugranak a homokba magasról, vesznek össze egy-egy labdáért, szórják a homokot a többiek fejére, míg mi, szülők, vérmérséklettől és tapasztalattól függően ülünk a padokon és csak reméljük, hogy ezt az egész gyerekkort meg lehet úszni egy-egy horzsolással.

Aznavour

Lehetett rá számítani, bár nem volt beteg, csak nagyon idős (94): tegnap meghalt Charles Aznavour, énekes, színész, dalszerző. Nagy veszteség ez mindenkinek, hiszen a ma élő nagymamák-nagypapák is már az ő számaira táncoltak első bulijukban. Viszont a fiatalok is jól ismerték: jó példa erre az, hogy Z. nem tőlem vagy a rádióból tudta meg (nekem nem volt szívem elmondani neki, rádiót meg egy ideje nem hallgat, teljesen kiábrándult Macron-ból), hanem az utcánkban lévő gimi előtt csoportosuló kamaszoktól.

Pályafutása elképesztő, amit létrehozott, az maradandó. Nincs olyan franciaóra vagy rádióadó, ahol ne hallanánk a számait, része a francia kollektív tudtatnak („mindenki nagypapája” – hallottam most az egyik róla szóló műsorban). Gondoljatok bele, érkezik az 1920-as években a fővárosba két migráns, akinek a gyereke később hozzájárul a francia kultúrához, sőt, egyenesen képviseli majd az országot. Ez sokmindent elmond egyrészt arról, hogy az egyén tehetséggel, szerencsével és elhatározással mi mindenre lehet képes, másrészt pedig arról, hogy milyen tutin lehet integrálódni egy arra nyitott és lehetőségeket kínáló társadalomba (nem tagadva meg ugyanakkor a gyökereket sem).

Szerencséje volt az öregedéssel is; az utolsó napig aktív volt, koncertezett, és álmában, a családi házában halt meg – hát lehet kívánni ennél ideálisabbat? Én először 2000-ben láttam koncerten, és a mamámmal (aki szintén szereti) 2015-ben is elmentünk egy párizsi koncertjére. Emlékszem, ezt a kétértelmű üzenetet küldtem az egyik barátnőmnek a koncertet megelőző napon: „Holnap Charles Aznavour-koncertre megyünk a mamámmal. És képzeld, 91 éves!” A barátnőm meg azok közé az emberek közé tartozik (velem és József Attilával ellentétben, ha fogalmazhatok ilyen pökhendien) akik a mama szót a nagymamára használják, ezért azt hitte, hogy a 91 éves nagymamámmal megyek Párizsba koncertezni. És visszaírt, hogy te jó ég, milyen fitt a nagymamám, és hogy le a kalappal, atyavilág!

És tényleg, már az sem semmi, ha egy 91 éves ember koncertre megy Párizsba – de az, hogy valaki 91 évesen végigénekel (állva!!) egy kétórás koncertet... hát komolyan nem hiszem el, ha nem láttam volna a saját két szememmel. És turnékra járt a világ minden tájára... döbbenet.

(forrás)

A dalai gyakran egy-egy történetet mesélnek el, sokszor van szó bennük az idő múlásáról, az öregedésről. Az egyik kedvencem a Non, je n'ai rien oublié című szám: egy régi szerelmespárról szól, akik évek múlva, véletlenül találkoznak, miután külön-külön leélték az életüket. Tegnap óta, mivel az eredeti dalokat jól (már-már: túl jól) ismerem, különböző idegen nyelveken hallgatom újra őket. Kedvencem a La Boheme... németül!