Késő este, még a kifutópályán azon gondolkodtam, mit fogok enni – lüke fejemmel arra nem gondoltam, hogy hiába jövők 2 repjárattal, attól még nem fognak vacsorát felszolgálni, csak max. egy szendvicset, otthon pedig nincs kaja. A sógorom, aki kijött értem, azonban a kezembe nyomott egy csomagot: a húgom küldte, sürgősségi ételadag estére és reggelre. Hát ez milyen jól jött, és milyen figyelmes dolog! Miután éjfélkor megettem a mangót, a felkockázott (!) őszibarackot és a joghurtot, majd kinyitottam a hűtőt, hogy berakjam a maradékot..
... rájöttem, hogy a mamám előző nap ottjárt, és telefőzte/telepakolta! De nem ám 2 napi kajával egy embernek, hanem egy teljes családnak, több napra (lecsó, tökfőzi, tojáspörkölt, kefír, sárgadinnye, paradicsom stb.). Ez aztán a fogadtatás! Hogy a kitakarított lakásról már ne is beszéljek.
Másnap reggel rossz hírt kaptam a fogorvostól, akihez azért mentem, hogy megérdeklődjem: lehet-e szebbé varázsolni az évekkel ezelőtt csontbeültetéssel, implantátummal és koronával ellátott fogamat (illetve annak hűlt helyét), mert most időt és pénzt nem kímélve rá akartam magam szánni a beavatkozásra. A doki szerint viszont ebből szebb már nem lesz, pontosabban az ő szavaival fogalmazva: ez így tök szép. (Valójában: tök béna) Sőt, azt is hozzátette, amit én nem tudtam, hogy az implantátum mozdíthatatlan, változtathatatlan és örök!
Minden átértékelődött utána, mert az egész délelőttöt a Kék Golyó utcában töltöttem Mari barátnőmmel. Kit érdekel, hogy az implantátummal a számban fogok egyszer – remélhetőleg a távoli jövőben – meghalni, amíg egészséges vagyok. Sajnos hiába a rendszeres szűrővizsgálat, az egészséges életmód és a fiatalság, vannak, akiknek nem ronda implantátumot, hanem mellrákot dobott a gép.
Emlőbizottság, Rákregiszter, Hormonlabor, Egésztest besugárzó, Vérkiadó, Kápolna (!) – olvastam a térképen elborzadva, amíg vártam Marit, aki szegény egész otthonosan mozog már ott. Fura ez a betegség, mert nem látszik Marin semmi (azon kívül, hogy kihullott a haja), jól érzi magát testileg, csak éppen nő benne egy halálos kór, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Néha minden olyan, mintha nem is vele történne az egész, szürreális képtelenség, mesélte. Vannak jó napjai, néha boldog, mondja.
Onkológiai derű.
Délután közgyűlés a házunkban. Végre megismertem a lakók nagy részét. Megtendereztettünk három közösképviselő-céget, ami azért volt groteszk, mert valójában
mi szorulunk rá egy kemény kezű (az
agilis szó sokszor elhangzott) közös képviselőre, nekik szerintem csak púp a hátukra egy ilyen ház. De korrektul bemutatkozott mindhárom, majd az autóikban várakoztak a deliberáció alatt, fontos embereknek amikor összeülnek!
Azután 20 órára átjött Martine és Bv, akikkel olyan sok fontos megbeszénivalónk akadt – a latintanulástól és a pszichodrámától kezdve a fogyókúráig és a Waldorf-módszerig olyan kérdéseken át, hogy vajon egy bölcsész mihez is ért valójában (ért-e egyáltalán valamihez), mire jók a tipográfiai ismeretek, milyen zsenit/élsportolót nevelni, parasztvakítás-e a művészetterápia, lehet-e híresnek, de
nem celebnek lenni (példákkal), illetve hogy érvényes szó-e az, hogy
kukoricagóré. Azt hiszem, nem unatkoztunk, és lett volna bőven mit megvitatni még, mert hajnali fél 3-kor nem a témákból, hanem az energiából fogytunk ki (amit pedig többek között diófagyival igyekeztünk pótolni). Mindenesetre én szuperul éreztem magam!
Másnap Jonatán első szülinapjára voltam hivatalos, ahol megint megállapítottam, hogy mennyire más Franciaországban, ill. Magyarországon családi vendégségen részt venni. Vagy csak a mi családunkra jellemző, hogy amikor délután (azaz uzsonnaidőben!) megérkezik az ember, akkor azonnal felajánlanak neki szülinapi tortát
és/vagy hamburgert? A vendégek egy része ezt, a másik része amazt, a harmadik halmaz pedig semmit nem kér (ezek állításuk szerint már ettek (??)). Aztán a hamburgerező társaság is két részre oszik: akik az erkélyen és akik bent esznek, közben egy sütizős illető kiszúrja, hogy van görög sali is (
Ez is a vendégeknek vaaaaaan?), amit nem kínált senki sem. Vizet, kávét mindenki magának önt. Szóval totális időbeli és térbeli káosz, ahhoz képest, hogy a francia rokonoknál (és nálunk is) 12 és 19 óra körül van a főétkezés, amikor is mindenki ugyanannál az asztalnál eszik, a főétel-desszert-kávé tekintetében egyforma ritmusban.
És még olyan is volt, hogy megérkezett a húgom volt pasija törött lábbal és egy vérhigító injekcióval, illetve azzal a kérdéssel, hogy ezt most ki tudná neki beadni. Még lombikos koromból jól emlékeztem a procedúrára, úgyhogy sikeresen el is játszottam a főnővér szerepét.
Vasárnap reggel 9-re állítottam az órát (isteni volt!), egyidőben csörgött, illetve kopogtak az ajtón a szüleim, akik kivittek a reptérre. A papám miután leült, és azt kérdezte szórakozottan:
Te figyelj, nem ismersz valakit, aki lakást szeretne venni? Árulja a Kovács fölöttünk, tudod. Az ereimben megfagyott a vér:
Én, én, én!! – kiáltottam. Egy ideje puhítom Z-t, hogy vegyünk már közösen egy kislakást és adjuk ki (körülöttünk most
mindenki ezt csinálja, szinte kedvet kap az ember).
Jaj, fiam, de hát miért nem mondtad? – nézett nagyot a papám.
Várj, felhívom őket.
Már Amszerdamban kaptam meg az e-mailt: a pasi pár hete eladta. Az első vevő lecsapott rá, alku nélkül elvitte. Nagyon bosszantó. Hogy miért nem mondtam a szüleimnek? Hát mert hónapok óta nézem a hirdetéseket, és egyszerűen nem találtam olyat, amilyet szerettem volna; ugyanis én
pont olyan szerettem volna venni, mint a szüleimé. Gyerekkorom óta ismerem a házat, a környéket. A lakók ugyanazok, akik gyerekkoromban is ott laktak, vagy azok gyerekei – egy ilyen lakást egy ilyen környéken nem ad csak úgy el valaki, ez, szinte kihalásos alapon megy. A francba!
