A húgom terhes? A kollágáim lombikoznak? Te jó ég! Nem tudok nem arra gondolni, hogy amilyen kicsi az internet, a fél munkahelyem és legközelebbi családtagjaim is mind olvasnak.
2016. február 25., csütörtök
2016. február 19., péntek
Egy vélemény a külföldi tapasztalatszerzésekről
Nagyjából van lövésem arról, hogy mi zajlik otthon, és bizonyos fokig véleményezni is tudom a belpolitikát (óvatosan fogalmazok, hiszen nem követem figyelemmel napi szinten a fejleményeket), és asszem (remélem) nem rajzolódik ki itt egy olyan kép rólam, mint aki egyetértene a jelenlegi kormányzat legtöbb döntésével, DE meg kell, hogy mondjam, egy bizonyos véleményt nem tudok magamévá tenni. Mégpedig: nem hiszem, hogy baj lenne, hogy annyian mennek Magyarországról külföldre tanulni vagy dolgozni. Egyáltalán nem találom ezt az elvándorlást tragikusnak.
Megmagyarázom: szerintem attól csak gazdagabb lesz egy nép, ha nem bezárkózva, begubózva élnek a tagjai, hanem nyitnak egy kicsit, világot látnak. Ha mást nem, legalább azt megtudják, hogy az ún. külföldön vagy tőlünk Nyugatabbra is vannak problémák és ott sem fenékig tejfel, meg kolbászól a... na, tudjuk. Én a 80-as 90-es években csak álmodoztam arról, hogy külföldön tanulhassak, és amikor a 90-es végéndisszidáltam elmentem, rengeteg papírmunkára, illegális félmegoldásokra volt szükség ahhoz, hogy maradhassak. Igenis tök jó külföldön, más nyelven, más kultúrában szocializálódni, örüljünk, hogy erre ma már van lehetőség! Nem csak a magyarok mennek külföldre: Z. családjából sokan élnek/dolgoznak (anyagi, kényelmi megfontolásokból vagy tanulmányok miatt) Svájcban, Hollandiában, Angliában, Amerikában, Ausztráliában stb., és ebben az egész család a pozitívumot látja.
Persze tudom, hogy az elvándorlás arról is ad jelentést, hogy nem mennek otthon jól a dolgok, és hogy nálunk az a gáz, hogy visszatérni csak kevesen akarnak (én pl. egyáltalán nem), mert nincsenek reális lehetőségek a decens megélhetésre, a normális munkavégzésre, a rendes igazságszolgáltatásra, a színvonalas oktatásra (tényleg nincs?) vagy a minőségi egészségügyi ellátásra. De ha mindezeknek van valami pozitívuma, akkor az a más országban szerztett tapasztalat.
Megmagyarázom: szerintem attól csak gazdagabb lesz egy nép, ha nem bezárkózva, begubózva élnek a tagjai, hanem nyitnak egy kicsit, világot látnak. Ha mást nem, legalább azt megtudják, hogy az ún. külföldön vagy tőlünk Nyugatabbra is vannak problémák és ott sem fenékig tejfel, meg kolbászól a... na, tudjuk. Én a 80-as 90-es években csak álmodoztam arról, hogy külföldön tanulhassak, és amikor a 90-es végén
Persze tudom, hogy az elvándorlás arról is ad jelentést, hogy nem mennek otthon jól a dolgok, és hogy nálunk az a gáz, hogy visszatérni csak kevesen akarnak (én pl. egyáltalán nem), mert nincsenek reális lehetőségek a decens megélhetésre, a normális munkavégzésre, a rendes igazságszolgáltatásra, a színvonalas oktatásra (tényleg nincs?) vagy a minőségi egészségügyi ellátásra. De ha mindezeknek van valami pozitívuma, akkor az a más országban szerztett tapasztalat.
(Sajnos nem tudom már, honnan mentettem le ezt a fotót a múltkori pedagógustüntetésről. Az jut eszembe róla, hogy én mennyire nehezen tudnék azonosulni egy tömeggel, még ha közös is a cél.)
2016. február 12., péntek
Lehetetlen vállalkozás
1. kép:
2. kép:
3. kép:
4. kép:
(Ha megtörténik, hogy mindegyik gyerek a kamerába néz és mosolyog, akkor pedig tuti a kuka belelóg a képbe vagy nincs elég fény.)
2016. február 10., szerda
2016. február 5., péntek
C'est la vie?
Néha úgy érzem, túlságosan is lejjebb adtam az igényeimből. Régebben a világot akartam megváltani, utazni, tartalmas életet élni, ismerkedni, minden időt maximálisan kihasználni, minden érzést megtapasztalni, most meg? Most meg komolyan és őszintén jól érzem magam már attól, hogy este, miután Boni elaludt, leülünk az aktuális sorozatunk elé. És boldogan gondolok arra, hogy utána még egy kis olvasásra vagy szexre is jut idő.
Boldog vagyok már egy jó ebéd gondolatától is. Ki hitte volna, hogy ekkora élvezetet tud nyújtani az evés?! A múltkor petrezselymet vágtam össze, hirtelen megcsapott a friss illat, és olyan megelégedve gondoltam arra: amíg friss petrezselyemillat létezik, addig minden rendben van a világgal. Teljesen kielégítenek azok a hétvégék (és mostanában midegyik ilyen), amikor nem csinálunk semmi különöset, legtöbbször itthon vagyunk, max. a piacra megyünk el vasárnaponként és a legfontosabb megemlítendő fejlemény legfeljebb az, hogy dumálok egy jót a barátnőmmel telefonon. De ez azért fura, mert régebben a hétvégéimben egy szadad perc nem volt, délelőttre-délutánra-estére külön-külön programokat találtam ki, és ha véletlenül, rossz szervezés miatt a vasárnap délután otthon ért, az maga volt a halál.
Nem tartozom azok közé, akik epekedve várják a tavaszt, és egy ideje a rossz idő sem tud lelombozni. Viszont teljesen feldob egy olyan beszélgetés a mamámmal, hogy milyen virágokat rendeljen a kerjükbe – régebben csak a vállamat vonogattam volna: kit érdekel?
Kicsit szomorú ez, mert az öregedést látom benne. Régebben nem kötöttem volna kompromisszumokat semmi pénzért, ma már naponta kötök újakat, elég a tükörbe nézni/mérlegre állni/új ruhát felpróbálni. Régebben nem vágytam volna arra, hogy a mamám hetekre hozzánk költözzön, most meg azt számolgatom, mikor tudna jönni újra. A nyári szabadságokat tervezgetjük: abszolút kielégít, hogy csak Magyarországra megyünk. Persze jó lenne utazni is, de a szabik száma véges, és nekem jó így.
Ugyanakkor nyertem is a dolgom: fiatalon* állandóan elégedetlen voltam, mivel soha nem tudtam megvalósítani mindazt, amit szerettem volna, mindig többet kellett volna menni, tenni-venni, tervezni, megvalósítani, mint ami belefért. Most úgy érzem, ha nem is ugyanazon a fordulatszámon, de legalább rosszkedv-mentesen, szinte már folyamatosan boldogan élek. Én ezt az érzést nem ismertem!
* Te jó ég, hogy ezt a szót leírtam!
Boldog vagyok már egy jó ebéd gondolatától is. Ki hitte volna, hogy ekkora élvezetet tud nyújtani az evés?! A múltkor petrezselymet vágtam össze, hirtelen megcsapott a friss illat, és olyan megelégedve gondoltam arra: amíg friss petrezselyemillat létezik, addig minden rendben van a világgal. Teljesen kielégítenek azok a hétvégék (és mostanában midegyik ilyen), amikor nem csinálunk semmi különöset, legtöbbször itthon vagyunk, max. a piacra megyünk el vasárnaponként és a legfontosabb megemlítendő fejlemény legfeljebb az, hogy dumálok egy jót a barátnőmmel telefonon. De ez azért fura, mert régebben a hétvégéimben egy szadad perc nem volt, délelőttre-délutánra-estére külön-külön programokat találtam ki, és ha véletlenül, rossz szervezés miatt a vasárnap délután otthon ért, az maga volt a halál.
Nem tartozom azok közé, akik epekedve várják a tavaszt, és egy ideje a rossz idő sem tud lelombozni. Viszont teljesen feldob egy olyan beszélgetés a mamámmal, hogy milyen virágokat rendeljen a kerjükbe – régebben csak a vállamat vonogattam volna: kit érdekel?
Kicsit szomorú ez, mert az öregedést látom benne. Régebben nem kötöttem volna kompromisszumokat semmi pénzért, ma már naponta kötök újakat, elég a tükörbe nézni/mérlegre állni/új ruhát felpróbálni. Régebben nem vágytam volna arra, hogy a mamám hetekre hozzánk költözzön, most meg azt számolgatom, mikor tudna jönni újra. A nyári szabadságokat tervezgetjük: abszolút kielégít, hogy csak Magyarországra megyünk. Persze jó lenne utazni is, de a szabik száma véges, és nekem jó így.
Ugyanakkor nyertem is a dolgom: fiatalon* állandóan elégedetlen voltam, mivel soha nem tudtam megvalósítani mindazt, amit szerettem volna, mindig többet kellett volna menni, tenni-venni, tervezni, megvalósítani, mint ami belefért. Most úgy érzem, ha nem is ugyanazon a fordulatszámon, de legalább rosszkedv-mentesen, szinte már folyamatosan boldogan élek. Én ezt az érzést nem ismertem!
* Te jó ég, hogy ezt a szót leírtam!
2016. február 3., szerda
A bölcsiről és az unalomról
Mielőtt gyerekem lett volna, a három éves gyest szinte őrültségnek tartottam – a gyerek és az anyuka szempontjából egyaránt. Boni 23 hónaposan került bölcsibe, és csak azért nem előbb, mert 1) költöztünk és mert 2) nem katpunk rögtön helyet. A bölcsit a szocializáció első lépcsőfokának, a társas érintkezés megalapozójának gondoltam, ahol a gyerek szabályokat tanul, amivel valamiféle rendszert és keretet kap a kis élete, és ami egyben megalapozza a jövő szeptemberben kezdődő ovit. A bölcsi egyúttal pedig az a hely is, ahol összeszedheti azokat az első gyerekbetegségeket, amelyeken, úgy hírlik, át kell esni.
Gyerekorvosi tanácsra már harmadik hete van itthon velünk Boni. Meggyógyult, gyakran visszük játszótérre, körhintázni, a mamámmal rengeteget játszik. Hétvégén vendégek jöttek, róluk is lehúzta az összes bőrt, egyszer az egyiknek az ölébe ült bele, másszor a másikkal birkózott, később meg a harmadikkal haverkodott – szóval annyira jól elvan, hogy én már arra gondoltam: nem is hiányzik nekünk ez a bölcsi. Ha jobban belegondolok, Bonit egyáltalán nem érdeklik a gyerekek, kizárólag a felnőttek. Szinte minden reggel sír, amikor ott hagyom. Folyamatosan beteg. A bölcsije, mondjuk ki őszintén: koszos. Nincs váltócipő (?!?!), délutánonként kaki- és izzadságszag terjeng a levegőben. Egy időben Boni alvóselefántját a többi gyerek alvósállatával egy kupacban találtuk meg – csoda, hogy a gyerek mindig beteg?
Nemrég viszont a mamám azt mondta, szerinte Boni nagyon unatkozik napközben. Nem tudom eldönteni, de az tény, hogy rosszaságot rosszaságra halmoz, és a játékait mintha valóban unná. Tudom, nem menő mondani, de gyerekkoromban én rengeteget unatkoztam, noha szerettem olvasni, és a húgommal is gyakran játszottunk együtt. Szóval ismerem az érzést. Még most is elő szokott fordulni, hogy unatkozom, két esetben: az egyik pont az, amikor Bonival kell autósat játszanom, na attól meghalok, a másik amikor olyan fordítást kapok, hogy már a forrásnyelvi szöveget olvasva ásítozom.
Persze a bölcsi nem opció, hanem lehetőség, hogy dolgozni tudjunk és pénzt keressünk, szóval nyilván nem fogjuk kivenni, emellett pedig még mindig nagyon természetellenesnek tartom azt a helyzetet (vagy legalábbis számomra nagyon annak tűnik), amikor egy kisgyerek egész napra be van zárva az anyjával egy lakásba. Múltkor kérdeztem Bonit, emlékszik-e még a bölcsire, rögtön rávágta az alvósállata nevét, és mutatta, hogy bábozni szoktak. Tulajdonképpen lehet, hogy ott követtünk el hibát, hogy ilyen későn került be: látom, hogy más gyerekek (nem mindegyik) élvezik, sőt, a kolléganőm Bonival egy idős kisfia állítólag reggel felsorolja azoknak a gyerekeknek a nevét, akikkel játszani szeretne! Az is igaz, hogy a heti 2,5 nap nagyon kevés, nem volt ideje megszokni, plusz ezzel a sok betegséggel nagyon rendszertelenül járt szegénykém.
Gyerekorvosi tanácsra már harmadik hete van itthon velünk Boni. Meggyógyult, gyakran visszük játszótérre, körhintázni, a mamámmal rengeteget játszik. Hétvégén vendégek jöttek, róluk is lehúzta az összes bőrt, egyszer az egyiknek az ölébe ült bele, másszor a másikkal birkózott, később meg a harmadikkal haverkodott – szóval annyira jól elvan, hogy én már arra gondoltam: nem is hiányzik nekünk ez a bölcsi. Ha jobban belegondolok, Bonit egyáltalán nem érdeklik a gyerekek, kizárólag a felnőttek. Szinte minden reggel sír, amikor ott hagyom. Folyamatosan beteg. A bölcsije, mondjuk ki őszintén: koszos. Nincs váltócipő (?!?!), délutánonként kaki- és izzadságszag terjeng a levegőben. Egy időben Boni alvóselefántját a többi gyerek alvósállatával egy kupacban találtuk meg – csoda, hogy a gyerek mindig beteg?
Nemrég viszont a mamám azt mondta, szerinte Boni nagyon unatkozik napközben. Nem tudom eldönteni, de az tény, hogy rosszaságot rosszaságra halmoz, és a játékait mintha valóban unná. Tudom, nem menő mondani, de gyerekkoromban én rengeteget unatkoztam, noha szerettem olvasni, és a húgommal is gyakran játszottunk együtt. Szóval ismerem az érzést. Még most is elő szokott fordulni, hogy unatkozom, két esetben: az egyik pont az, amikor Bonival kell autósat játszanom, na attól meghalok, a másik amikor olyan fordítást kapok, hogy már a forrásnyelvi szöveget olvasva ásítozom.
Persze a bölcsi nem opció, hanem lehetőség, hogy dolgozni tudjunk és pénzt keressünk, szóval nyilván nem fogjuk kivenni, emellett pedig még mindig nagyon természetellenesnek tartom azt a helyzetet (vagy legalábbis számomra nagyon annak tűnik), amikor egy kisgyerek egész napra be van zárva az anyjával egy lakásba. Múltkor kérdeztem Bonit, emlékszik-e még a bölcsire, rögtön rávágta az alvósállata nevét, és mutatta, hogy bábozni szoktak. Tulajdonképpen lehet, hogy ott követtünk el hibát, hogy ilyen későn került be: látom, hogy más gyerekek (nem mindegyik) élvezik, sőt, a kolléganőm Bonival egy idős kisfia állítólag reggel felsorolja azoknak a gyerekeknek a nevét, akikkel játszani szeretne! Az is igaz, hogy a heti 2,5 nap nagyon kevés, nem volt ideje megszokni, plusz ezzel a sok betegséggel nagyon rendszertelenül járt szegénykém.