Ingatlanügyeim

Az elmúlt 10-15 évben csomószor foglaltam szállást magunknak, többször kerestem albérletet és egyszer vásároltam lakást. Ezek az ingatlanügyek mind hasonló forgatókönyv alapján zajlanak: Tök pesszimistán elkezdek keresgélni, mondván, hogy a jókat már úgyis elkapkodták, és különben is, az igazán profik nem ezen a csatornán keresnek, hanem összeköttetéseik vannak. Esténként csak keresgélek. Az elején mindent megnézek, kattintgatok jobbra-balra, és ahogy térképezem fel a kínálatot, úgy kristályosodik ki számomra is egyre jobban, hogy mit szeretnék és mit nem. Ez a szakasz nettó nyereség, tök jó időbefektetés.

A gond ott kezdődik, amikor megtalálom az Igazit, a Tökéletes Szállást, a Szuper Albérletet vagy a Szerelemelsőlátásra Lakást. Ekkor száll a köd az agyamra, és kezd sugdosni az ördög a fülembe. Azt suttogja: vedd ki/meg AZONNAL, mert különben ELMEGY AZ ORROD ELŐTT! Én vagyok az a tökéletes balek, akinek a számára a szálláskereső oldalak kiírják, hogy: ebben a pillanatban 8 másik ember nézi ugyanezt a hirdetést, meg: az elmúlt napokban 225%-kal megugrott a szállásfoglalók száma, és hogy: erre az időszakra a szállások 62% már le van foglalva, siessen!*

Ilyenkor szó szerint elvesztem a józan eszem. Hisztérikusan foglalni/vásárolni akarok, hiszen meg vagyok róla győződve, hogy ennél jobb ingatlant tuti nem találok (és így is hatalmas mázlim volt). Elvakultan eltekintek a negatívumoktól (mivel nincsenek) és képzelem bele magunkat idillien reggelizve a napsütéses szobákba. Az óvatos, józan, megfontolt férjem mintha a falnak beszélne, amikor arra int, hogy ne kapkodjak. Lefoglalom. Ráírok a tulajra, hogy nehogy ki/eladja másnak, mert minket nagyon érdekel. Óránként csekkolom a neten, hogy milyen szép. Boldogan lefekszem aludni.

Aztán elkezdek gondokodni. A hírlevél továbbra is jön, rákattintok a többi hirdetésre is. Az esetek nagy részében megtörténik az a rémálom, hogy találok egy jobbat. Vagy mittudomén. Elbizonytalanítót. Elkezdek hezitálni. Gon-dol-kod-ni. Jobb lett volna előbb, na mindegy. Szokott lenni egy olyan pillanat, hogy úgy érzem: képtelen vagyok dönteni. Aztán eddig még soha nem bántam meg egyik döntést se, de persze nem lehet tudni, milyen lett volna, ha a másik lakástra/szállásra esik a választásunk.

Most a nyári vakációnkat tervezzük. Tavaly már futottunk egy kört ezzel a tengerparti kisvárossal, pont így március tájékán. Olyan rémesen berendezett kis lyukakat hirdettek rettentő áron, hogy el is ment a kedvünk az egésztől. Nem is szeretjük a tengert. Fogalmam sincs, miért mennek az emberek tengerpartra nyaralni, amikor vannak a világon hegyek, amiket meg lehet mászni, ahonnan grandiózus panorámában lehet gyönyörködni és ahol szerencsére nem kell fürdőruhában promenádozni (és a fürdőruhában promenádozó nyaralók tömegét bámulni). De hát a férjem fiáék ott laknak, és lehet, hogy Boninak jó lenne, ha az ottani pereputtyal is jobban megismerkedne (Petra barátnőm szerint teljesen felesleges össze nem illő emberekkel kapcsolattartást erőltetni – ebben is van valami).

Tavaly próbálkoztunk szállást keresni júliusban is, és nem csak emiatt, de végül nem mentünk. De idén jó lenne, határoztuk el. Eleve a parttól 20-30 percre (autóval) kerestem szállást, okulva a tanultakból. Végülis egy felújított tanyára esett a választásom, közelben tó, állatok, szomszéd sehol, jó levegő, a legközelebbi pékság 600 m-re gyalog. Szóval egy ilyen Világtól Elbújós helyet találtam, ahol majd nagyokat lehet gyalogolni, teraszrakiülni, és adott esetben kocsival lemenni a tengerpartra.

Addig-addig nézegettem, míg már aludni sem tudtam a késztetéstől, hogy azonnal foglaljam le (addigra a Google Maps-en kikerestem a házat, tisztára mint a Lion c. filmben, Z. pedig a kis falu önkormányzatához telefonálgatva megtudta a szállásadó nevét). Az egyik éjszaka nem bírtam tovább, lefoglaltam.

Másnap találtam egy házikót a tengerparttól 300 méterre. Árnyas kert, fehér bútorok, közért a közelben. Végül is, gondoltam, ha a rokonság miatt megyünk (vigyázat: volt feleség included!), jobb lenne ugyanabban a kisvárosban megszállni, és talán az autót sem kellene használnunk 2 hétig, az mekkora királyság lenne! Aztán lehetne tanulmányozni az árapályt, kagylókat gyűjteni, homokvárat építeni. Végül is, lehet, hogy Boninak tökre tetszene a tenger – végülis 60 millió francia nem tévedhet! (Az mondjuk továbbra is kérdés, hogy mit fogunk mi ott csinálni 11 és 16 óra között?!).

Egy szó mint száz, azután a két óra után, amely során lövésünk nem volt, most hová is menjük, és a két-szék-között-a-padlóra-effektust is bevállalva lemondtuk a tanyát és lefoglaltuk a tengerpartot.

De most komolyan, két ilyen szép kis piskótát, mint mi!


* Tény azonban, hogy tavaly nyáron vehettem volna egy lakást, ha a hirdetés megjelenése után rögtön telefonálok. Én azonban a nap végén hívtam a tulajt, aki akkorra már a szavát adta az első telefonálónak, hogy elsőbbséget élvez (aki  meg is vette).

Dumagép

Olyan édesen beszél ez a gyerek, hogy azt remélem, még jó sokáig ilyen marad. Nem is nagyon szoktam javítani, csak egyszer utánamondom helyesen. Bár biztos lesz pár körünk a logopédusnál, mert bizonyos hangokat még mindig egyáltalán nem tud kimondani: a /k/ már alakul, egyre kevésbé hasonlít a /t/-hez, de az /sz/-et és az /f/-et következetesen s-nek ejti: sép (szép), sujuja (furulya), de a legjobb a francia fesses szó (popsi), abban van /sz/ és /f/ is, és ezt így  sess-nek mondja. Ugyanezen logika alapján ha szomjas, franciául azt mondja: soás (soif). Már mi is elkezdtük így használni, ezen viszont Boni van a legjobban kiakadva, állandóan javítani próbál minket.

A /v/ hangot nemes egyszerűséggel vagy kihagyja: onat, áj (=vaj, ezért ezt gyakran keverem a foknagymával, franciások tudják, miért), vagy pedig /zs/-nek ejti, ezen is meg kell szakadni a nevetéstől: Zsizsipók (Vizipók), zsezsető (vezető), zsazsar (zavar). A francia /r/-je tök jó, de a magyar szavakban is így ejti, tipikus francia akcentusa van magyarul. A /cs/, /ty/ és /gy/ hangokon is lenne még mit javítani. A magánhangzói elég jók, bár furcsán, zártan eji néha a szó végi /á/-kat: pápánaaaaak (papának), ezt nem is értem, hogy miért.

Példák arra, hogy mennyire képes keverni a két nyelvet. Ezt a mondatát még régen írtam fel, annyira érdekes: „Ez egy igazi téléphone pour que je peux elkuldeni egy e-mail neked!” Másik példa: „Pourquoi tu ne soha kész?”, „Le cica, on peut le puszilni?”  Vagy: ma reggel szólt, hogy szösz van a szájában, inni szeretne és „utána ki fogom crache-ni” (köpni). Simán ellátja a francia szavakat magyar raggal, toldalékkal.

Igeragozás: úgy franciául, mint magyarul hibás. Franciául a kötőmódot nem tudja (lásd a fönti példát), de simán mond olyanokat, hogy je peux te battER (battre), t'as appRENDU (appris). Az apja ilyenkor szól, kijavítja, én mélyen hallgatok. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy az én feladatom-e kijavítani a franciáját. Tipikus mondata: Tu peux me t'aider? (szerintem azt hiszi, hogy a taider egyetlen szó) Magyarul is ragoz helytelenül igét: „Nagyon szomorú, amikor ilyen butaságot mondOL”, „ezt te kapOL” vagy nagyon gyakran keveri a tárgyas-alanyi ragozást: „AkarOM egy bisou-t!”

Néha az igéket is keveri: mostanában gyakran mondja, hogy „el kéne kezdeni megTANULNI a papát magyarul” (megtanítani helyett). Előfordul, hogy rosszul emlékszik egy-egy újonnan megtanult szóra. Amikor a mamám itt volt, Boni szóba hozta, hogy van olyan gyümölcs, amit „ki lehet fúrni”, egy könyvben látta. Szerencsére megtaláltuk a könyvet: kifacsarni volt helyesen.

Az igekötők helyét sem találja el mindig: „nem MEGettem a főzit”, de előfordul, hogy magát az igekötőt sem választja ki jól: „MEGhasonlítom a kártyákat” (összehasonlít helyett), vagy tegnap, miután odahozott nekem egy leeresztett labdát, amire én azt mondtam, hogy hát ez bizony leeresztett. Megkérdezte: „VISSZA tudod ereszteni?” (végülis tök logikus).

Hibás ragozás, névmások: „amikor megyünk a ZsuzsiékNÁL”, „megfogom a hajadRA”,  vagy nagyon gyakran: „ez neked van” (a tied helyett).

Szavakat gyárt, ilyen pl. a csengőkalapács (nem derült ki, mi az), vagy az ábécészám (ez sem). Egy időben keverte az egyedül és a magától szavakat, így soha nem derült fény arra, hogy magától szakadt ki a nadrágja, vagy hogy ő egyedül szakította ki. Kihallom a szavaiból az óvónő szavajárását, ami nem túl hízelgő a nőre nézve. Mert hol máshol hallotta volna azt, hogy t'es pénible? (kb. idegesítesz) Vagy egyszer, amikor az apja nem figyelt oda, hogy mit mond (ez gyakori, mivel Boni ÁLLANDÓAN dumál), mérgesen rákiáltott, hogy t'écoutes pas les consignes!! (kb. nem figyelsz arra, h mi a feladat - biztos az oviban gyakran hangzik el...).  Ha mi az apjával hangosan vitatkozunk, közént áll, és azt mondja: „Arretez vous deux!” (Hagyjátok abba ti ketten!). Vagy magyarul a rajzfilmekből veszi a szófordulatokat. Egyszer odajött hozzám, és minden ünnepélyesség vagy magasztosság nélkül, de igen választékosan így szólt: „Fogadd el tőlem ezt a ceruzát Mama!”.

És mivel ennyire hibásan, néha érthetetlenül beszél, mindig rácsodálkozom, amikor valami elvontat mond, olyat, aminek nincs köze a mindennapi tárgyakhoz, helyzetekhez. Pl. egyszer megkérdezte, hogy én is az ő ovijába jártam-e, amikor kicsi voltam. Tök logikus, ezt az egy ovit ismeri, hová máshova járhattam volna? Amikor elmondtam, hogy én Magyarországon voltam ovis, tök relevánsan megkérdezte: „de mikor költöztél ide?” Ugyanígy a hiányra, a nem-létezőre kérdezett rá akkor, amikor azt szerette volna tudni, hogy miért nincs nekem biciklim. Egyszer a szimbólum és a jelentés közötti összefüggést konstatálva vonta le azt az általános következtetést, hogy „ami át van húzva, az tilos”.

A parkolóórák automatáiból mindig kiszed egy-egy cetlit a játszótérre menet. Egyszer megállt, nézegette a masinát, és azt kérdezte, hogy „de hogyan kerül bele a papír?” Olyan kis ügyes, hogy a mögöttes okokat próbálja feltérképezni. Egyszer pl. rámutatott a saját torkára, és kijelentette, hogy „ott van a beszélő. Onnan jönnek a hangjegyek”. A következményeket is fel tudja mérni néha, ki tudja számítani: meséltem neki, hogy Mamilla sajtjait elkobozták a reptéren, nem vihette haza Magyarországra. Rögtön eltervezte, hogy viszünk majd mi sajtokat a papinak, amikor megyünk Budapestre!

Na erről beszéltem

A múltkori poszomhoz Violet kommentben küldött egy linket, ami egy gyönyörű kék nyári ruhához vezetett. Rögtön beleszerettem! (a ruhába, na) Hosszú ujjú, mély dekoltázsú, a térdet is takarja, szóval tökéletes. Igaz, az ízlésemhez képest egy hajszálnyival romantikusabbnak tűnt, de nem baj, gondoltam, majd bakanccsal és halálfejes fülbevalóval fogom hordani. Le is töltöttem a Zara alkalmazását, meg is rendeltem, és már másnap (!) meg is érkezett.

Amikor kivettem a dobozból, rögtön láttam, hogy a Zara nem árul zsákbamacskát: tényleg lenvászon volt, finom tapintású, a színe pedig... szebb, mint a neten. Valódi búzavirágkék. És lenge, de elegáns. Kánikulában, amikor azért ki is kellene nézni valahogy (pl. városban) pont jó lesz. Azért valami azt súgta, hogy a mh-emre már nem mennék benne. És kicsit nagy is volt (S), úgyhogy visszacsomagoltam, kattintottam kettőt, és már ki is volt cserélve XS-re. (Megint másnap hozták, és azt írták, ha időm engedi, fáradjak be a legközelebbi boltba leadni az előzőt. Na ezzel a tempóval hogyan venné fel a versenyt egy induló kisvállalkozás?!)

De valahogy ez is túl bő volt, vagy az én mellem van rossz helyen? Egy icipicit a fronton szolgáló ápolónők egyenruhájára emlékeztetett. Fityulával beillene egy világháborús filmbe, gondoltam a tükör előtt forogva, amikor belépett a szobába Z.

Már nem emlékszem, hogy az elképedése volt-e nagyobb, vagy a nevethetnékje. Ez mi?!? – nézett nagyokat. Otthonka? Ez nem utcára való, ugye?? Miután tisztáztuk a dolgok állását, kategorikusan kijelentette, hogy ilyen ronda ruhadarabot még soha nem látott rajtam (a férjem a túlzások embere). Pedig épp pár hete győzött meg róla, hogy a gyönyörű rózsaszín kardigánt is vissza kellene vinnem, amit akkor vettem.

Beviharzott a szobába Boni. Lelkesen, álmélkodva, mintegy elismerően kiáltott föl: Oh, maman! T'es une reine?? (Mama, királynő vagy?) Il faut mettre ta couronne! (Vedd fel a koronádat!) A férjem annyira röhögött, hogy gyorsan visszavettem a farmeremet-pulcsimat, mondván, hogy majd egyedül szépen megszakértem a kérdést.

Tegnap este fölpróbáltam, két tükörrel, hogy hátul is lássam. Hááát... talán mégsem túlzott annyira Z. Elölről még talán elmegy, bár addigra már jól meggyűrődött az anyag; hátulról viszont, ha őszinte akarok lenni, olyan, mintha rajtam maradt volna a fürdőköpeny valami wellneshotelben. Már csak a turbán és az arcpakolás hiányzott. Megint meginterjúvoltam Z-t, aki szerint viszont krumpliszsák, igaz, biokrumplinak, fair trade gazdálkodásból! Holmi francia kultfilmet is idézett, hogy majd jó lesz a szemetet levinni benne...

Szóval visszacsomagoltam és a hétvégén visszaviszem. Pedig a modellen olyan jól állt! (a 8-as ruha az)

Zsákban, Benedek!

A svájci rejtély

Alig vártam már a hétvégét, mert nálunk töltött két napot a svájci barátnőm. Húsz éve ismerem, de az utóbbi években csak egy-egy ebédre/vacsira tudtunk találkozni különböző városokban, annak apropóján, amikor valamelyikünknek utaznia kellett. Legutóbb 5 éve töltöttünk együtt egy teljes hétvégét. Akkor is meg tudtam állapítani, hogy Kathrin életében továbbra is minden tökéletes. Neki soha nem voltak a nyelvtanulás, a pályaválasztás, az elhelyezkedés, a párválasztás, a lakáskeresés, a fogyókúra, a sport stb. kapcsán kételyei vagy aggodalmai. Minden mindig úgy ment neki, mint a karikacsapás. És ő, aki soha nem akart gyereket, és aki szintén tök rég óta van együtt a pasijával, nagyon rövid időn belül háromgyerekes anyukává vált. Ezt az állapotát is a legnagyobb természetességgel és lazasággal viseli. Tőle soha nem hallottam az anyukák körében olyan elterjedt panaszkodást, nehézségek felemlegetését, olyan szólamokat, hogy majd elmúlik, egyszer úgyis felnőnek stb. Pedig mindketten dolgoznak, pedig Kathrin is sokat ingázik.. és mégis. Persze náluk is vannak problémák, de mégis olyan lazán és lendületesen veszik a kanyarokat, hogy most úgy döntöttem: jól kikérdezem életfilozófiájáról.

Egy példa: idén nyáron négyhetes biciklitúrára mentek vonattal a három gyerekkel (két 5 és egy 1,5 éves). Értitek: biciklitúrára. Három. Gyerekkel. Négy. Hétig. Hát nem tudom, de amikor mi, az egy szem gyerekünkkel elindulunk Magyarországra egy olyan lakásba, ahol vár minket a tiszta ágynemű, a mosógép, az egész konyha botmixeresül, gyerekétkészletestül stb., akkor mi idegbetegen pakoljuk a vákuumos táskákba az ezer cuccunkat, veszekszünk hülyeségeken, és mindig arra gondolok, hogy én ezt jövőre már nem fogom csinálni. De azt, hogy négy darab hátizsákkal és két biciklis utánfutóval nekivágjak négy hétre Franciaországnak... el sem tudnám képzelni.

De Kathrin még a problémafelvetésemet sem értette, és azt állítja, hogy minden sokkal egyszerűbb így. Valószínűleg tényeg a túlbonyolítás mellőzésében van a titok, bár szerintem a családi élet eleve vonza magával az agyonkomplikálás lehetőségét. Gondolok itt eleve a programok megszervezésére (akár csak a két szülő között), a logisztikára, hogy mindig legyen otthon normális kaja, a gyerek időbeni lefektetésére, ilyenek. Kathrin például elmondta, hogy sokkal könnyebb a három gyerekkel együtt, mert eljátszanak egymással, mint ha csak a kicsi van vele, mert akkor ő is a szőnyegen kényszerül sínpályát építeni.

De mondott még két olyan időkibővítő gyereknevelési módszert is, ami számomra a lazaság és a bevállalás csúcsa és netovábbja. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, sem nagyon tértem még magamhoz a meglepetésből. Mindkettőről hallottam már régebben, de azt hittem, ezek amolyan hihetetlen svájci városi legendák. Kathrin viszont állítja, hogy ott mindenki így csinálja.

Először is, a gyerekeket hetente fürdetik. Nincs az a mindennapos fesztivál, mint nálunk, hogy be kell parancsolni a gyereket a vízbe, mert nem akar menni (éppen játszik), aztán meg ki kell parancsolni a gyereket a vízből, mert nem akar menni (éppen játszik). Naponta van kis egérmosdás, napi háromszori (!) fogmosás, felnőtteknek napi egy zuhany, de a gyereket csak hetente egyszer csutakolják le. Z-nél már el is kezdtem kampányolni, hogy Bonit is csak kétnaponta fürdessük (baromira száraz a bőre), de ő hallani sem akar a dologról (valahol meg meg is értem).

A másik, sci-fibe illő szokás, hogy A GYEREKEK EGYEDÜL JÁRNAK OVIBA!! Petra barátnőm kisfia is így csinálja, egy eldugott kis hegyi faluban, az még valamennyire érthető is. Na de hogy Zürich-ben is ez a szokás! Ő-rül-let. Nem térek magamhoz, komolyan. Ötéves koruk óta minden gyerek egyedül jár: az elején begyakorolják ugyan a szülőkkel az útvonalat, de aztán teljesen egyedül indulnak, mennek, kelnek át az úttesten! És Kathrin szerint kifejezetten rossz néven veszik egy szülőtől, és furán néznek rá, ha elkíséri a gyerekét. Ezt a lazaságot és a gyerekbe (meg az életbe) vetett totális bizalmat egyrészt irigylem, másrészt Z-vel szinte a szívünkhöz kaptunk, hogy erre soha nem lennénk képesek!

Gitár, szolfézs

Nem mehetek el szó nélkül zenei tanulmányaim mellett, mert mostanában ez tölti ki a szabadidőm nagy részét. Idén fejezem be a 3. évet, és úgy érzem, elmúlt éveim legjobb döntése volt, hogy belevágtam!

Eddig ún. klasszikus gitárt tanultam, amit én földhözragadtam úgy tudok csak bemutatni, hogy ez az, amikor egyszerre csak egyetlen húr szól. Z. is így csinálja, a könyvemben is ilyen darabok szerepelnek, én sem vontam kétsége sem a módszert, sem a zenei élményt. De nemrég Gryllus Vilmost hallgatva megvilágosodás-szerű élményben volt részem, és leesett a tantusz, hogy a gitár valami teljesen másra is alkalmas: méghozzá kíséretre! Ne kérdezzétek, miért csak a 3. év végén döbbentem erre rá – fogalmam sincs. De ez olyan, mint a gyerekvállalás: jobb később, mint soha, ugye. Elvittem tehát a népdalos könyvemet a tanárnak, addigra már fel is fedeztem, hogy az akkordok is rajta vannak a kottán.

Azóta  teljesen más – tábortüzes, úttörőtáboros, közösségi – dimenzióba helyeződött a gitározás. Boni az elején nagyon élvezte, hogy én gitározok, ő énekel. Asszem most kezdi el unni, hogy még mindig csak három népdal kíséretét tudom eljátszani. Aztán hallanátok az argentin tanáromat, amint énekli, hogy Kólószvárosz-olian-városz/ákápúja-kilenc-zárosz!

Z. fejcsóválva figyelte pálfordulásomat, szerinte ez nem zene, hanem csak amolyan komolytalan tingli-tangli vernyákolás. Látván azonban, hogy milyen tök jól lehet Bonival együtt zenélni, elkezdte mondogatni, hogy ő is vesz majd egy könyvet francia népdalokkal...

Szolfézson pedig vizsgával fogjuk zárni az évet. Az eredeti csoportból hárman maradtunk így a 3. év végére, a csoport létszáma most öt (eredetileg vagy tizenöten voltunk). Idén új tanárt is kaptunk, aki annyira zseniális, hogy megint be kell, hogy lássam: az online tanulás nem nekem való. Nekem szükségem van egy hús-vér emberre is, aki magyaráz, átlát, összefüggésbe helyez. És míg az előző tanárral az volt az érzésem, hogy a szolfézs tiszta matek, ezzel a pasival rá kellett, hogy jöjjünk: a szolfézsnak igenis van köze a zenéhez!

Viszont nem tudom, fog-e sikerülni a vizsga, kb. olyan érzésem van, mintha egy új idegen nyelvet kéne megtanulnom és jól beszélnem május végéig. Napi 5-10 perc gyakorlással nem biztos, hogy fel fogom ismerni a hangközöket, ki fogom tudni énekelni a tiszta kvint (kvint-et?), vagy hallás után le tudom írni az adott ritmust. Viszont utánaszámoltam: 15 éve nem tettem le vizsgát osztályzatért. Iszonyú lelkes vagyok!

Van-e jogunk áthágni az értelmetlen szabályokat?

Szerintem saját hatáskörben, a körülményekre figyelemmel és a következményeket vállalva, értelmes ember módján végiggondolva, igen. Azaz az ember dönthet úgy, hogy nem tart be egy olyan szabályt, amely korlátozza, hátráltatja, és amelynek betartása vagy be nem tartása amúgy sem jár semmilyen hatással senkire.

A munkahelyemen van egy ilyen hülye Szabály, amit én évek óta nem alkalmazok. Kábé mintha arról lenne szó, hogy magassarkúban és kiskosztümben kellene járni egy olyan helyre, ahol ügyfelek nélkül, egy raktárban dolgozunk. Nem erről van szó persze, de az értelme kb. tényleg ennyi. Szerencsére az eddigi főnökeim belátóak voltak, elnézték a „csalást” (nem tudom nem idézőjelbe tenni). Egyrészt mert maguk is értelmes emberek, másrészt pedig mert észre sem vették: nem tudtak ennyi kiskosztümöt és magassarkút számon tartani.

Annak viszont, hogy én szabadon, a magam szájaíze szerint dolgozhatok (azaz: farmerben és pólóban) (vigyázat, továbbra is csak metaforaként használom ezt a dress code-os hasonlatot) az az előnye, hogy iszonyú motivált lettem, nőtt a teljesítményem, keveset megyek betegszabira, együttműködő, proaktív és lelkes vagyok. Hiszen értelmes, felelősségteljes embernek vagyok tekintve, aki saját maga dönt a munkakörülményeiről, és akit nem csesztetnek az értelmetlen szabállyal. Ha megbíznak bennem, akkor kedvem van nekem is a maximumot nyújtani. Ráadásul csomó időm és energiám is fölszabadult.

Most viszont vezetőváltás történt, új fönök jött, és hangjukat hallatják azok a kollégák, akik szerint a szabály az szabály. Nem azért vagyunk itt, hogy azt csináljuk, amit akarunk. Eleve örülhet mindenki, hogy van munkája és lyuk van a fenekén. Ezeknek az embereknek amúgy tökmindegy, hogy én piros körömcipőben vagy kapucnis játszóruhában dolgozom; szerintem ők eleve szeretnek kiöltözni, és ha már ők szívnak, szívjanak hát mások is (igen, kicsit rosszindulatú vagyok).

Úgyhogy most sokan várakozó állásponton vagyunk... lehet-e továbbra is lazán kezelni egy kőbe vésett, szigorú szabályt? Vagy rendet teremtenek odafönt?

Csak itt írom le, titokban, nehogy bent fenyegetésnek hangozzék: ha én kénytelen leszek behódolni ennek a hülyeségnek, időt, energiát feccölni feleslegesen, akkor nem fogok én minden munkát háromszor felelősségteljesen leelenőrizni, mielőtt leadom. Nem fogom este és hétvégenként bekapcsolni a gépemet, és minden egyes alkalommal, amikor a körömcipő kicsit is lehorzsolja a lábam ujját, betegszabit veszek ki. A betegszabin pedig végképp nem fogom megcsinálni a munkámat!

(Amúgy pedig vicc az, hogy a mh-em két teljes évig képtelen volt biztosítani a magassarkú-kiskosztüm viselésének alapfeltételeit, úgymint egyenletes padlót és meleg fűtést. Két évig az volt a szabály, hogy mindenki abban jár, amiben akar.)

Miért nem vagyok képes dögösen és divatosan öltözködni?

Mert sajnos teljesen képtelen vagyok erre, lássuk be. Pedig igényem, az lenne rá, meg azt hiszem, (jó) ízlésben sincs hiány(om), vannak viszont... gátló tényezők. Problémák, amelyeken nem tudok felülkerekedni, és ami miatt mindig a farmer-pulcsi kombinációt választom. És ezekről a problémákról egyetlen nőcimagazin sem ejt soha szót! A kollégáim által látogatott stílustanácsdáson sincs szó róluk – ellenben holmi kendőkkel operálva mindig azt állapítják meg, hogy kinek-kinek milyen szín áll jól, illetve milyen fazont kellene hordania. Pedig az elmélet ebben az esetben fényévekre van egyrészt a bolti kínálattól (mit csináljon az ember, ha mindenhol rakott szoknyát akarnak idén rásózni??), másrészt pedig a keserves gyakorlati nehézségektől.

Itt van mindjárt az, hogy baromira fázós vagyok. Az első képen látható tornacipőt télen egyáltalán nem tudom hordani. Ilyenkor a legfinnyásabb esztétikai mércémet félretéve, vastag túracipóben járok. Nyáron ugyanez a problémám a szandálokkal, amelyeket kizárólag Magyarországot tudok fölvenni, itt, az esős és dekadens nyugaton soha. Ugyanez érvényes a szoknyákra, ruhákra, azzal a különbséggel, hogy mióta divat a tornacipő+szoknya kombó, az élet királynőjének érzem magam, és kifinomultság netovábbjaként és engedve a korszellemnek ezt hordom, ha valahol meg kell jelenni.

És ha már a testi létezés nyavalyáinál tartunk, elárulom, hogy egyszerre vagyok nagyon izzadós és jó szaglású is. Nekem minden fölsőmet minimum 40 fokon kell tudom kimosni, kivéve a pulcsi alá hordott fölsőimet, amelyeket gyakran mosom a törölközőkkel együtt 90-en. Ezen a családtagjaim teljesen le szoktak döbbenni, gondolom ti is. De mit csináljak, nem bírom a szagokat! Kiestek tehát a selyemdolgok, gyapjú is csak mértékkel, télvíz idején jöhet. A második képen látható ruhák leggyakrabban viszont... poliészterből (magyarul: műanyagból!) készülnek. Rémes. Ez egyrészt az izzadás melegágya, a bepállás nyitánya, másrészt viszont az érintésétől is kiráz a hideg.

A harmadik problémám pedig az, hogy valószínűleg a saját testi adottságaim sem kedveznek az stílusos ruhákhoz. Ha felvenném a harmadik képen látható outfittet, valószínűleg úgy néznék ki, mint a macija mellett álló, ovis ballagásra készülő kislány. Rajtam sajnos minden csak úgy lóg, elegancia és választék nélkül. Van ellenben egy kolléganőm, aki még nálam (164 cm) is alacsonyabb mérettel és több kisgyerekkel rendelkezik, és aki viszont még a fehér pólót is olyan lebilincselő bájjal, olyan dekoratívan tudja viselni, hogy ezt a ragyogó teljesítményt minden nő elismerő pillantással kénytelen nyugtázni. Képzeljétek el, amikor kisszériás dizájnerruhát vesz fel.

Próbálom azért nem száműzni ruhatáramból a csinos és különleges darabokat, de ezek beszerzése – noha civilizációs öröm és az önkifejezés eszköze – időigényes és fejtörést igénylő folyamat. Talán majd idén tavasszal!

(a fotók innen meg innen vannak)

Szinesztézia

A magánhangzók = átlátszóak
C = sárga
Z = zöld (logikus)
A saját utónevem = piros, a húgomé = sárga
Boni neve és vezetékneve = fehér és zöld
Kedd = piros, szombat = sárga
A hónapokat sorban, körkörösen látom magam előtt, én magam mozgok, ha elmúlik egy hónap - nem tudom értelmesebben elmondani
Dó = kék, fá = barna, szó, tí = sátgák (de csak franciául)
2-essel kezdő számok = vörösek, 3-assal kezdő számok = sárgák

De a legnagyobb szívás az az, hogy a 8-ast és a 9-est minden nyelven keverem, pedig nem vagyok rossz matekos. De mit csináljak, ha egyszer ezek ROZSDABARNA EGYPETÉJŰ IKREK..!

Egy párbeszédből kiindulva

Köztem és a mamám között hangzott el:

– És van láza Z-nek?
– Nem tudom, nem kérdeztem. Szokta mondani, ha van.
– Hát... azért megkérdezhetnéd tőle néha, hogy lázas-e!!
– Miért..?
– Mert biztosan jól esne neki!!

Amilyen rövid ez a párbeszéd, annyira jól illusztrálja a közénk ékelődő kibékíthetetlen ellentétet és összeegyeztethetetlen szemléletmódot. A három mondatból kettő is kiverte nálam a biztosítékot. Először is: miért kell folyton tanácsokat adni? Van-e szükségem 41 évesen arra, hogy az anyám megmondja, mit kellene kérdeznem a saját férjemtől? (nincs) Elmondhatatlanul unalmas naponta többszor is végighallgatni, mit és hogyan kell tennem.. Kétségtelen, hogy mindenkinek megvan a véleménye mások viselkedéséről és elveiről (nekem is!), de ugyanezt a véleményt az emberek orra alá dörgölni – tök felesleges.

Másrészt pedig: azért kérdezzem meg tőle, hogy lázas-e MERT AZ JÓL ESNE NEKI?? Tőlem udvariasságból senki se tudakolja meg, hogy van-e lázam, fáj-e a fejem, gyötör-e a reuma, folyik-e éppen az orrom. Totálisan megértem, ha ez nem érdekel senkit. Saját magam is unom medikális problémáimat. Nyugodtan kérdezze meg azonban bárki, ha érdekli őt. Ha tudni szeretné!

A szüleim által követett comme il faut-politika másik pédája volt, amikor nemrég a papámmal skypeoltunk, és Boni elmesélte, hogy kapott egy cipőt. A papám kérdezősködött, milyen színű, kényelmes-e, Boni pedig elrohant, hogy megkeresse és megmutassa. Nem találta, ezért együtt próbáltuk elmagyarázni, hogy magas szárú, bélelt, tépőzáras stb., és Boni már messze járt, amikor a papám leállított: igazából baromira nem kiváncsi a cipőre, csak azért kérdezte, hogy legyen miről beszélgetni Bonival...!

Belátom, hogy nagyon gyakran kritizálom itt a szüleimet...de hát minél többet látom őket Bonival, annál felháborítóbban tűnik a gondolat, hogy velük nőttem fel. Pedig nem vonom kétségbe a jóindulatukat, a tenni akarásukat, a segítőkészségüket, a megfelelni vágyásukat. De valahogy a lényeg, azaz az egymásra figyelés, a türelem, a kedvesség, a humor, a jó kedv, az mind valahol elsikkadt.

Utópia

Úgy szeretnék már olyan háztartásban élni, ahol:

- a számlák/bankkivonatok egy mappában össze vannak fűzve (miután ki lettek fizetve és át lettek nézve),
- a fényképek/videók sorba vannak rendezve, ki vannak válogatva (adott esetben: nyomtatva),
- a visszatéríttetett orvosi számlák, valamint eredmények szépen le vannak fűzve,
- a gyógyszerek ki vannak váltva,
- minden esedékes e-mail meg van válaszolva,
- a sürgős telefonok el vannak intézve,
- telefonok/Kindle/tabletek föl vannak töltve,
- a lejátszási listák és padcastok frissítve vannak,
- a ruhák-ágyneműk ki vannak mosva és össze vannak hajtogatva; funkció, időjárás és szín szerint szekrénybe el vannak téve,
- a mosásban tényleg csak pár darab ruha van,
- nincs lejárt gyógyszer a polcon/romlott kaja a hűtőben/kinőtt-megunt ruha a szekrényben,
- van viszont az épp megfőzendő kajához MINDEN hozzávaló,
- ki van pakolva a mosogatógép,
- nincs egyik komódnak sem olyan sarka, ahol hivatalos levelek/számlák/értesítők/figyelmeztetések vannak kontrollálatlanul egymásra dobálva,
- van viszont precízen összeírt lista az elvégzendő feladatokról,
- amin max. 5 tétel árválkodik.

Minden nap azon dolgozom, hogy ezt a tisztes állapotot elérjem... és minden nap frusztrál, hogy soha nem sikerül.

Vasúti kálváriám

Tegnap reggel hóra és mínuszokra ébredtünk, ezért nagyon rossz előérzettel indultam munkába – fagyok idején ezek a kényes franszia vonatok állandóan elromlanak, a hó meg kifejezetten pánikhangulatot idéz elő az utakon. Ezért egészen a vonat indulásáig a pályaudvar csarnokában álldogáltam, és csak utolsó pillanatban érvényesítettem a jegyemet, miután többször is meggyőződtem róla, hogy úgy a bejövő, mint a kimenő vonatok késés nélkül közlekednek. Ha lett volna akár 5 perces késés is, nem megyek el, van már tapasztalatom.

Fölszálltam a vonatra, leültem a kedvenc helyemre, elővettem a Csendes Dont, majd alig értünk ki a városból, amikor kb. a 10. percben megálltunk. Egyszerre sóhajtott föl száz meg száz utas – nem jó jel! Később bemondták, hogy bizonytalan időre állni fogunk, de aki vissza akar fordulni, leszállhat – itt kellett volna ügyes döntést hoznom, és hazamenni! De én ökör módjára maradtam. Továbbindultunk, majd újra megálltunk. Az előttünk lévő vonat áramszedője (pantográf – új szavakat tanulok) lefagyott, nem lehet tudni, mikor (és hogyan!) indulunk tovább. Egy teljes órát töltöttem a doni kozákokkal a vonatban, anélkül, hogy megmoccantunk volna (összehasonlításképp: maga az út elvileg 50 perc). Aztán megindultunk, de csak a következő megállóig. Ott leszállítottak mindenkit, és bemondták, hogy buszokkal lehet továbbmenni.

Ó, na, akkor végre megoldódik a dolog – gondoltam naivan, mert Grófné barátnőm mesélte, hogy amikor felújítások voltak pikk-pakk módon megoldották a csatlakozást buszokkal. Kitódultunk a mínusz 3 fokba, nyújogattuk a nyakunkat balra. Egyetlen busz jött 45 perc alatt, amire 50 szerencsés ember felfért – a maradék háromszáz (köztük én) tovább várakozott. Már alaposan benne jártunk a délelőttben, mindenkinek az irodában lett volna a helye, voltak, akik repülőgépet késtek le. Folyamatosan mondták be a hangosbemondóba, hogy vigyázzunk értékeinkre és ne hagyjunk csomagot őrizetlenül – tényleg baromira pont ezekre az infókra volt szükségünk! Mentem volna én már haza is akkor, de visszafelé sem jártak a vonatok.

Na de nem húzom tovább a sztorit. Hamarosan visszatereltek minket egy újabb vonatba (majdnem azt írtam: vagonba), és ott ismét várakoztunk 20 percet, amíg a szemből jövő vonatokat elengedtük. Pontosan délben estem be az irodába. Még volt pont annyi időm, hogy ebédpartnert találjak magamnak, mert az lett volna csak a hab a tortán, ha ezek után egyedül kellett volna kajálnom!

Visszafelé jó korán elindultam, mert késéseket prognosztizáltak (haha). Mikor beértem a pályaudvarra, láttam a kiírást, hogy a kiszemelt vonatot egyszerűen eltörölték. Épp abban a pillanatban mondta viszont be a hangosbamondó, hogy a szerencsérlenül járt utasok felszállhatnak a TGV-re (elvileg oda nem érvényes a jegyünk). Mindenki elkezdett rohanni, mint az őrült!! Én is. Futva kérdeztem meg egy loholó lányt, hogy melyik vágányról indul a TGV. Fogalmam sincs! Rohanok a többiek után! – lihegte.

Megtaláltuk, de több ajtón már föl sem lehetett szállni, annyian voltak. Nekiindult az a sok ember, hogy hátha talál még egy pici helyet valamelyik ajtónál és bepréselheti magát, szerencsére nekem is sikerült. Megnéztem a telómat – pont ezt a pillanatot választotta ki Grófné barátnőm, hogy fotókat küldjön a luxusszállodájából, ahol épp vakációznak! A mázlista!

20-30 perces késéssel, de megérkeztem haza, és asszem, egy ideig most nem akarok vonatot vagy pályaudvart látni. A vasúti dolgozók Macron-féle reformját, amiről most sok szó esik, pedig teljes mellszélességgel támogatom! Itt nekünk senki nem mondott semmit, nem voltunk informálva, és nem igaz, hogy amint lehűl a levegő (de mire számítsunk TÉLEN, ugye..), megáll a közlekedés.

További észrevételeim is vannak a történtekkel kapcsolatban. Először is, több mint felháborító, hogy a jegy árát nem akarják visszatéríttetni. A csaj este a pénztárnál csak a vállát húzogatta: De hát maga érvényesítette a jegyét, elutazott! Nem logikus, hogy 3 órás késésért járna valamiféle kompenzáció?! A francba, hogy a múltkor lemondtam a jogtalanul majdnem szerzett pénzről.

A másik, hogy mennyire, de mennyire lazán vették ezt az egészet a franciák. Semmi hőbörgés, semmi forradalom. 45 percet várakoznak a beígért buszra, ami nem jön? Még csak szét sem szedik az állomást! (én benne lettem volna!) Vagy visszafelé, amikor a TGV-n szorongtunk, mint a heringek, hallottam, hogy egy nő azt mondja valakinek: Azért leülni csak nem fogunk, ne essünk túlzásokba! (értsd: erre a TGV-re elvileg föl sem szállhatnánk).

Harmadjára pedig elképzelésem sincs, hogyan csináltuk volna végig ugyanezt mobiltelefon és net nélkül. Először is: hogyan értesítettem volna a kollégáimat, az otthoniakat? Komplett konferenciabeszélgetések zajlottak le mellettem, amíg várakoztunk. Ráadásul az összes használható infót a Twitterről kaptam. Mire hivatalosan is bemondták a pantográfot, már rég kigugliztam a használatát és megcsodáltam az elromlott vonatból libasorban evakuált emberekről készült fotót.

A rosszban az a jó, hogy ez is akkor történt, amikor a mamám még itt van, így lesz időm bepótolni a kiesett munkaidőt. Ráadásul este megterített asztal és forró erőleves várt...! (egész nap erről álmodoztam)