Az emberi kétszínűségről

Martine hívta fel az olvasók figyelmét erre a 12 perces interjúra, amely a Magyar Kereskedelmi- és Iparkamara elnökével készült. A pasi álláspontja röviden: Magyarországon munkaerőhiány van, elfogytak a fehér és keresztény gyökerű munkavállalók a térségből, majd arról beszél, hogyan lehetne a helyzetet orvosolni.

Két hozzáfűznivalóm van az interjúhoz. Először is: fehér és keresztény gyökerű. A közigazgatás magas polcain ülő szakember szájából a munkavállalók ilyen tekintetben történő megkülönböztetése (diszkriminációja) szinte hihetetlennek tűnik. Franciaországban nem, hogy a munkavállalókat, de a lakásbérlőket, a kórházi betegeket, az egyetemistákat stb. SEM lehetne ilyen módon kategorizálni; törvény van rá. Franciaországban (az Emberi és polgári jogi nyilatkozatban lefektetett) alapelveivel összhangban tilos – többek között – a bőrszín és a vallás szerinti megkülönböztetés. Itt a pasi egy ilyen nyilatkozat után minimum röpülne az állásából, de akár bírósági ügy is lehet belőle.

Ugyanakkor én azt látom, hogy a francia társadalomban mégiscsak létezik egy ilyen fajta diszkrimináció: tényleg vannak olyan városok Párizs környékén, ahová fehér ember nem szívesen teszi be a lábát, vannak olyan kerületek Párizsban, ahol a felső középosztálybeli családok hagyományosan magánsuliba iratják a gyerekeiket, minthogy azok a helyi iskolába járjanak. Igen, fehéren és keresztény gyökerekkel sokkal könnyebb munkát vagy lakást találni, csak ezt senki nem mondhatja ki. Magánvélemény és hivatalos álláspont között óriási a szakadék (egy francia interjúban SOHA nem engedné meg magának politikus, hogy mint itt, saját véleményt fejezzen ki).

Ezért tök veszélyes szerintem úgy csinálni, mint az interjúvoló nő: játszani az értetlent. Mert egyértelműen a liberális-befogadó-globalista álláspont ütközött itt a nacionalista-konzervatív-bevándorlóellenes („meg akarom tartani a hazámat”) szemlélettel. Az első kérdés tök jó volt („Milyen kategóriákról beszélünk?”), utána viszont csak játszotta az idiótát. A pasi ráadásul, teljesen reálisan, meg is mondta, hogy „nézők döntő többsége érti”; hát persze, egy bevándorlásellenesnek nem kell elmagyarázni, hogy ki a nem keresztény gyökerű, és ki a nem fehér: az, akit ő annak nevez! Értem, hogy a nő definíciót szeretett volna, transzparenciát, de amikor eleve a kategorizálást (fehér; keresztény gyökerű) utasítjuk el, akkor ne akarjuk definiálni. Vagy viszont mondjuk ki konkrétan: muzulmánokról van szó?

Az az érzésem, lehetetlen a párbeszéd a két álláspont védelmezői között, hiszen más és más szótárt használnak. Pedig tényleg érdekes lehet mindkét világnézet mögé bekukkantani (főleg, hogy számomra a pasi nem tűnt gyűlölködőnek, inkább tényszerű volt; ijesztően tényszerűen beszélt pl. a magyarok „felhigulásáról”): Mit jelent magyarnak lenni? Ki dönti el? Más megítélés alá esik-e valaki akkor, ha muzulmán ÉS magyar? És miért? Meg lehet-e akadályozni a kultúrák keveredését 2018-ban? Kell-e? Vannak-e olyan kritériumok (végzettség? gyerekei neve? ramadán betartása? kendőviselés?) amely mentén ösztönösen szétválasztja az ember a muzulmánokat? Jogos-e az az érv, hogy valaki nem szeretné, hogy megváltozzon a budapesti utcakép? Van-e határ (és ha igen, hol) a még szimpi kozmopolitia város és a kerülendő bevándorlónegyedek között?

Nem ismerem a válaszokat. Egyetértek a diszkrimináció tilalmával. Sokkolnak a pasi nézetei. Viszont mi is ún. „jó” környéken lakunk, és nem szeretnék lefátyolozott szomszédokat. Én sem járatnám a gyerekemet olyan oviba, ahol a gyerekek 90%-a Adoullah utónevű (majdnem azt írtam: keresztnevű...upsz. A gyökereim!). Kétszínű vagyok.

A felejthetetlen vendéglátás további következményei

A férjemnek nincs pizsije; ő mindig az aznap hordott pólóban fekszik le aludni, és reggel zuhanyozik. Rémes, nem tudom, hogyan csinálja, én az esti zuhany nagy barátja, sőt: tisztelője vagyok, az ember feküdjön már le tisztán! Na mindegy, nem is ez a lényeg. Hanem hogy amikor tegnap este lefeküdtünk aludni, lekapcsoltuk a villanyt, azt éreztem: valami fura illat száll a férjemből.

Én kutya voltam előző életemben; minden szagot fel- és megismerek, ha a harmadik szomszéd rágyújt, én a saját lakásunkban érzem a bagószagot, sőt, ha valaki kinyit egy doboz csokit a konyhában, majd visszazárja, én 10 perc múlva a helyiségbe lépve érzem, hogy itt csokievés történt (nagyon praktikus tudomány).

Szóval elkezdtem körbeszaglászni Z-t, ő persze hülyének nézett, mert nem érzi a szagokat. De egyértelműen más öblítőillat, más parfüm volt, mint amit mi (ő) hasznáni szatunk (szokott). Teljesen idegen, ugyanakkor valahogyan mégis ismerős illat. Te – mondtam neki, amikor belém csapott a felismerés – ez... ez EGY MÁSIK PASI ILLATA! A pólódból jön!

Végigsimítom a póló anyagát.. tök más, ismeretlen anyag. Z. felugrik, mintha bolha csípte volta meg, felkapcsolja a lámpát. Meredten nézzük a kérdéses pólót...

... A HÚGOM PASIJÁNAK PÓLÓJA VOLT!

Z. olyan rekord gyorsasággal vette le a pólót, mintha égette volna a testét. Most már mindent értett, hogy miért volt olyan furcsa érzése egész nap... így utólag nem is tudta megmagyarázni, hogy miért vette föl, hisz egyértelmű, hogy nem az övé! Nem is szokott ilyen szoros pólókat viselni! – forgatta az ujjai között finnyásan.

Hirtelen eszembe jutott valami, és jó mélyen beleszagoltam a póló hónaljrészébe. Nem, tévedés kizárva – jelentettem be a férjemnek tudományos szakvéleményemet – ez Tamás HASZNÁLT pólója!

A férjem egy teljes napot a húgom pasijának a használt pólójában töltött!! Gurultam a nevetéstől. Pont ő, aki a boltokban nem szeret ruhát próbálni, attól tartván, hogy koszosak, büdösek! Z. fejtveszve rohant zuhanyozni, miközben engem szidalmazott, hogy miért tettem a tiszta pólói közé! Amiről egyébként lövésem sincs. Próbáltam rekonstruális az eseményeket, és tényleg nem értem... hogyan kerülhetett Tamás koszos pólója a férjem tiszta ruhái közé? Az egyetlen magyarázat a húgomék ittlétekor kialakult oltári nagy rumli lehet...

Vélt vagy valós tulajdonságaim

Azok között a mondatok között, amelyek útmutatóként végigkísérik az embert életén, szerepel az is, amit egy munkahelyi csapatépítésen hallottam egyszer, és ami valahogy így szólt: az ember nagyon könnyen elfelejti, hogy miről beszélt (vagy akár vitatkozott) valakivel, arra viszont mindig fog emlékezni, hogy hogyan érezte magát közben.

Szerintem sok igazság van ebben. Én nem csak, hogy saját magamat érzem jól vagy rosszul egyik vagy másik emberrel, hanem konkrétan saját magamat is szinte más embernek gondolom, attól függően, hogy ki a beszélgetőpartner.

Mondanom sem kell, hogy Z. évekig azt éreztette velem, hogy iszonyú csinos, helyes és érdekes csaj vagyok, akinek kívánsága parancs, és akiért a csillagokat is érdemes lehozni az égről (valahogy ez aztán elmúlt vagy megkopott, nem is tudom; ma már inkább problémákat oldunk meg együtt). LB-vel úgy érzem, minden beszélgetésünk műalkotás: íve, tartalma, mély értelme van. Vagy inkább mint egy jó kaja, egy falat kenyér, amire éppen akkor baromi nagy szükségem van. Anne-nal meg mindig úgy érzem, jobb emberré válok, hiszen maga a levegő is megtisztul, amellyel Anne, ez az emberi lélekbe rejtett fennség érintkezik. Pszichoterápiára azért szerettem járni, mert az volt az érzésem: kalandornő vagyok, aki országokat, városokat maga mögött hagyva, igazi kozmopolita européerként okosan, megfontolva építi a maga életét. Mivel szocializmusban éltem 14 évet, Nyugaton meg nem szerezhető tudással és bölcsességgel vérteződtem föl, még franciául is választékosabban beszéltem a nővel. Talán pont ezért is volt felesleges az egész, hiszen én nem azért jártam oda, hogy pozitív megerősítést kapjak, teljesen másra volt szükségem.

Zsombor kollégám kihozza belőlem az élmunkást; ha vele dolgozom (ami miatt hálát adok az égieknek) nem szeretek nemet mondani, szeretek viszont jól és pontosan dolgozni, időre elkészülni, megbeszélést rövidre zárni, egyetértésre törekedni és maximális kompromisszumot kötni. Petra barátnőm szinte az életem része a napi (akár többszöri) telefonbeszélgetéseinkkel, amelyeket ott folytatunk, ahol előzőleg abbahagytuk – tabuk nincsenek. Hülyének nézve nem vagyok.

Zsuzsival úgy érzem, vicces, poénos és laza vagyok, akiből csak úgy röpkednek a frappáns bon mot-k, Dóri unokatesóm pedig maga az anekdotázás nagymestere. Vele csak hátradőlök a székben, hagyom, hogy meséljen, és tudom: úgy fogok szórakozni, ahogy nagyon titkán. Sőt, valójában én magam is egy sitcom főszereplője vagyok, színes társalgó; minden, ami velem valaha történt, azért esett meg, hogy azt társaságban méretre szabva, a hallgatóság igényeihez illesztve elmesélni lehessen.

G. – szerencsére csak volt – kolléganőmmel úgy éreztem: bűnös vagyok. Teljesen mindegy, mit kérdezett, mivel gyanúsított meg, vagy meggyanúsított-e egyáltalán, ha vele állok kontaktusban, akkor bűntudatom van. Adél barátnőmmel mindig rádöbbenek: az élet baromi nehéz. A papámmal: annál még sokkal-sokkal nehezebb, tulajdonképpen érthetetlen, hogy van egzisztenciám, megtakarításom, jövőképem, kapcsolati tőkém. Ha a mamámmal töltök egy kis időt, akkor minden (de főleg én) szürke, unalmas, lanyha (vagyok). Felesleges még beszélgetni is. Tobzódunk a tabukban, a ki nem mondott szavakban, a meg nem fogalmazott érzésekben. Többször is előfordult az utóbbi években, hogy a mamámmal shoppingoltam; rendre megbántam mindent, amit vele vásároltam, nem is hordtam azokat a ruhákat. Pedig nem beszélt rá semmire, egyszerűen csak sugárzik róla az üzenet, hogy ruhákra költeni teljesen felesleges, jó lesz a legolcsóbb is.

És a húgom. Most jöttem rá, hogy mi az, ami nem stimmel a kapcsolatunkban (azon kívül, hogy baromira kritikus, türelmetlen és hangulatember). Ha a húgommal beszélek, egy irigy és egoista nővérnek érzem magam, akinek fura szokásai és hobbijai vannak, bénán öltözik, halál unalmas, érdektelen, rugalmatlan, vaskalapos, humortalan és nem halad a korral*. Valószínűleg ezért nem mesélek el neki évek óta semmi fontosat. Jobb megmaradni a felszíni beszélgetésnél, abból nem lehet baj. Titokban mindig attól félek, hogy megint a fejemhez vágja (már megtette, vagy csak képzelődöm?), hogy az anyánkra hasonlítok!!

Amúgy szerencsésen, veszekedés nélkül eltelt ez a hét, elmentek, kitakarítottam, jól elfáradtam. De mire végére jártam a fenti gondolatmenetnek, az fogalmazódott meg bennem, hogy hiába vagyunk testvérek, hiába közösek életünk legfontosabb emlékei, én nem vagyok köteles olyan emberrel kapcsolatot fenntartani, aki csak lehúz, akivel nem érzem jól magam és akivel minden problémás. Tök felszabadító érzés volt.

Csak most itt van ez a Jonatán, akivel Boni tök jól eljátszott (érdekes, mennyire egyenrangúnak, néha már konkurenciának is tekintette), szóval lehet, hogy a gyerekek miatt érdemes lenne ezt az egészet erőltetni.

* irigy és egoista = Bonit és Jonatánt látván minden világos.  Az első (nagyobb) gyerek törvényszerűen kiveszi a kicsi kezéből az autót. Ezért gyerekkoromban rámsütötték az „irigy” jelzőt. Felnőtt voltam, mire rájöttem: én abszolút nem vagyok irigy.
fura szokások és hobbik = én mindig is kézművesebb voltam, bábszakkörre, meg ilyenekre jártam, egyszer furulyáztam is**
bénán öltözik = na jó, bevallom, megvolt a magam tarisznyás-bő nadrágos korszakom, de még 1994-ben!
unalmas, érdektelen = még a FB-ot sem nyitom meg soha... lájkjaim sincsenek...
vaskalapos = a húgom koordináta-rendszerében a rendrakás és a takarítás nyilvánvalóan kispolgári csökevény, ellenben a káosz, a kupi, az utolsó pillanatban leadott diplomamunkák és a határidő után benyújtott adóbevallás a haladó gondolkodás és az előremutató laissez-aller jele.
humortalan = tény, hogy a húgom baromi vicces, nekem a lépcsőházban sem jut eszembe az, amit ő csípőből kiráz.
nem haladok a korral = az is igaz, hogy a magyar közéletet nem nagyon ismerem, másrészt pedig bölcsész voltam (ő jogász).

** Többször is fölemlegeti, finnyás esztétaként, hogy kamaszkora legborzasztóbb emlékei közé tartozik, amikor vasárnap esténként rágyújtottam valamelyik magyar népdalra. Most kitalálhatjátok, volt-e kedvem a húgom előtt gitározni ezen a héten?

Az ember azt gondolná, már mindent fel- és kitalátlak (de nem)

A hét elején elromlott a sütőnk. Kivágta a lakás egyik felében a biztosítékot, így egy teljes éjszakára maradtunk villamos áram nélkül. Kiolvadt a mélyhűtő, fölmelegedett a hűtő; volt egy olyan nap, hogy fagyit vacsoráztunk fagyival, próbálván menteni a még menthetőt.

Pont ebben az időben nyitottam ki és kezdtem el használni a nemrég rendelt tusfürdőt, amelynek süteményillata van. De tényleg! Az is van ráírva: citromos piskóta. Plusz a fotó, nézzétek. És valóban, isteni citromos-édeskés illat, komyolan pont, mikor egy süti sül, még talán a tojást és a lisztet is kiérzem belőle. És aztán a bőrön is megmarad egész sokáig, mint amikor az ember valóban sütit süt. Kár, hogy nem tudok illatmintát mellékelni a poszthoz... (bár talán egyszer ezt is feltalálják).

Egyébként ez egy tök egyszerű süti, sokféle változata létezik, a lényeg az, hogy a négyféle hozzávaló (tojás, cukor, liszt, vaj) ugyanannyi mennyiségben kerüljön bele. Innen is a neve: quatre-quarts, azaz négy negyed. Én még szoktam bele tenni kis sütőport, és reszelt citromhéjat. Őzgerinc formában kell (lehet) (érdemes) (franciás) sütni 45-50 percig (késpróba). Basszus, alig várom, hogy kicseréljék a sütőnket és megsüssem!

(Van még epressütiillatú is, az nem annyira jó, illetve most vadászom a mézeskalácsillatúra, kíváncsi vagyok) (Z. hülyének néz) (A húgom is, de ez nem újdonság.)

UI: Inkább: epressüti-illatú (mézeskalács-illatú)? Ki tudja? Mozgószabály?

Vágom a centit

Kézenfekvő, hogy az ember évente egyszer pár napra gond nélkül vendégül látja a saját húgát annak családjával (férj, gyerek).

Ez így leírva annyira nyilvánvaló, evidens, magától értetődő, ugye? Hát, nekem baromira nem az. El kell hogy meséljem, hogy jelenleg összeszorított foggal, belülről idegbajosan és minden percben robbanásra készen élem meg ezt a hat napot, és komolyan elgondolkodom azon, hogy jövőre bevállaljam-e. Az okok sokrétűek:

1) Először is a dolgozó szülők és az ovibajáró gyerek alkotta család ritmusa teljesen eltér a nyaraló család ritmusától. Mi már régesrég megreggelizünk, én elviszem Bonit oviba, és egy órája dolgozom már (a nappaliban, mert a dolgozószobában alszanak a vendégek), mikor ők egyáltalán felébredtek. Nekem akkor nincs időm kávét csinálni nekik, bár erre nem is lesz szükség, lásd majd a 4. pontot. Este meg, mikor Bonit fektetjük, 20 órakor, ők akkor indulak nagy csatazajjal sétálni! Én ezen a héten a szokásos feladatok mellett (munka, gyerek, háztartás) egy plusz családra főzök, mosok és takarítok. Ez így baromi nehéz! Bár épp ma, amikor sok emberre készítettem kaját, mentek el étterembe vacsizni, szóval...

2) Martine mondta egyszer régen (szólj, ha zavar, hogy téged idézlek, kihúzom!) (bár aranyba kellene foglalni a szavaidat), hogy eleve mennyire nehéz összepasszintani két családot: kell, hogy a gyerekek jól kijöjjenek egymással, hogy a felnőtteknek legyen mondanivalójuk egymás számára, és hogy a gyereknevelési elveik is hasonlóak legyenek. Na most erre az utóbbira reflektálnék: én a húgomék bizonyos dolgait figyelve a hajamat téptem!! Tudjátok, vannak azok a sziklaszilárd gyereknevelési és életvezetési elvek az ember életében, amelyek helyességében és megkérdőjelezhetetlenségében vakon, és foggal-körömmel. Na ők ezt pont nem így, hanem fordítva csinálják. De amikor ez az ember orra előtt történik, hat napon keresztül... az a legtürelmesebb ember (aki nem én vagyok) idegeit is próbára teszi.

3) De a legnehezebb azt elviselni, hogy az ember lakását elárasztják a sáskák az idegen nejlonzacskók, csomagok, cipők, ruhák, sálak, kakis pelenkák, iPhone-töltők (eleve a mieinket sem tudjuk egymástól megkülönböztetni), fogkefék, hajcsatok, cumik. És itt mondom azt, hogy a húgom magatartásának is nagy szerepe van abban, hogy nehezen viseltem ezt a pár napot, mert ha egy kicsit is odafigyelne, hogy mondjuk ne legyen Jonatán zoknija az étkezőasztalon egy fél napig, vagy esetleg segítetene elpakolni a kajamaradványokat (=soha nem teszi), akkor máris jobban érezném magam.

4) És itt elérkeztünk ahhoz a legkényesebb ponthoz: a testvérek közötti viszonyhoz. Mert az nem semleges, hanem sérelmekkel átszőtt, ingoványos kapcsolat, amelyet átitatnak régi konfliktusok és rossz emlékek. És hát az ember egy idegennel gyakrabban udavrasabb, mint a saját családtagjával – én sem vagyok kivétel, na de a húgom néha a bunkóság királynője (elismerve ugyanakkor a jó tulajdonságait is, pl. nagyon jó a humora és érdeklődő). Kezdődött ott, hogy ők Franciaországban szerettek volna nyaralni, és útközben megállni pár napra nálunk – ebből lett az, hogy váratlanul, két nappal előbb jöttek, és nem tudták, meddig maradnak. Mint utóbb kiderült: nálunk nyaralnak. Tök jó, hogy ehhez még egy házvezetőnőt is kaptak Ezek után a húgom már az ittlétük első órájában felhúzta magát azon, hogy nem magoztam ki a cseresznyét, amit a sütibe tettem, és így hogy fogja megenni Jonatán. Utána én lettem ingerült, mert egyszer csak egy szinte tök idegen pasi állt a nappalimban és foci VB-t szeretett volna nézni. Felhúztam magam, mert kérdezés nélkül vesznek ki ezt-azt a hűtőből, esznek bele totális nyugalommal a lezárt dobozban tárolt dióba, kérnek teljes természetességgel törölközőt, mert „azt nem hoztak”, veszik le a könyvespolcomról a könyveket („Elkezdtem olvasni a Szolgálólány meséjét!”), kérnek kölcsön papucsot, kellett kimosnom egy adag szennyesüket stb. A lényeg persze a hangsúlyokban és a hangnemben rejtőzik, és ugye mondanom sem kell, hogy nagyon nincs ínyemre a mód és a stílus, ahogy a dolgok kérve vannak (Húgom pasija: „Mi lesz az ebéd?”), néha szemforgatással kísérve („Nem tudsz kölcsönadni egy vákuumos tárolót? Neem?? Hát jó...”).

(Zárójeles megjegyzés: utálom azt is, ha más neveli a gyerekemet. Bonira akkor szólok rá, amikor én akarom, de más ne tegye.)

Összesítve azt mondom, hogy a fenti dolgokat 1) idegen helyen nem csinálja az ember, sajnos csak a családtagjaival meri megtenni, és 2) az ember simán szóvá teszi, ha barátokról van szó, de nem akkor, ha a családtagjairól. Emlékezvén főleg arra, hogy a húgom 10–12 éve az akkori pasijával vendégeskedett nálam, és valamire úgy megsértődött (cseresznyemagozási kaliberű dolog lehetett az is), hogy este fogták magukat, és hazamentek Budapestre. 1200 kilométerről!!

Tanulság: baromi nehéz műfaj ez az idegenben vendégül látni a családtagokat, de amikor a szereplők nem játszák jól a rájuk osztott szerepeket – gondolok itt arra, hogy vendégségben az ember nem az otthoni játékszabályokhoz igazodik, hanem a vendéglátókéhoz – akkor ebből bármelyik percben olyan konfliktus robbanhat ki, amely adott esetben helyrehozhatatlan. Most konkrétan rezeg a léc. Tavaly is rossz szájízt hagyott a látogatásuk, de idén úgy érzem: ezt így többet nem tudom csinálni. Nem, még hat napig sem. Kevesebb lesz a baj, ha jövőre megkérem őket, hogy menjenek szállodába – már ha egyáltalán ilyen feltételekkel egyáltalán eljönnek. Mert valljuk be: nem feltétlenül mi vagyunk itt nekik a legnagyobb vonzerő, hanem inkább a környező városok, sajtok, borok stb. Ami rendben is van. Csak akkor nem én akarom játszani a szálloda szerepét.

Nagyon remélem, hogy szombatig nem esünk egymásnak... és hogy tényleg el is mennek.... Viszont ami tök jó, hogy ezek után a délig alvó Lili, nyaralás alatt, egy idegen házban, semmi de semmi problémát nem jelent majd!

Egy szegény apuka sorsa

Noha Z. az, aki:

– éjjel felkel a gyerekhez,
– sőt, ha Boni beteg, ébresztőórára kelti magát hajnali 1-kor, majd hajnali 2-kor, majd hajnali 3-kor, hogy megnézze, minden rendben van-e,
– egy kis takarót tesz az ágy rácsához, nehogy az megnyomja a gyerek arcát,
– majdnem mindig elhozza az oviból, és gyakran viszi is,
– nem hajlandó máshol tölteni a hétvégéit, utazásaiból is mindig hazajön, néha éjfélkor, hullafáradtan,
– elmondja Boninak naponta százszor is hogy Je t'aime,
– méri a lázát,
– csinálja majdnem minden reggel a kakaóját,
– fürdeti,
– aggódja magát halálra kis horzsolásokon, amire akkurátusan kenegeti a naptejet, hogy nehogy később meglátsszon,
– az említett naptejeket hosszú netes böngészés és gyógyszertárbéli konzultációk után veszi meg,
– és kapcsolja ki a wifit minden este, nehogy káros sugárzás érje a gyereket.

Ennek ellenére:

– Amikor az orvosnál a státuszvizsgálaton leültünk egy-egy székre, és a megszeppent Boninak azt mondta az doktornő, hogy üljön valamelyik szülője ölébe, automatikusan, ösztönösen, mintegy zsigerből az én ölembe ült.
– Ha nagyon beüti magát és megijed, és mindketten összeszaladunk a nagy ijedség miatt, és azt sem tudjuk, hogy a mentőket hívjuk előbb vagy a gyereket nyugtassuk meg, akkor Boni mindig hozzám bújik először.
– Ha Z-vel vitatkozunk (veszekszünk) valamin, ilyen volt nemrég a Lili-ügy vagy tegnap este amikor Z. kidobta az összes maradék kaját, amit nagy gonddal főztem, noha tudtatta volna, hogy én minden hétfőn a gitárórám után vacsorázom, szóval ilyenkor Boni akkor is, ha éppen fogalma sincs, hogy miről van szól, és azt sem tudhatja, hogy kinek volt igaza, mindig az én pártomra áll, és nagy hangon véleményezi az egészet, úgymint: Maman a raison! Tu es méchant, papa! (=Mamának van igaza, gonosz vagy, papa).

Azt hiszem, fordított esetben nem esne mindez rosszul nekem, hiszen egyrészt tudnám, hogy a gyerekem így is, úgy is szeret, másrészt örülnék, hogy valakihez ennyire szorosan kötődik. Szerintem a helyzetre vetélkedésként tekinteni, benne sértést tudni vélni nem érdemes – gondolom ezt most –, noha tényleg felsejlik itt-ott valamiféle halvány versenyjelleg. Nekem is szokta néha mondnai hogy nem vád árános (nem vagy aranyos), mint pl. amikor meg kell ennie valamit, de ezen csak röhögök.

Ellenben Z. teljesen kivan, és próbálja nem mutatni, de ez az egész baromi rosszul esik neki. Tény, hogy egyszülős családban nőtt föl, nem tudja, milyen az, amikor egy gyerek két szülőt szeret egyszerre, és az is tény, hogy a volt felesége a válásuk után megpróbálta elidegeníteni tőle a gyerekeit (hatalmas és be nem gyógyuló sebeket szerezve ezzel a saját gyerekeinek, annyira döbbenetes. Ld. Salamon király történetét).

Városnézés gyerekkel

Azt hiszem, ez volt az első olyan eset, hogy kifejezetten turisztikai célból elutaztunk egy olyan városba, amelyet egyikőnk sem ismert még, és hogy a városnézés során nem volt már segítségünkre a babakocsi. A kérdéses város tőlünk egy órányira található, és szerintem nekünk ebben az egészben még mindig az utazás a legnehezebb. Pedig Boni már nem sír, de még így sem bírja jól a bekötöttséget és a monotonitást, én meg nem bírom jól a folyamatos dumálást, kérdezősködést, szerepjátékot. Na, de valahogy túléltük; visszafelé egyébként nehezebb volt, amikor meg kellett akadályozni, hogy akár csak öt percre is elaludjon.

Nem indultunk olyan naiv reményekkel, hogy Bonit érdekelni fogják majd a barokk templomok meg a neogótikus városháza; egyszerűen csak egy napot szerettünk volna együtt eltölteni máshol, és ezt a törekvésünket sikeresen meg is valósítottuk. Boni emlékezett még Németországra, mert idén is megszálltunk egy német városban Magyarország felé menet. De a földrajzi fogalmakkal (ország-város-utca) még nincs igazában tisztában, sőt, az idegen nyelvekkel sem: ki, hol, milyen nyelvet beszél; számára az ismeretlen nyelv mind „angol”. És amikor németekkel nyelvtudás híján mi angolul beszéltünk, az végképp megkavarta. Nem magyarázom agyon a dolgokat amúgy; csak idő kérdése, és úgyis rájön mindenre magától.

Boni ízlése és érdeklődése volt az, ami köré felépítettük a napot. Vicces, hogy mi érdekel egy ekkora gyereket, mit vesz észre: jé, a közlekedési lámpák piros és zöld emberkéi másmilyenek! És közben pityeg is valami! Itt egy szökőkút, ott egy barokk templ kosárlabdapálya. Sajna Boni utál gyalogolni. De nagyon. Úgyhogy fagyizóval, játszótérrel és villamosozással vettük rá, hogy mégiscsak lássunk valamit a városból. Összesen 7,5 km-t mentünk, ami nem sok, de Bonihoz képest, aki legszívesebben cipeltette volna magát, mégiscsak valami. Csak azért nem mentünk többet, mert nem bírtam már hallani, hogy mikor érünk már oda?? messze van még?? sokat kell még járni?? hol az autó?? stb.

A legjobb az volt, hogy egy nő elirányított minket egy szuper játszótérre; magunktól nem találtunk volna rá. Hársfák és kávézók övezte pici játszótér volt, ki gondolta volna, hogy egy idegen városban ez lesz az egyik legemlékezetesebb hely. Franciaországban ritkák a hinták, Budapesten meg mindig foglaltak voltak, főleg az a nagy, többszemélyes, kör alakú, amelyben el lehet terülni. Na itt volt egy ilyen. Be is fészkeltük magunkat, és ötpercenként ébresztettük a padon alvó Z-t, hogy lökjön már meg mindket. Ez olyan magasra megy, hogy Boni félt; javasoltam, hogy énekeljünk, az éneklésért felelős agyterület kikapcsoltja a félelemérzetért felelős agyterületet, olvastam egyszer valahol. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, de hangosan, röhögve énekeltük a Suttog a fenyves c. dalt, ami évek óta, évszaktól függetlenül örökzöld sláger nálunk.

Ha rendszert nem is csinálunk belőle egyelőre, azért kezdetnek nem is volt olyan rossz ez a gyerekes városnézés!

Az idő, az ő múlása, meg az öregedés (századjára)

Fordítva nosztalgiázom: nem a múltbéli dolgok után vágyakozom, hanem az jár a fejemben, hogy mennyire fog hiányozni ez a mostani időszak. Most sok szempontból egyszerűen tökéletes az élet, gondolok itt pl. a munkára, az egészségre, de főleg persze arra, hogy naponta többször hozzámbújik egy ruganyos kisfiútest, elhalmoz puszikkal, ajándékokkal és olyan, de olyan aranyosan dumál, hogy alig győzöm megjegyezni és este fölírni. Persze mit sem ér a fölírás, mert hozzá kell képzelni a nagy barna szemeket, a göndör hajat, a komoly kis arcocskát, amit éppen magyaráz, vagy a színpadias gesztusokat, amikor bohóckodik. Látni, ahogy ügyesedik, fejlődik, okosodik – te jó ég, ez valami fantasztikus. És este, miután elaludt, bemenni hozzá, és összepuszilgatni a kis hörcsögpofiját, beleszagolni az izzadt fejébe, gyönyörködni benne, ahogy komolyan és békésen alszik: ez annyira megindító, érzelmileg annyira felkavaró, hogy másodszorra-harmadszorra már be sem megyek, csak elhaladok a szobája előtt; néha egyszerűen túl sok ez az embert megrohanó tömeges gyöngédség és ellágyulás. Nem fér el bennem ennyi boldogság!

Z. húgának van egy tök aranyos fényképe a három legnagyobb gyerekéről: a kislány jobbról-balról átkarolja a két ikerkisfiút (=két tojást). Többször is hallottam már Anne-t, hogy mit nem adna azért, ha visszamehetne az időben, és még egyszer megölelhetné a pici gyerekeit. Teljesen megértem; én is félve gondolok arra az időre, amikor már ciki lesz Boninak, ha elkísérem az iskolába. Vagy amikor hosszú szörös lába lesz, mély hangja, és fölfelé kell majd ránéznem. Ezért minden percet úgy élek meg, ahogy azok a Buddha jógik tanácsolják: ajándéknak. Kihasználom az időt. Raktározok. Nap mint nap felejthetetlen emlékekeket tartalékolok el, amelyek majd végigkísérnek az életemen. Ja, már a felét leéltem... szóval akkor az életem másik felén.

Kezdek máshogy tekinteni az idő múlására; Boni most 4,5 éves múlt, és gyakran annak örülök, hogy ezt is megérhettem. Ha a következő másfél évben nem üt be semmifée ménkü, akkor asszem sikerült egy szilárd és biztos gyerekkori bázist megterentenünk a számára. Múltkor mutattott valaki egy fotót a két éves unokájáról, amint a vigyorgó kisfiú az apja cipőjében áll. Jonatánról is kaptam nemrég ilyen képeket, hatalmas cipőkben bukdácsol. És annyira örülök, hogy ez nekem is megadatott: hogy az én telefonomban is vannak olyan képek két-három évvel ezelőttről, amikor Boni büszkén feszít a tornacipőmben. Úgy látszik, minden családnak megvannak ezek a fényképei, történetei mendemondái; mindenhol nagyjából ugyanaz játszódik le, nincs ebben semmi extra. Mégis, elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a megbízható, hétköznapi boldogságnak. Volt idő, hogy azt hittem: soha nem dekorálják majd ki az irodámat ákombákom gyerekrajzok. Most még annak is örülök, amikor bizonyos helyeken úgy kell bemutatkoznom: Jó napot kívánok, én vagyok Bonhomme anyukája.

Aztán, mivel ez egy ilyen pozitív hangvételű poszt – de milyen is legyen, az évnek ebben a legjobb szakaszában, a tavaszi szüneten túl, de még a nyári vakáción innen, amikor még a nap is 22 óráig süt, legszívesebben még a kollégáimat is megölelném, és elmondanám nekik, hogy annyira jó, hogy veletek dolgozhatok – szóval néha beleképzelem magam a botanikus kert padjain üldögélő megkopott, szelíd öreg nénik helyébe, akiket a közeli idősek otthonából hoznak ki napozni és akik integetni szoktak az arra járó/bicikliző/rollerező gyerekeknek. Gyakran elfog azért még a félelem, hogy te jó ég, egyszer majd én fogok a padon ülni elgyötörten, esetleg magányosan, messziről nézve a cuki gyerekeket. Nem tudom magam odaképzelni. Miről fogunk beszélgetni?

De rájöttem, hogy én nem azokkal a nénikkel fogok egy padon ülni!! Én a húgommal, meg Petra barátnőmmel, meg az itt jelenlévő bloggerek egy részével lépek majd a hajlott korú dámák sorába! Nekünk meglesznek a közös beszédtémáink, cinkos összekacsintásaink, hasonló ismereteink, élményeink! Nem tudom, majd visszük a fotókat a gyerekeinkről, amint azok kétévesen felnőtt cipőt vettek föl, nekünk is ott fog virítani a Converse a reumás lábunkon, és mondogatjuk, hogy emlékszel, amikor még telefonnal fényképeztünk? és minden nap föl kellett tölteni, mert különben lemerült? Haha, micsoda idők voltak azok!

Mi legyen az ebéd?

Hát nem is tudom... kezdem unni a közös nevezőnket!

Hétvégi képes krónika

Napsütéses, feltöltődös, sokatsétálós, dumálós hétvégét töltöttem Petra barátnőmmel. Szombat délelőtt indultam. Boni belerakta a hátizsákomba az egyik plüssállatját, arra az esetre, ha „sírni kellene” (csak a szememhez kell szorítani – adta a szakértői tanácsot). Sokszor küldtem neki olyan képet, amelyen pl. a kiskutya a szökőkútból iszik, a panorámában gyönyörködik. Nagyon tetszett neki, és noha elvileg tudja, hogy a plüssállat nem élőlény, mégis néha az volt az érzésem, hogy elhiszi, hogy Buksi is velem együtt városnézett...

Részlet a városból

Katedrális

 Kerengő (milyen jó szó ez, nem?)

Furcsaság: az egyik templom egyik sarkában KÁVÉZÓ működött.

Szabadtéri komolyzenei koncert piknikkel egybekötve (szuper volt)

Emberek fürödtek a(z egyik legjelentősebb európai) folyóban! Háttérben a katedrálissal. És a viharral.

Buksi a vonaton

Ki tudja találni valaki, melyik városban voltunk?

Az Életnek tanultam

De úgy látszik, nem eleget. A gyerekneveléshez további diplomákra, oklevelekre és tanulmányokra lenne szükségem, például (de nem kizárólag) az alábbiak területén:

- állatorvos-tudomány (A csörgőkígyó csíp? Tud pisilni a szúnyog?)
- orvostudomány (Mit csinálnak a hasunkban az aranyos baktétriumok?)
- biológia (Miért van magja a cseresznyének és miért nincs magja a banánnak? Honnan van a vanília?)
- fizika (Hogyan fut az áram a kábelban? Hogyan működik a telefon? Miből van a tükör?)
- csillagászat (Miért van Hold? Miért fehérek a felhők?)
- filozófia (A mindenben benne van a semmi?)

És ezek csak az elmúlt napok kérdései azok közül, amelyekre kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem tudom, jobb esetben: majd megnézem az interneten*.

* Boni: Mama, én nagyon szeretem az internetet!!
Én (röhögök) És tudod mi az, kicsim?
Boni: Bah, oui, ahol mindent meg tudunk nézni... és mindent meg tudunk rendelni!

Kermesse

Na, már tudom, mit jelent ez a szó – standokat, célbalövést, tombolát, házisüti-vásárt stb. Az ovi (az iskolával karöltve) ilyen búcsúfélét rendezett a közelgő évvége alkalmából. Együtt mentünk Bonival, akinek nem nagyon tudtam előtte elmagyarázni, mire is számítson (iskolai ünnepélyt mondtam), mivel én sem nagyon tudtam, milyen is lesz. Odafelé még egy anyuka az ugrabugráló kisfiára mutatva azt mondta: Pierre egész nap ezt várta!

Mikor odaértünk, a következő látvány tárult a szemünk elé: egy felfújható ugrálóvár, sátrak mindenhol, kiabáló és fogócskázó gyerekek, beszélgető szülők, fontoskodó szervezők, porond. A sátrakban célbadobós és egyéb játékok (kockavetés, súly megtippelése, szembekötős akármi stb.) Tébláboltunk egy ideig (Bonikám: Mama, hol az ünnepély?), valahogy pont az ugrálóvárhoz keveredtünk, perceken belül hosszú sor kígyózott mögöttünk. Látván a tömeget, befizettem gyorsan Bonit egy nyolc perces ugrálásra,  mert én ebbe a hosszú sorba be nem állok mégegyszer, gondoltam. Mind a sorbanállás, mind a fizetés tök kínkeservesen ment, az előttem álló nőnek nem volt aprója, a szervezőknek sem, egymás feje felett kellett bemondani és fizetni, közben emberek és gyerekek lökdösődtek mindenütt.

Boninak egy padra kellett volna leülnie a többiekkel, levenni a cipőjét és megvárni, hogy elkezdődjön a kifizetett nyolc perc. A többiek már izgatottan ültek zokniban egymás mellett, Bonikám csak ránézett a padra, és a fejét rázta: ő ide nem ül le. Ő nem vesz le semmiféle cipőt. Őt ez az egész cécó nem érdekli, és különben is hol az ünnepély?

Visszakunyeráltam a két eurót, elindultunk fölfedezni a sátrakat. Tömegnyomor. Mindenhol két eurót kértek, de Boni nem akart sehová sem sorban állni – az igazat megmondva, nekem sem volt semmi kedvem, de ezt nem árultam el neki. Sütit kért, azt egy padon ülve megette, miközben előttünk a csoporttársai szaladgáltak, mamák beszélgettek. Többször is összeakadtunk ismerős szülőkkel, mosolyogva köszöntem mindenkinek, a hangzavar miatt szerencsére nem kellett beszélgetni. Mikor már másodszor futottunk össze ugyanazokkal, elgondolkodtam, hogy most megint köszönjek? És azoknak kell köszönni, akik nem ismertek meg, de én tudom, hogy kiknek a szülei? És ugye nem kell a közel- és távolságtartási rituálékat betartva... társalogni?!

Bonikám egyszer csak felém fordul: Mama, haza akarok menni. Ez kb a 15. percben történt, még folyamatosan tódultak be újabb és újabb mosolygó és vidám emberek, lelekes gyerekek. Mama, menjünk haza, veled szeretnék játszani otthon.

Nemrég meséltem aggódva egy barátnőmnek, hogy el nem tudom képzelni, hogy Boni egyszer szívesebben fog játszani más gyerekkel, mint velük. De ott, abban a percben tökre megértettem, mert ez az egész kermesse-dolog szörnyű volt, túl sok, túl intenzív, túl hangos, túl mosolygós, túl lufis, túl bazári. Csak azt nem értettem, hogy miképp lehet, hogy ezt rajtunk kívül mindenki élvezi („Pierre egész nap ezt várta!”). Rá tudtam azért még venni Bonit, hogy megnézzük az összes standot, pecázott is egy euróért valami sárga műanyag bénaságot, majd indultunk haza (Mama, ugye lesz idő játszani otthon együtt?).

Hazaúton még találkoztunk hangos és vidám gyerekekkel, akik oda tartottak. Mi, szociális fóbiások, szedtük a lábunkat, kvázi menekültünk. Még az is megfordult a fejemben, hogy szegény gyereknek miért nincs egy normálisabb anyja, aki támogatná, lelkesítené az ilyen helyzetekben – mennyire más lett volna, ha az apjával megy! Az is közrejátszott a dologban, hogy rengeteg munkám volt aznap, és a reumám is elkezdett gyötörni – ami egyébként egy tök szerencsés kombináció, mert az egész hétvégét úgy töltöttem a dolgozószobában bezárva, hogy tudtam: úgy sem tudnék kimenni a fájdalomtól. De miért nincs ennek a gyereknek egy normálisabb, nyitottabb, bevállalósabb, egészségesebb, fiatalabb anyja, basszus.

Amúgy tök jellemző, hogy Boni, aki csak kívülállóként nézte a bazári forgatagot, otthon egy teljes napig kermesse-t játszott: célbadobást, szembekötőst stb., még jegyeket is osztogatott. Érdektelensége álarca mögül mégiscsak mindent regisztrált, ami ott történt.

Hétvégén a botanikus kert is kermesse-t rendezett, ez valószínűleg valami szezonális specialitás de hogy lehet ezt szeretni basszus. Itt zenekar és pónilovak is voltak. Boni az apjával ment, aki úgy habitusban, mint szokásaiban sokkal inkább való egy ilyen derűs, színes forgatagba mint ez a banális, szürke, unalmas anyja. De még Z. sem tudta rábeszélni, hogy üljön föl a lóra..

Pereputty (mibe keveredtem)

Nagyon bosszantó dolog történt. Még húsvétkor lefoglaltunk egy tengerparti kis házikót nyárra abban a faluban, ahol Z. fia (és volt felesége) él. Az apropója a dolognak az volt, hogy Z. nagyobbik lánya pont akkor jön haza a világvégéről a gyerekeivel, és legyen együtt kicsit a család, ismerje meg Boni a rokonait. Ez egy 7 ezer fős falu, amelyek a lakossága nyáron 40 ezerre duzzad; szóval abszolút, de totálisan nem az én világom. Viszont egyre inkább úgy voltam vele, főleg a magyarországi rohanós tavaszi szünet után, hogy végülis tök jó lesz két hétig semmit nem csinálni; nem sietni sehová, nem tenni meg távolságokat, a kertben reggelizni, délután olvasni, este a parton bicajozni.

A konfiguráció így nézett ki: mi lakunk a kis házban, Z. (szimpi) fia és a (fura) felesége meg a (világszép) kisfiuk a saját házukban onnan párszáz méterre. Z. volt felesége (botrányos válásuk volt) meg Z. nagyobbik lánya (tíz éve nem beszél velem), annak (papucs) férje és a (Boninál kicsit nagyobb) ikreik pedig még arrább. Arra gondoltam, hogy bevállalok én bármilyen darázsfészek szitut, ha ez Z. és Boni javát szolgálja, és feltéve, hogy lesz egy külön házunk, ahová szépen el lehet vonulni és magánéletet lehet élni.

Z. fiának fura felesége viszont a tudomásunkra adta, hogy Z. kisebbik (kritikán aluli) lányának a lánya, a 18 éves Lili is szeretne jönni, nem adulhatna nálunk?

Hú. Fordult egyet velem a világ. Én egy rokonokkal tarkított saját nyaralást szerettem volna, semmi, se semmi kedvem a nappaliban tanyát verő kamaszlányhoz, aki egyrészt legkorábban délben ébred és akit soha az életben nem láttam, hogy elpakolt volna valami is maga után. De én már egyébként egy olyan Madame vagyok, hogy a szülés óta nem szívesen megyk bele olyan szituba, ahol idegenekkel kell a WC-n oztoznom. De erről főleg nem magyarázkodom senkinek.

Rájöttem, mennyire gáz dolog valakitől olyan szivességet kérni, amit az illető nem tud visszautasítani. Mert nekem most itt két választásom van: 1) visszautasítom Lilit, és akkor én leszek a rugalmatlan és unszimpi beházasodott rokon, vagy 2) nyelek egy nagyot és abban a két hétben az évből, amit pihenésre szerettem volna szánni (és amit, basszus, száz meg száz másik helyen szívesebben eltöltöttem volna!) egy sorozatot néző, számítógépes játékozó és Facebookozó kamaszlányt fogok kerülgetni. És ismerem magam; türelmetlen és ingerült tudok lenni, a harmadik napon ki akarom majd tenni.

Sírok, komolyan, hogyan kerültem ilyen helyzetbe. Az a szomorú, hogy mindenkit megértek: Z. fiának a feleségét, amiért nem akarja, hogy náluk lakjon. Hát ki akarná? Én sem! Z. volt feleségének sincs helye a házában, amúgy meg ő meg halálosan össze van veszve a saját lányával (!), azaz Lili anyjával, évek óta (!!) nem beszélnek (!!!).

Megértem szegény Lilit is; 18 éves, az a dolga, hogy délig aludjon, én is azt tettem ennyi idősen. Mondjuk épp most fogja elcseszni az érettségijet, és ezzel együtt a továbbtanulását, de ez már nem az én dolgom. Szerencsétlen csaj, nem elég, hogy az anyja nagyon gáz, most meg egymásnak passzolják az emberek. De legfőképpen Z-t értem meg, aki csak egy konflikutusmentes időt szeretne eltölteni a gyerekeivel, és legfőbb vágya, hogy senki se orroljon senkire. Ő simán bevállalná Lilit, annak ellenére, hogy nem tudom idealizálni a kapcsolatukat: a kislány az elmúlt 3 évben csak akkor hívta fel, ha pénzre van szüksége. OK, ez sem az én dolgom.

Nagyon bánom, hogy nem vagyok az a laza nő, mint pl. LB, aki bármilyen vendéget bármikor elszállásol bármennyi időre, és ezt úgy, hogy még jól is érzi magát közben.

Én egy control freak vagyok, aki szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogy elképzeli. Vagy ha nem is, hát legalább addig összeszorítja a száját, amíg este haza nem ér a saját komfortzónájába.

Jaj, istenem, ehhez az egészhez így már semmi kedvem. Ebből egyszerűen már nem fogok tudni jól kijönni!

Emlék

Kérdezgettem a húgomat, emlékszik-e ő is ilyesmire, de nem. Pedig biztosan nem álmodtam. Úgy emlékszem többször történt, de az is lehet hogy egyszer, csak nagyon megmaradt (hogy a franca ne maradt volna); de emlékszem, mindig is világosan élt bennem ez az emlék, hogy gyerekkoromban az én kedves, jószívű és önfeláldozó anyukám azt mondta, hogy mivel nagyon rosszul viselkedtem (ez gondolom max. annyit jelentett, hogy összefirkáltam egy könyvet, vagy nem mentem el időben fürödni; ja nem, egyszer egymás haját is levágtuk a húgommal, illetve bogáncsot tettünk bele korona gyanánt), szóval azt mondta, el kell hogy vigyen a javítóintézetbe, és ezentúl ott fogok élni.

Amikor erre gondolok, rögtön mentegetem az anyámat: fiatal volt (még nem volt 30), fáradt, sokat dolgozott, semmi magánélete nem volt a két gyerek, a munka és a háztartás mellet, na meg aztán semmi de semmi érzéke nincs, és soha nem is volt az emberekhez, gyerekekhez, az emberi kapcsolatok sokszínűségéhez és komplexitásához. Az is lehet, hogy csak egyszer mondta, bár emlékeim szerint, és ez volt a legdurvább, legijesztőbb, nem kapcsolódott a kijelentéshez veszekedés, felindulás; tárgyilagosan jelentette be, mintha maga is sajnálná az egészet, de hát... ez van, nyilván nem lehet egy fedél alatt élni valakivel, aki ennyi rosszaságot követ el. Rimánkodtam, ígérgettem fűt-fát, jóviselkedést, örök szófogadást. Sokára esett le, hogy ez az egész nem lehet igaz. Mostanában döbbenek rá, hogy a mamám eszköztelennek érezhette magát, hát mérgében ezt találta ki. Az akaratos ovis és a fárad szülő kominációja szülhet nehéz helyzeteket (eufémizmus).

Tulajdonképpen az a fura, hogy ez az emlék csak egy az összes többi, jó és rossz emlékeim sorában. Amikor ezt a minap így végiggondoltam, nem bírtam tovább. Felhívtam a mamámat és nekiszegeztem a kérdést, hiszen azóta se beszéltük meg, ő nem magyarázkodott, nem kért bocsánatot: Mondtad vagy sem, hogy javítóintézetbe küldesz?

A mamám nagyot nevettet, és teljesen őszintén, vidáman, gondolkodás nélkül rávágta, hogy úristen, dehogy, ilyen durva dolgot ő soha nem mondott, sőt, azt is hozzátette, hogy én mindig is jó gyerek voltam. De hogy egyszer hallotta (és vele együtt én is), hogy a szomszéd nő javítóintézettel fenyegette a kislányait. Talán azt értettem félre.

Szóval, basszus. Nem elég, hogy annyi mindent lehet rosszul csinálni, annyi mindent visszaszívna, aennyi mindent máshogy, józanabbul, higgadtabban, lazábban csinálna az ember, ha tudna. De ezek után a gyerek még olyasvalami is hurcol egy életen keresztül, ami meg sem történt?!