- Biztos sikerülni fog a lombik, meglátod. A húgom volt osztálytársnőjének, meg az unokatesóméknak is sikerült. Szóval mindenkinek sikerül!
- Örökbefogadás? Jó, persze, kezdjétek el. De meglátod, utána jön majd össze a baba, azt hallottam, hogy ez mindig így szokott lenni.
- Teljesen felesleges ez a légzésfigyelő! A kisfiam 2 kilóval született, a 32. héten, és nézd, kutya baja.
- Most mit idegeskedsz, hogy nincs biztonsági öv? Emlékszel a Petire? Na, ő pont azért menekült meg, mert nem volt bekapcsolva a biztonsági öve.
- Jaj, ez a sok orvosság, nem viszitek túlzásba? Gondolj bele, milyen kevés gyógyszert szedtünk mi magunk. És mégis túléltük a gyerekkort!
Tűzzel-vassal írtanám a címben említett érvelési hibát, amire az első bekezdésben hoztam (valódi) példákat. Arról van szó, amikor valaki – helytelenül – személyes tapasztalataira hivatkozik, és azokból von le egyetemes következtetéseket ahelyett, hogy a statisztikákat vizsgálná meg. Mert lehet, hogy az ő ismerőseinek mind sikerült a lombik, de attól még a párok (asszem) 10%-ának soha nem fog összejönni, ez tény. Azt is megvizsgálták már nagy mintán, hogy nem igaz, hogy az örökbefogadott gyerek után természetesen fogan meg a kistestvér. Előfordul, persze, és amikor előfordul, az nagy szám, sokáig emlegetik a szomszédok, a rokonok, az ismerősök, meg az ismerősök szomszédai és rokonai...
Légzésfigyelő, biztonsági öv, orvosságok és vakcinák: mind-mind nagyságrendileg és bizonyítottan csökkentették a haláleseteket. Függetlenül attól, hogy az érvelő a saját kis környezetében esteleg nem tapasztalta meg ezt a csökkenést, SŐT még akkor is, ha véletlenül pont az ellenkezőjére látott példát (biztonsági öv). Persze nehéz érvelni elvont és homályos statisztikai adatokkal, könnyebb előráncigálni a szomszéd Petikéjét meg az unokatesókat, értem én.
Az anekdotikus érvelésnél sokkal jobbnak tartom (bár meggyőzni ezzel sem lehet engem), amikor valaki pl. azt mondja, hogy még légzésfigyelő nélkül is kevés az esélye a bölcsőhalálnak - mert ez így igaz. Vagy hogy gyógyszer nélkül is el fog múlni a gyerek köhögőrohama, és ő attól tart, a gyógyszer csak árt, mert ki tudja, mit tesznek bele ezek a gyógyszercégek, ezek mind maffiózók. Ez legalább egy logikus összeesküvéselmélet!
Sőt, azt is el tudom fogadni (noha hinni nem!), ha valaki azt állítja, hogy sikerülni fog a lombik, mert ő ezt érzi. Fejet hajtok azok előtt is, akik szerint mindennek úgy kell történnie, ahogy az megtörténik, hiszen nincsenek véletlenek. Hitről ugyanúgy nem vitatkozom, mint az ízlésről.
2016. január 29., péntek
2016. január 27., szerda
Az emberek három típusa
Vannak azok,
akikbe lépten-nyomon belebotlik az ember, mihelyst felmegy a netre. Ott vannak
a FB-n, az Instagramon, a Skype-on, a Messengeren, blogot írnak, rendszeresen frissítik
probilképüket, buzgón lájkolnak, megosztanak, közzétesznek, kör e-mailt írnak,
egyszóval: a virtuális tér kikerülhetetlen szereplői.
Aztán vannak
azok, akik nem élnek ugyan ilyen intenzív életet, de bármikor könnyen
elérhetők, e-mailen, sms-ben, Viberen, WhatsAppon stb.
Na de
a legfurcsább teremtmények azok, akik a számos kommunikációs csatorna ellenére
napokig (hetekig, hónapokig) elérhetetlenek. Nincs FB-fiókjuk. Oké. Van viszont
e-mail címük, de az elküldött e-mailre nem érkezik válasz – kiderül, hogy 1) azt az e-mail címet nem használják, vagy 2) akartak
ugyan válaszolni, csak folyton halogatták, vagy 3) meg sem kapták az e-mailt.
Mobiltelefonjuk most éppen nem működik, mert a) eltörött,
b) a gyerek összenyálazta, c) nincs rajta egység. Egy régi vezetékes
telefonszám van még a nevük mellé írva a kis kockás füzetben, de azóta többször
elköltöztek, ki se csöng. Közös ismerősök a vállukat vonogatják: tavaly nyáron
látta valaki az illetőt, állítólag jól van, minden rendben, miért lenne baj? Nincs vele semmi, éli világát. Csak éppen elérhetetlen. És 2016-ról beszélünk, kéremszépen!
El sem hiszem, hogy régebben ez volt a megszokott, a rendes, a normális.
2016. január 26., kedd
Bizalom, túlféltés és nevelés
Mi és Boni az egyik betegségből a másikba esve (középfül-gyulladás, nátha, torokgyulladás, hasmenés, reuma: kinek mi) végülis azt a tanácsot kaptuk a gyerekorvostól, hogy ha tehetjük, egy ideig ne vigyük Bonit bölcsibe. Nagyon rémisztő egy ilyen tanács az orvos szájából, aki eddig mindig azt mondta erre a sok betegségre, hogy ez teljesen normális állapot, most kezdett közösségbe járni, erősödik az immunrendszere. Mindenesetre oda szeretnék egyszerűen csak kilyukadni, hogy a sorozatos megbetegedés az oka, hogy a mamámat elhívtuk két hétre segíteni, mert ezek után ki meri bölcsibe vinni a gyereket?
A második napján sikerült úgy összevesznünk, mint az elmúlt 10 évben soha, és én annyira mérges voltam rá, hogy egy teljes napig nem szóltam hozzá, pedig ez nem az én stílusom. Most már megenyhültem, és ismét élvezem, hogy itt van. Boni imádja, nekünk pedig csomó gondot levesz a vállunkról. Tudok normálisan reggelizni, ruhákat hajtogatni, kezet mosni, amikor valahonnan jövünk haza, ügyintézni és gardróbot kipakolni, sőt, miután megvacsoráztatom és megfürdetem az úrfit, és visszamegyünk a konyhába, az csillog-villog a tisztaságtól, noha normális esetben még csak akkor állok neki összepakolni.
Az történt egyébként, hogy nyomatékosan megkértük a mamámat valamire. Mindjárt elmondom, hogy mi volt az, de egyébként teljesen mindegy, valami, amit mi veszélyesnek ítéltünk meg, ő meg valószínűleg azt gondolta, hogy megint túldramatizáljuk. De megígérte. Én meg elhittem, hogy ha megígérte, akkor nem is teszi meg. És de! Este látom, hogy pont azt teszi, amire pedig nagyon kértük, hogy ne tegye. Hogy bízzak meg benne ezek után? Újból elmondtam, hogy mi az ábra, és figyelmeztettem rá, hogy most épp a saját szavát szegte meg, ami az én világértelmezésemben főbenjáró bűn, pont. De százszor is súlyosabb, amikor a gyerekemről van szó.
És mit látok következő reggel? Megint ugyanazt csinálja, mintha mi sem történt volna, mintha nem ígérte volna meg kétszer is, hogy nem fogja megtenni! Döbbenet, komolyan. Ugyanakkor van pozitív olvasata is a történetnek: előfordul ugyanis, hogy attól tartok (főleg szülés előtt féltem ettől), hogy majd én is azokat a hibábat követem el a nevelés során, mint a szüleim. Azt hiszem, megnyugodhatok, én nem nagyon tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy ne tartsam meg az adott szavam, hiába találnék (úgymond!) enyhítő körülményeket.
Hogy miről is volt szó? Megkértük, hogy ne a konyhai erkélyre álljon ki bagózni, válasszon egy másik erkélyt. Ezt az erkélyajtót Boni már ki tudja nyitni, és rémálmaimban már látom, hogy kimegy és fölmászik az erkély rácsára.... Franciaországban évente kb. 100 gyerek hal meg úgy, hogy véletlenül kiesik az ablakon, és KIZÁRT, hogy a gyerekem egy legyen közülük. Ezért a konyhai erkélyajtón mindig le van húzva a redőny, mert azt még nem tudja fölhúzni. Ha valaki fölhúzza (akár mi, akár vendégek) előfordulhat, hogy elfelejti visszahúzni, és innentől kezdve kész a baj.
Én nem is akartam az erkélyajtó-problémát megvitatni a mamámmal, sőt, senki mással sem akarom megvitatni: mi a férjemmel egyetértünk, miért is lenne ez az ügy vita tárgya? Lehet velünk egyet nem érteni, gondolhatja bárki úgy, hogy túldramatizáljuk a helyzetet és a széltől is óvni akarjuk Bonit, de ez, hogy úgy mondjam, mindenkinek, még a mamámnak is, a magánügye.
A mamám egyébként azzal érvel, hogy most már nem fogja elfelejteni visszahúzni a redőnyt. Én meg személy szerint ettől az érveléstől vagyok rosszul. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik. Repülők zuhannak le azért, mert nem egy, nem kettő, nem három, hanem egyszerre NÉGY ember hibázik és/vagy alkatrész romlik el egy időben. Oké, kevés az esélye, de amikor bekövetkezik, az tragédia.
A második napján sikerült úgy összevesznünk, mint az elmúlt 10 évben soha, és én annyira mérges voltam rá, hogy egy teljes napig nem szóltam hozzá, pedig ez nem az én stílusom. Most már megenyhültem, és ismét élvezem, hogy itt van. Boni imádja, nekünk pedig csomó gondot levesz a vállunkról. Tudok normálisan reggelizni, ruhákat hajtogatni, kezet mosni, amikor valahonnan jövünk haza, ügyintézni és gardróbot kipakolni, sőt, miután megvacsoráztatom és megfürdetem az úrfit, és visszamegyünk a konyhába, az csillog-villog a tisztaságtól, noha normális esetben még csak akkor állok neki összepakolni.
Az történt egyébként, hogy nyomatékosan megkértük a mamámat valamire. Mindjárt elmondom, hogy mi volt az, de egyébként teljesen mindegy, valami, amit mi veszélyesnek ítéltünk meg, ő meg valószínűleg azt gondolta, hogy megint túldramatizáljuk. De megígérte. Én meg elhittem, hogy ha megígérte, akkor nem is teszi meg. És de! Este látom, hogy pont azt teszi, amire pedig nagyon kértük, hogy ne tegye. Hogy bízzak meg benne ezek után? Újból elmondtam, hogy mi az ábra, és figyelmeztettem rá, hogy most épp a saját szavát szegte meg, ami az én világértelmezésemben főbenjáró bűn, pont. De százszor is súlyosabb, amikor a gyerekemről van szó.
És mit látok következő reggel? Megint ugyanazt csinálja, mintha mi sem történt volna, mintha nem ígérte volna meg kétszer is, hogy nem fogja megtenni! Döbbenet, komolyan. Ugyanakkor van pozitív olvasata is a történetnek: előfordul ugyanis, hogy attól tartok (főleg szülés előtt féltem ettől), hogy majd én is azokat a hibábat követem el a nevelés során, mint a szüleim. Azt hiszem, megnyugodhatok, én nem nagyon tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy ne tartsam meg az adott szavam, hiába találnék (úgymond!) enyhítő körülményeket.
Hogy miről is volt szó? Megkértük, hogy ne a konyhai erkélyre álljon ki bagózni, válasszon egy másik erkélyt. Ezt az erkélyajtót Boni már ki tudja nyitni, és rémálmaimban már látom, hogy kimegy és fölmászik az erkély rácsára.... Franciaországban évente kb. 100 gyerek hal meg úgy, hogy véletlenül kiesik az ablakon, és KIZÁRT, hogy a gyerekem egy legyen közülük. Ezért a konyhai erkélyajtón mindig le van húzva a redőny, mert azt még nem tudja fölhúzni. Ha valaki fölhúzza (akár mi, akár vendégek) előfordulhat, hogy elfelejti visszahúzni, és innentől kezdve kész a baj.
Én nem is akartam az erkélyajtó-problémát megvitatni a mamámmal, sőt, senki mással sem akarom megvitatni: mi a férjemmel egyetértünk, miért is lenne ez az ügy vita tárgya? Lehet velünk egyet nem érteni, gondolhatja bárki úgy, hogy túldramatizáljuk a helyzetet és a széltől is óvni akarjuk Bonit, de ez, hogy úgy mondjam, mindenkinek, még a mamámnak is, a magánügye.
A mamám egyébként azzal érvel, hogy most már nem fogja elfelejteni visszahúzni a redőnyt. Én meg személy szerint ettől az érveléstől vagyok rosszul. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik. Repülők zuhannak le azért, mert nem egy, nem kettő, nem három, hanem egyszerre NÉGY ember hibázik és/vagy alkatrész romlik el egy időben. Oké, kevés az esélye, de amikor bekövetkezik, az tragédia.
2016. január 24., vasárnap
Egy tévhitet szeretnék eloszlatni
Úgy számítottam, hogy semmire nem lesz időm egy csecsemő mellett. Hát ez abszolút nem így lett! Most, egy ön-és közveszélyes kis tornádó mellett van az, hogy MINDENNEL el vagyok maradva. Folyamatosan mögötte kell lennem, mert föláll a székre és leesik, kinyitja az erkélyajtót és még a végén kimegy, kiönti a vizet, eldugja a lakáskulcsot, eltöri a vagyon érő gitárt, beleesik a fürdőkádba és még sorolhatnám. Ha éppen egyedül molyol (ami sajna elég ritka), akkor is figyelnem kell: nem épp a könyvet tépi szét? Vagy az orrába próbálja bedugdosni a kenyérdarabokat? Vagy csórt valahonnan egy tollat és azzal rajzolja össze a széket? Egyedül valamit átgondolni, megcsinálni stb. nem tudok, mert ott terem és húz a szobájába, nyomja a játékait a kezembe, fölmászik az ölembe (majd le a földre, a vállamon keresztül a hátamon - szívbaj kerülget).
Egy szó mint száz, ha egy kis nyugalmat akarok ebben a lakásban, akkor...
Egy szó mint száz, ha egy kis nyugalmat akarok ebben a lakásban, akkor...
...bezárkózom a wc-be!
2016. január 17., vasárnap
2016. január 14., csütörtök
Példák pofátlanságra
Helló! Kérhetnék tőled egy kis apróságot?
- állt az e-mailben, amelyet egy olyan kolléganőm küldött, akit szinte alig ismerek. Egyszer együtt utaztunk haza repülővel, akkor a tranzitban beszélgettünk, de ennek már 10 éve volt. Azóta egyszer kávéztam vele (és többekkel), akkor iPhone és iPad volt a téma. Szóval, mondhatom, hogy szinte idegenről van szó, csak annyit tudok róla, hogy tök jól ért az iDolgokhoz. És mivel sem megszólítást, sem aláírást nem írt az üzenetébe, az volt az első gondolatom: tényleg nekem jött ez az e-mail? (Egyébként simán előfordulhat, hogy be volt bc-ve száz másikbalek ember is).
A tárgysorba beírta: kérés-kérdés-szívesség, hangsúlyozva ezzel, hogy noha tényleg semmiségről lenne szó („kis”, „apróság”), de azt biztos szívesen megteszem neki hiszen olyanudvariasan nyomatékosan kéri! Arra gondoltam, hogy biztos segítségre van szüksége franciául, vagy meg szeretné tudni, hogy milyen éttermet ajánlanék neki Brüsszelben, ilyesmi, úgyhogy visszaírtam, hogy persze. Azt kell tudni a történethez, hogy én a munkahelyemtől 60 km-re, a határ túl oldalán lakom, ahol sok minden sokkal olcsóbb. Nos, kiderült, hogy ez a lány én címemre szeretne rendelni magának nemtudommiket a Sephorától. Mert hogy, mint írta, én úgyis mindig itthon vagyok (+szmájliözön).
Jó alaposan elképedtem, először is azért, mert tőlem aztán nem tudja, hogy hol lakom, de azt meg már végképp nem kell, hogy tudja: mit csinálok egész nap. Mert hogy nem a postást várom, az tuti. Illetve de, néha várom, ha én rendelek magamnak valamit, de már az is elég bonyolult, mert gyakran járunk mostanában Bonival dokihoz, meg hosszan alszik délután, akkor nem szeretem, ha csöngetnek. Szóval ha véletlenül nem tudnám átvenni a csomagot, akkor semmi kedvem nem lenne a postán sorban állni egy idegen csaj parfüjéért, csak mert itt nálunk fél áron adják. Ahhoz meg már tényleg nem vagyunk jó viszonyban (pontosabban: semmilyen viszonban nem vagyunk), hogy bevonatkozzak a csomaggal a mh-emre, amikor azt is kétszer meggondolom, hogy egy almát betegyek-e a táskámba!
Én úgy általában tök könnyen mondok nemet bárkinek. Ellentétben LB-vel, aki szintén határ menti ingázó (más városok között), és akinek az a véleménye, hogy nem az ő feladata civilizált emberi magatartásra tanítani embertársait. Így ő bizony kollégái nagy csoportjának hoz-visz dolgokat. Előfordult, hogy húzós bőrönddel ment dolgozni, hogy el tudja vinni a címére rendelt fogyókúrás porokat. Megtörtént, hogy fél órát állt sorba a postán, nem neki szánt csomagért.
Vicces a történetben, hogy pár hónapja tök sok problémám akadt az iPhone-ommal, és én ezekben a dolgokban tök béna vagyok, úgyhogy arra gondoltam, megkérdezem ezt a lányt (aki most ezt a szívességet kérte tőlem). Aztán elvetettem az ötletet, gondolván, hogy de hát alig ismerem - tök nagy pofátlanság lenne ezzel letámadni!
(Érthetetlen az, hogy ennek a csajnak a legjobb barátnője egy csupaszív ember(nek tűnik), a pasija pedig egy kivételesen szimpi fazon(nak látszik). Hová tették ezek a szemüket?!)
- állt az e-mailben, amelyet egy olyan kolléganőm küldött, akit szinte alig ismerek. Egyszer együtt utaztunk haza repülővel, akkor a tranzitban beszélgettünk, de ennek már 10 éve volt. Azóta egyszer kávéztam vele (és többekkel), akkor iPhone és iPad volt a téma. Szóval, mondhatom, hogy szinte idegenről van szó, csak annyit tudok róla, hogy tök jól ért az iDolgokhoz. És mivel sem megszólítást, sem aláírást nem írt az üzenetébe, az volt az első gondolatom: tényleg nekem jött ez az e-mail? (Egyébként simán előfordulhat, hogy be volt bc-ve száz másik
A tárgysorba beírta: kérés-kérdés-szívesség, hangsúlyozva ezzel, hogy noha tényleg semmiségről lenne szó („kis”, „apróság”), de azt biztos szívesen megteszem neki hiszen olyan
Jó alaposan elképedtem, először is azért, mert tőlem aztán nem tudja, hogy hol lakom, de azt meg már végképp nem kell, hogy tudja: mit csinálok egész nap. Mert hogy nem a postást várom, az tuti. Illetve de, néha várom, ha én rendelek magamnak valamit, de már az is elég bonyolult, mert gyakran járunk mostanában Bonival dokihoz, meg hosszan alszik délután, akkor nem szeretem, ha csöngetnek. Szóval ha véletlenül nem tudnám átvenni a csomagot, akkor semmi kedvem nem lenne a postán sorban állni egy idegen csaj parfüjéért, csak mert itt nálunk fél áron adják. Ahhoz meg már tényleg nem vagyunk jó viszonyban (pontosabban: semmilyen viszonban nem vagyunk), hogy bevonatkozzak a csomaggal a mh-emre, amikor azt is kétszer meggondolom, hogy egy almát betegyek-e a táskámba!
Én úgy általában tök könnyen mondok nemet bárkinek. Ellentétben LB-vel, aki szintén határ menti ingázó (más városok között), és akinek az a véleménye, hogy nem az ő feladata civilizált emberi magatartásra tanítani embertársait. Így ő bizony kollégái nagy csoportjának hoz-visz dolgokat. Előfordult, hogy húzós bőrönddel ment dolgozni, hogy el tudja vinni a címére rendelt fogyókúrás porokat. Megtörtént, hogy fél órát állt sorba a postán, nem neki szánt csomagért.
Vicces a történetben, hogy pár hónapja tök sok problémám akadt az iPhone-ommal, és én ezekben a dolgokban tök béna vagyok, úgyhogy arra gondoltam, megkérdezem ezt a lányt (aki most ezt a szívességet kérte tőlem). Aztán elvetettem az ötletet, gondolván, hogy de hát alig ismerem - tök nagy pofátlanság lenne ezzel letámadni!
(Érthetetlen az, hogy ennek a csajnak a legjobb barátnője egy csupaszív ember(nek tűnik), a pasija pedig egy kivételesen szimpi fazon(nak látszik). Hová tették ezek a szemüket?!)
2016. január 13., szerda
A sál és a fülhallgató harca
Vagy-vagy. A kettő együtt nekem nem megy. Állandóan leesik az egyik (vagy mindkettő), pakolhatom föl (be). Aztán kész is a gabalyodás, győzzem kibogozni őket. Másik gyakori málőr: csak a sálamat akarom leoperálni magamról (buszon, boltban) óvatosan, hogy a zene azért még menjen – lehetetlen vállalkozás. Csakúgy, mint amikor egyszerre akarom levenni mindkettőt: garantált a kusza gubanc!
2016. január 12., kedd
Bejegyzés, amelyből kiderül, hogy én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál
- Figyi, amióta terhes vagyok, és már ugye publikus, az agyamra mennek az emberek.
- Hogyhogy?
- Hát képzeld, nem fogod elhinni, de mindenki beszól valamit! Mindenki jobban tudja, hogy mi tell ennem, mit kell innom, mikor kell dokihoz mennem, miért az ügyeletre és miért nem az ügyeletre.. őrület. Közpréda vagyok.
- Hát igen...
- Kicsit várom is, hogy vége legyen, megszülessen, és mindenki hagyjon engem békén.
- NEM FOGNAK!!! Figyi, nehogy azt hidd! Akkor jön majd még csak a java! Majd meglátod! Akinek már van legalább egy gyereke, az azt hiszi, hogy egyszerűen MINDENT tud a gyereknevelésről és azt mindent jobban is tudja nálad. Özönleni, záporozni fognak a jótanácsok, beszólások! Boni már elmúlt kettő, én már csak tud... öööö... izé... mit is mondtam? Na figyi, felejtsd el, minden tök jó lesz!
- Hogyhogy?
- Hát képzeld, nem fogod elhinni, de mindenki beszól valamit! Mindenki jobban tudja, hogy mi tell ennem, mit kell innom, mikor kell dokihoz mennem, miért az ügyeletre és miért nem az ügyeletre.. őrület. Közpréda vagyok.
- Hát igen...
- Kicsit várom is, hogy vége legyen, megszülessen, és mindenki hagyjon engem békén.
- NEM FOGNAK!!! Figyi, nehogy azt hidd! Akkor jön majd még csak a java! Majd meglátod! Akinek már van legalább egy gyereke, az azt hiszi, hogy egyszerűen MINDENT tud a gyereknevelésről és azt mindent jobban is tudja nálad. Özönleni, záporozni fognak a jótanácsok, beszólások! Boni már elmúlt kettő, én már csak tud... öööö... izé... mit is mondtam? Na figyi, felejtsd el, minden tök jó lesz!
2016. január 9., szombat
A nőci, ha negyven (2.)
Bedőltem egy fodrásznak. Elhittem, hogy a télen kifakult szürkés-világosbarna-seszínű hajam a melírtól természetes, szépen csillogó szőkésbarna lesz, mintha a nap szívta volna ki. Miután megkérdezte, hogy mennyi idős vagyok (40), nyomatékosan hozzátette, hogy akkor ez már nekem szinte kötelező is. Ebben a korban! Hát Madame...!
Végülis igaza lett: természetesnek hat. Most teljesen úgy nézek ki, mint akinek ősz hajszálai vannak! Pedig, szögezzük le, a valóságban én még – hiába ráncosodom, hízok, romlik a látásom stb, stb, – de őszülni éppenséggel nem őszülök!
Végülis igaza lett: természetesnek hat. Most teljesen úgy nézek ki, mint akinek ősz hajszálai vannak! Pedig, szögezzük le, a valóságban én még – hiába ráncosodom, hízok, romlik a látásom stb, stb, – de őszülni éppenséggel nem őszülök!
2016. január 8., péntek
A nőci, ha negyven
(Lackfi János)
A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.
A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.
A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.
A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.
A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.
A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.
A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.
A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.
A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.
A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.
A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.
A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.
A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.
A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.
2016. január 5., kedd
Télapó és bejgli
Vissza-visszatérő beszédtéma nálunk, hogy mikor múlik gyorsabban az idő: ha
dolgozik az ember vagy ha szabadságon van. Az elmúlt két hét megint
megerősítette bennem, hogy számomra a rutin telik gyorsabban, és (mázli!) a
szabadságos hetek a lassabbak. Olyan érzésem van, hogy egy hónapra utaztunk el,
pedig csak két hét volt (- még le is kellett ellenőriznem).
Két hete felpakoltuk ateljes háztartást és elutaztunk a régi házikóba.
Itthon hagytam a listámat, a teendőimet, még indulás előtt a karnis is épp fel lett
fúrva – de mondom, mintha egy fél éve történt volna mindez. Sajnos a párizsi
kiruccanásaimat keresztülhúzta egy kezdődő reuma, így én otthon maradtam
Bonival, ami nem is volt baj, mert Z. még az utolsó pillanatban is ajándékokért
rohangált – érthetetlen, érthetetlen! Hullafáradt volt minden este és még arra sem maradt időnk (erőnk?), hogy megbeszéljük: mi legyen ezzel a Télapó-mesével. Ezt most már az idei évben el kell döntenünk. Szerencsére idén Bonit még a karácsonyfa és az ajándékok érdekelték jobban, mint az, hogy honnan származnak. (Zárójeles megjegyzés: egyáltalán nem érzem magamhoz közel állónak ezt a Tépapó-dolgot, ki kell találnunk valami mást, ami vállalható és aranyos és szerethető. Folyt köv.)
December 24-én épp betettem a sütit a sütőbe, a kaja a gázon főtt (amúgy az egész étkezési macerát mélyhűtött termékek segítségével vészeltem át, sikeresen), nekem meg maradt 20 szabad percem, amit épp alvásra kívántam volna felhasználni, amikor kopogtak az ajtón. Az estére várt vendégek (Z. családja) toppant be, bőröndöstül, ajándékostul, gyerekestül, fáradtan, zajongva, de egyáltalán nem szabadkozva: ők állítólag mondták Z-nek, hogy már kora délután itt lesznek. Hát mit mondjak… legalább a hajam meg volt már mosva.
A következő meglepetés őket érte, amikor meglátták Bonit pöttyösen. Kiderült, hogy Z. elfelejtette (?!?!) őket tájékoztatni a bárányhimlőről. Pedig ő úgy emlékezett rá, hogy szólt… jellemző rá ez a szétszórtság. Nem baj, Leó már úgyis megkapta az oltást! – tájékoztattak minket a rokonok, mire a férjem:
- Miii? Létezik bárányhimlő ellen oltás?? – ámult el. Én ilyenkor majd felrobbanok: épp pár hónapja hánytuk-vetettük meg az oltás előnyeit-hátrányait, még a gyerekorvos véleményét is kikértük, majd úgy egyeztük meg, hogy nem oltatjuk. Z. képes ezt az egész folyamatot nemes egyszerűséggel elfelejteni.
Egyébként a rokonokkal töltött idő szuper volt, ilyen vicces mondatok hangzottak el, mint:
Annyira örülök, hogy Boninak ilyen sok jófej családtagja van. Csak azt nehéz megoldani, hogy gyakran tudjon velük találkozni. Apropó, vendéglátás: szerintem be kellene tiltani a vendégWC nélküli házak építését! (gondolhatjátok, amikor reggel heten várakoztunk… voltak, akik hajnalban keltek emiatt!) A bárányhimlő miatt a húgomékkal sajnos csak én találkoztam, egy étteremben voltunk, ahol többek között kaptam (kaptunk) öt rúd bejglit. Én másnap három napra Budapestre utaztam, bejglit pedig nem szívesen hagyok franciákra (Gyöngygöt a disznóknak!), így az a szokatlan és számomra precedens nélküli helyzet állt elő, hogy bejglit vittem Párizsból Budapestre! Egy percig sem bántam, mind az öt rúd elfogyott, és otthon még vettem kettőt…
A Budapesten töltött három napban volt például éjfélig Scrabble-ozás (kemény ellenfelekkel) és volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy nincs is ennél jobb: dumálni, kávézgatni és játszani éjfélig úgy, hogy másnap sokáig lehet aludni. Amúgy pedig rettenetes, hogy itt senkivel nem tudok Scrabble-t játszani, még franciául sem, pedig még abba is belemennék akár. Összehasonlíthatatlanul jobb ám a finnugor szisztéma szerint játszani!
Voltunk városnézésen is, a Mágnásügyeken innen, cselédpletykákon túl c. túrát jártuk végig, mindenkinek csak ajánlani tudom. Összességében nagyon érdekes és informatív volt, elhangzottak pletykák, történelmi események, két palotát meg is lehetett nézni belülről (az egyik ma a Szabó Ervin könyvtár, a képen). Hiányoltuk viszont a nyomtatott segédeszközöket – egy brosúra jó lett volna, amely összefoglalja a fontosabb nevezetességeket.
Az Ecseri piacon (harmadik nap) majdnem megvettem egy előszobai kisasztalt (pont olyat kerestem), de nem lehetett alkudni az eladóval, én ezen meg jól megsértődtem, és eljöttünk. Már az autóban megbántam, de én kőfejű vagyok és nem diplomata: ha nem adja annyiért, én nem veszem meg drágábban, kész, vége, pont, nekem elveim vannak, kéremszépen. A francba, a francba, a francba az elvekkel...
Z. egyébként nagyon várta, hogy elhúzzam a csíkot három napra, mert Boni újabban teljesen anyás: ha mindketten vele vagyunk, rendszerint én vagyok neki a világ közepe, azt szeretné, hogy én tegyem tisztába, én adjak neki enni, én játszak vele. Isteni érzés világ közepének lenni egyébként, a férjem viszont kicsit féltékeny. Jól is telt az ő három napjuk, Boni nem hiányolt, én is kibírtam nélküle, összességében inkább félelem volt bennem (hogy baleset történik - lásd a szétszórtságot!) mint hiányérzet. És mióta visszajöttem, ismét én vagyok a sztár.
Két hete felpakoltuk a
December 24-én épp betettem a sütit a sütőbe, a kaja a gázon főtt (amúgy az egész étkezési macerát mélyhűtött termékek segítségével vészeltem át, sikeresen), nekem meg maradt 20 szabad percem, amit épp alvásra kívántam volna felhasználni, amikor kopogtak az ajtón. Az estére várt vendégek (Z. családja) toppant be, bőröndöstül, ajándékostul, gyerekestül, fáradtan, zajongva, de egyáltalán nem szabadkozva: ők állítólag mondták Z-nek, hogy már kora délután itt lesznek. Hát mit mondjak… legalább a hajam meg volt már mosva.
A következő meglepetés őket érte, amikor meglátták Bonit pöttyösen. Kiderült, hogy Z. elfelejtette (?!?!) őket tájékoztatni a bárányhimlőről. Pedig ő úgy emlékezett rá, hogy szólt… jellemző rá ez a szétszórtság. Nem baj, Leó már úgyis megkapta az oltást! – tájékoztattak minket a rokonok, mire a férjem:
- Miii? Létezik bárányhimlő ellen oltás?? – ámult el. Én ilyenkor majd felrobbanok: épp pár hónapja hánytuk-vetettük meg az oltás előnyeit-hátrányait, még a gyerekorvos véleményét is kikértük, majd úgy egyeztük meg, hogy nem oltatjuk. Z. képes ezt az egész folyamatot nemes egyszerűséggel elfelejteni.
Egyébként a rokonokkal töltött idő szuper volt, ilyen vicces mondatok hangzottak el, mint:
Annyira örülök, hogy Boninak ilyen sok jófej családtagja van. Csak azt nehéz megoldani, hogy gyakran tudjon velük találkozni. Apropó, vendéglátás: szerintem be kellene tiltani a vendégWC nélküli házak építését! (gondolhatjátok, amikor reggel heten várakoztunk… voltak, akik hajnalban keltek emiatt!) A bárányhimlő miatt a húgomékkal sajnos csak én találkoztam, egy étteremben voltunk, ahol többek között kaptam (kaptunk) öt rúd bejglit. Én másnap három napra Budapestre utaztam, bejglit pedig nem szívesen hagyok franciákra (Gyöngygöt a disznóknak!), így az a szokatlan és számomra precedens nélküli helyzet állt elő, hogy bejglit vittem Párizsból Budapestre! Egy percig sem bántam, mind az öt rúd elfogyott, és otthon még vettem kettőt…
A Budapesten töltött három napban volt például éjfélig Scrabble-ozás (kemény ellenfelekkel) és volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy nincs is ennél jobb: dumálni, kávézgatni és játszani éjfélig úgy, hogy másnap sokáig lehet aludni. Amúgy pedig rettenetes, hogy itt senkivel nem tudok Scrabble-t játszani, még franciául sem, pedig még abba is belemennék akár. Összehasonlíthatatlanul jobb ám a finnugor szisztéma szerint játszani!
Voltunk városnézésen is, a Mágnásügyeken innen, cselédpletykákon túl c. túrát jártuk végig, mindenkinek csak ajánlani tudom. Összességében nagyon érdekes és informatív volt, elhangzottak pletykák, történelmi események, két palotát meg is lehetett nézni belülről (az egyik ma a Szabó Ervin könyvtár, a képen). Hiányoltuk viszont a nyomtatott segédeszközöket – egy brosúra jó lett volna, amely összefoglalja a fontosabb nevezetességeket.
Az Ecseri piacon (harmadik nap) majdnem megvettem egy előszobai kisasztalt (pont olyat kerestem), de nem lehetett alkudni az eladóval, én ezen meg jól megsértődtem, és eljöttünk. Már az autóban megbántam, de én kőfejű vagyok és nem diplomata: ha nem adja annyiért, én nem veszem meg drágábban, kész, vége, pont, nekem elveim vannak, kéremszépen. A francba, a francba, a francba az elvekkel...
Z. egyébként nagyon várta, hogy elhúzzam a csíkot három napra, mert Boni újabban teljesen anyás: ha mindketten vele vagyunk, rendszerint én vagyok neki a világ közepe, azt szeretné, hogy én tegyem tisztába, én adjak neki enni, én játszak vele. Isteni érzés világ közepének lenni egyébként, a férjem viszont kicsit féltékeny. Jól is telt az ő három napjuk, Boni nem hiányolt, én is kibírtam nélküle, összességében inkább félelem volt bennem (hogy baleset történik - lásd a szétszórtságot!) mint hiányérzet. És mióta visszajöttem, ismét én vagyok a sztár.
