Te jó ég, ezek a traktorok a valóságban is léteznek!!
2015. július 30., csütörtök
2015. július 29., szerda
Visszaszámlálás
Már mindannyian nagyon várjuk a bölcsit... öö... Boni még nem tudja, hogy nagyon várja, de biztosan várná, ha tudná, micsoda kalandokban lesz része, milyen izgalmas játékokkal és sokféle gyerekkel lesz körülvéve.
Voltunk bölcsilátogatóban, ahol miután bemutatták nekünk az intézményt, elmondták a napirendet stb., stb. megbeszéltük a beszoktatást is. Az egész nagyon szimpi volt, de treníroztam is magam arra, hogy szimpinek lássak mindent, mert nagyon szeretném, hogy jó legyen. Majdnem 2 éves lesz, mikor bekerül és látom rajta, hogy kész rá, érett, és őszintén megvallva, nekünk is jót fog tenni a bölcsi: átvállalnak rólunk bizonyos nevelésbeli feladatokat (hogyan viselkedjünk társaságban, mit kell tenni, amikor nem én vagyok a középpontban, ki lehet-e kapni egy másik gyerek kezéből a játékot, meg lehet-e harapni valakit, ha nem értek vele egyet stb.) és nagyon számítok arra is, hogy a csoportnyomás meghozza a gyümölcsét, és végül még megtanul normálisan enni, asztalnál, darabosat, nem malac módon.
Maga az intézmény olyasmi, mint egy iskola. 80 gyerek „jár” oda, 3 hónapostól 3 évesig. Az ő csoportjában 22 gyerek lesz, és 8 gyerekre jut egy gondozó. A termük eléggé kicsi – ez az egyik legnegatívabb dolog, amit a bölcsivel kapcsolatban fel tudok hozni –, de legalább az utcafronton van, úgyhogy majd megcsodálhatja az autókat, tűzoltókat, és még minket is lát majd elmenni, miután elbúcsúztunk tőle. Kis asztalok és székek állnak benne (ebben a teremben esznek), a másik végén pedig egy fából készült csúszda van. Alváshoz átvonulnak egy másik terembe, illetve még van két másik helyiség, amit néha használnak: egy kis konyha meg egy kis tornaterem. Minden nagyon mini egyébként, az ember óriásnak érezte magát, míg végigmutogattak mindent. Jó időben kiviszik őket a teraszra, ahol sajna egy darab fa vagy fű sincs, csak ez a puha játszótéri anyag a földön, de legalább levegőn vannak - azt, hogy friss levegőn, már nem merem leírni.
Most lesz először, hogy Bonit össze fogom tudni hasonlítani más gyerekekkel. Tudom, minek, hülyeség, nemmindegy, úgyis így szeretjük – de azért kíváncsi vagyok, hogy kb. hol tart, miben van előrébb, miben van lemaradva (bár ez a szó is értelmetlen ebben a kontextusban, nyilván nem késett még le semmiről). A beszoktatás hét napig fog tartani, ez itteni viszonylatban tök jó, hallottam már olyan esetről is, ahol két nap után ott kellett hagyni a gyereket. Itt konkrétan úgy lesz, hogy az első nap egy órát vagyok vele, majd hazajövünk; második nap egy órát van egyedül; a harmadikon kettőt stb., míg a nyolcadik napon már egy teljes egész nap ott marad.
Elmondtuk a bölcsis nőnek, hogy Bonit 21 hónap alatt összesen egyetlen órára hagytuk másnál, különben mindig velünk van – ez szerintem még otthon is kirívó eset, hát még itt (magyarázat: egyszerűen nem volt alkalmunk, hogy másra bízzuk, igaz, mi sem nagyon kerestük az ilyen alkalmakat). Ugyanakkor nem aggódom, mert azt vettük észre, hogy Boni nagyon szereti az embereket, csak az első két percet kell átvészelnie. Ha megyünk valakihez az első pár percben bújik hozzánk és összeszorítja a szemét, nehogy meglássa az illetőt, ha pedig hozzánk jönnek, hangos Non! Non! felkiáltással megy az illető elé, még a fejét is rázza indulatosan, nehogy már bárki csak úgy bejöjjön. Pár perc elteltével viszont már kézen fogva húzza magával a vendégeket a szobájába, és adogatja a kezébe a kis kincseit. A bölcsilátogatás alkalmával is teljesen bennfentes módon viselkedett: miután jól megnézte magának az embereket, leállt kokettálni az egyik gondozó nénivel.
Nagyon fura érzés viszont, hogy Boninak lesz egy saját élete, úgy értem, az életének egy olyan szeletkéje, amit már nem mi irányítunk, sőt, amiben még csak szereplőként sem veszünk részt*. De hát, ez az élet, nem?
* Ráadásul pont most, hogy beszélni tanul!**
** Az nagyon meglepett, hogy állítólag a 80 gyerekből csak kb. 4–5 a kétnyelvű.
Voltunk bölcsilátogatóban, ahol miután bemutatták nekünk az intézményt, elmondták a napirendet stb., stb. megbeszéltük a beszoktatást is. Az egész nagyon szimpi volt, de treníroztam is magam arra, hogy szimpinek lássak mindent, mert nagyon szeretném, hogy jó legyen. Majdnem 2 éves lesz, mikor bekerül és látom rajta, hogy kész rá, érett, és őszintén megvallva, nekünk is jót fog tenni a bölcsi: átvállalnak rólunk bizonyos nevelésbeli feladatokat (hogyan viselkedjünk társaságban, mit kell tenni, amikor nem én vagyok a középpontban, ki lehet-e kapni egy másik gyerek kezéből a játékot, meg lehet-e harapni valakit, ha nem értek vele egyet stb.) és nagyon számítok arra is, hogy a csoportnyomás meghozza a gyümölcsét, és végül még megtanul normálisan enni, asztalnál, darabosat, nem malac módon.
Maga az intézmény olyasmi, mint egy iskola. 80 gyerek „jár” oda, 3 hónapostól 3 évesig. Az ő csoportjában 22 gyerek lesz, és 8 gyerekre jut egy gondozó. A termük eléggé kicsi – ez az egyik legnegatívabb dolog, amit a bölcsivel kapcsolatban fel tudok hozni –, de legalább az utcafronton van, úgyhogy majd megcsodálhatja az autókat, tűzoltókat, és még minket is lát majd elmenni, miután elbúcsúztunk tőle. Kis asztalok és székek állnak benne (ebben a teremben esznek), a másik végén pedig egy fából készült csúszda van. Alváshoz átvonulnak egy másik terembe, illetve még van két másik helyiség, amit néha használnak: egy kis konyha meg egy kis tornaterem. Minden nagyon mini egyébként, az ember óriásnak érezte magát, míg végigmutogattak mindent. Jó időben kiviszik őket a teraszra, ahol sajna egy darab fa vagy fű sincs, csak ez a puha játszótéri anyag a földön, de legalább levegőn vannak - azt, hogy friss levegőn, már nem merem leírni.
Most lesz először, hogy Bonit össze fogom tudni hasonlítani más gyerekekkel. Tudom, minek, hülyeség, nemmindegy, úgyis így szeretjük – de azért kíváncsi vagyok, hogy kb. hol tart, miben van előrébb, miben van lemaradva (bár ez a szó is értelmetlen ebben a kontextusban, nyilván nem késett még le semmiről). A beszoktatás hét napig fog tartani, ez itteni viszonylatban tök jó, hallottam már olyan esetről is, ahol két nap után ott kellett hagyni a gyereket. Itt konkrétan úgy lesz, hogy az első nap egy órát vagyok vele, majd hazajövünk; második nap egy órát van egyedül; a harmadikon kettőt stb., míg a nyolcadik napon már egy teljes egész nap ott marad.
Elmondtuk a bölcsis nőnek, hogy Bonit 21 hónap alatt összesen egyetlen órára hagytuk másnál, különben mindig velünk van – ez szerintem még otthon is kirívó eset, hát még itt (magyarázat: egyszerűen nem volt alkalmunk, hogy másra bízzuk, igaz, mi sem nagyon kerestük az ilyen alkalmakat). Ugyanakkor nem aggódom, mert azt vettük észre, hogy Boni nagyon szereti az embereket, csak az első két percet kell átvészelnie. Ha megyünk valakihez az első pár percben bújik hozzánk és összeszorítja a szemét, nehogy meglássa az illetőt, ha pedig hozzánk jönnek, hangos Non! Non! felkiáltással megy az illető elé, még a fejét is rázza indulatosan, nehogy már bárki csak úgy bejöjjön. Pár perc elteltével viszont már kézen fogva húzza magával a vendégeket a szobájába, és adogatja a kezébe a kis kincseit. A bölcsilátogatás alkalmával is teljesen bennfentes módon viselkedett: miután jól megnézte magának az embereket, leállt kokettálni az egyik gondozó nénivel.
Nagyon fura érzés viszont, hogy Boninak lesz egy saját élete, úgy értem, az életének egy olyan szeletkéje, amit már nem mi irányítunk, sőt, amiben még csak szereplőként sem veszünk részt*. De hát, ez az élet, nem?
* Ráadásul pont most, hogy beszélni tanul!**
** Az nagyon meglepett, hogy állítólag a 80 gyerekből csak kb. 4–5 a kétnyelvű.
2015. július 23., csütörtök
Zseniális Piacrajárási Módszer
Felfedeztem!!! Lehet, hogy már mindenki tudja, de én most fedeztem fel magamnak, hogyan lehet cipekedés nélkül több kilónyi zöldséget-gyümölcsöt, több liter vizet-tejet és több doboz mosóport hazavinni egyszerűen, kényelmesen, mosolyogva.
Ha a babakocsi aljába és oldalába tesszük a megvásárolt holmikat, a fülére meg a kézitáskánkat akasztjuk, az életünk jelentősen könnyebbé válik – ezt minden babakocsis anyuka tudja. Az újdonság az, hogy a gyereket bele sem teszem! Mert ha a 11,5 kg-os gyereket otthon hagyjuk szépen az apjával, akkor annyival több cucc fér a kocsiba... Voilà! Milyen bolond voltam, hogy otthon dinnyékkel megrakodva, kánikulában caplattam haza!
Csak arra kell vigyáznom, hogy ne hajoljak egyszer-egyszer a póréhagymák fölé anyaian és ne akarjam mindenáron megsimogatni a barackokat!
2015. július 18., szombat
Babaruhadivat
Óóó, azok az ötvenes évek! Akkor kellett volna fiút szülnöm, akkor csini napozóban járathattam volna, amelyből kilátszanak a combjai. Egyáltalán nem szeretem a mai nadrág-választékot: eltakarják a legcukibb testrészét, a lábikót. Mintha egy zsákot húztak volna a gyerekre, amiből két kis vádli lóg ki.
Hiába kerestem, két évesben már nincsenek olyan napozók (hogy hívják ezt magyarul? franciául barboteuse), amiben kedvemre csodálhatom a kis lábacskáit, kénytelen voltam varrni egyet.
2015. július 15., szerda
Nyugaton a helyzet (változatlanul mesés)
Kisgyerekkel utazni egyáltalán nem izgi vagy romantikus, hanem inkább kínszenvedés. Vegyük pl. a csomagok számának megtriplázódását (pelenka, alvósállat, rácsvédő, kaja, kajamelegítő, cumisüveg, orvosság stb. stb.). vagy a mindenhová orkánszerűen beviharzó, a fáradságtól bömbölő vagy az újdonságok látványa miatt kurjongató másfél évest. Volt olyan, hogy miután az egyik benzinkútnál elkértük a pelenkázó helyiség kulcsát és ott tisztába tettük, egyszerűen nem akarta visszaadni a pénztárosnak a kulcscsomót (kulcsfetisiszta lett). Hiába vettük elő a saját kulcsait (kedvenc játéka), ígértük neki oda a kocsikulcsot, próbálta a pénztáros lufival lekenyerezni, a bolt kellős közepén leült vörös fejjel hisztizni, folyt a könnye-nyála-taknya, vigasztalhatatlan volt (mi meg csak bámultunk).
Na de nem is erről akartam írni. Hanem arról, hogy hazafelé én csekkoltam ki a szállodából, mivel Z. el volt foglalva a szobában a fent említett kis terroristával meg az ezer csomagunkkal (ilyen családias mondatok röpködtek egész reggel, mint: Nem tudod, hol van az elefánt? A szennyest beraktam a barna táska alá. Vigyázzzzz, nekimegy az asztalnak! Hol van a szemkenőcs? Vigyázzzzzz, édesem, elesel! Kell még neked ez a bőrönd, vagy bezárhatom?)
Szóval lementem kifizetni a szobát, és mindenféle könyvelési meg számviteli megfontolások alapján a férjem pénztárcáját vittem (amúgy a közös kiadásokat közös számláról intézzük). Már az autópályán voltunk, amikor megszámolta a maradék pénzét, és kiderült, hogy valszeg 100 euróval kevesebb volt a tárcában, de ezt két hét magyarországi tartózkodás és forint alapú nyaralás után nem tudta teljes biztonsággal kijelenteni. Én sem tudtam kizárni, hogy véletlenül nem 100 euróval többet adtam a recepciósnak, mert közben arról beszélgettünk, hogy milyen nap van ma és hogy vajon pénteken tényleg 36 fok lesz-e, közben pedig arra gondoltam, hogy akkor mikor menjek be az irodába és hogy tényleg hová tehettem a szemkenőcsöt.
Úgyhogy felhívtam még a kocsiból a szállodát (cím a szerkesztőségben), és megkérdeztem, nem adtam-e véletlenül 100 euróval többet. Ezen a kérdésen a szüleim pl. elhűlnének, de errefelé egyáltalán nem minősül naivnak vagy túlzottan optimistának. Többször is előfordult már velem, hogy pénzt visszakaptam. De a recepciós nő sajna elmondta, hogy biztosan a jó összeget adtam. Ő is pontosan emlékezett a címletekre, sőt, arra is, hogy miről beszélgettünk (időjárás, nap).
Mikor este hazaértünk, egy e-mail várt a szállodából: a nap végén a kasszában 100 euró többlet keletkezett, úgyhogy valószínűleg tényleg többet adtam (hogy hogyan, és miért, az rejtély, valszeg a szemkenőcs a hibás).
És érdekes módon pont ezen az úton találkoztunk nem csak az emberiség szépségével, hanem rútságával is: egy másik benzinkútnál agresszív kéregetők jöttek koldulni hozzánk, egy anya háromévesforma kislányával. Én elhajtottam volna őket, de Z. nem Magyarországon szocializálódott, és a gyerekek látványa mindig meghatja. Odaadott nekik egy üveg tejet és bébiételt, de ahogy nyitotta a csomagtartót, meglátták, hogy mennyi minden van még benne, és szemtelenül mutogattak a további bébikajára, pelenkára stb. Később a benzinkútnál a wc-re is pénzt kértek (és kaptak) Z-től, mondván, hogy a kislánynak pisilnie kell, elfelejtvén, hogy épp az előbb lejmoltak tőlünk egy csomag pelenkát. Aztán az apa is odajött további pofátlan koldulás reményében, én ekkor már magamon kívül ordibáltam velük (magyarul, értették), hogy hívom a rendőrséget, ha nem takarodik el az egész banda.
Nem a németországi recepcióst akarom összehasonlítani a romániai kéregetőkkel, nem az embert az emberrel, hanem az egyes helyzetek különbözőségén gondolkodtam el. Errefelé megtehetjük, hogy komolyan vesszük az illetőt, aki azt állítja, hogy esetleg 100 euróval többet fizetett. Azt is megtehetjük, hogy a véletlenül ölünkbe hulló 100 eurót visszaszolgáltatjuk tulajdonosának. És az is lehetséges, hogy nem hálálkodunk hosszan és megalázkodóan, amiért visszaadták a pénzt: mindezt természetesnek vesszük – mert, innen nézve, az is.
Na de nem is erről akartam írni. Hanem arról, hogy hazafelé én csekkoltam ki a szállodából, mivel Z. el volt foglalva a szobában a fent említett kis terroristával meg az ezer csomagunkkal (ilyen családias mondatok röpködtek egész reggel, mint: Nem tudod, hol van az elefánt? A szennyest beraktam a barna táska alá. Vigyázzzzz, nekimegy az asztalnak! Hol van a szemkenőcs? Vigyázzzzzz, édesem, elesel! Kell még neked ez a bőrönd, vagy bezárhatom?)
Szóval lementem kifizetni a szobát, és mindenféle könyvelési meg számviteli megfontolások alapján a férjem pénztárcáját vittem (amúgy a közös kiadásokat közös számláról intézzük). Már az autópályán voltunk, amikor megszámolta a maradék pénzét, és kiderült, hogy valszeg 100 euróval kevesebb volt a tárcában, de ezt két hét magyarországi tartózkodás és forint alapú nyaralás után nem tudta teljes biztonsággal kijelenteni. Én sem tudtam kizárni, hogy véletlenül nem 100 euróval többet adtam a recepciósnak, mert közben arról beszélgettünk, hogy milyen nap van ma és hogy vajon pénteken tényleg 36 fok lesz-e, közben pedig arra gondoltam, hogy akkor mikor menjek be az irodába és hogy tényleg hová tehettem a szemkenőcsöt.
Úgyhogy felhívtam még a kocsiból a szállodát (cím a szerkesztőségben), és megkérdeztem, nem adtam-e véletlenül 100 euróval többet. Ezen a kérdésen a szüleim pl. elhűlnének, de errefelé egyáltalán nem minősül naivnak vagy túlzottan optimistának. Többször is előfordult már velem, hogy pénzt visszakaptam. De a recepciós nő sajna elmondta, hogy biztosan a jó összeget adtam. Ő is pontosan emlékezett a címletekre, sőt, arra is, hogy miről beszélgettünk (időjárás, nap).
Mikor este hazaértünk, egy e-mail várt a szállodából: a nap végén a kasszában 100 euró többlet keletkezett, úgyhogy valószínűleg tényleg többet adtam (hogy hogyan, és miért, az rejtély, valszeg a szemkenőcs a hibás).
És érdekes módon pont ezen az úton találkoztunk nem csak az emberiség szépségével, hanem rútságával is: egy másik benzinkútnál agresszív kéregetők jöttek koldulni hozzánk, egy anya háromévesforma kislányával. Én elhajtottam volna őket, de Z. nem Magyarországon szocializálódott, és a gyerekek látványa mindig meghatja. Odaadott nekik egy üveg tejet és bébiételt, de ahogy nyitotta a csomagtartót, meglátták, hogy mennyi minden van még benne, és szemtelenül mutogattak a további bébikajára, pelenkára stb. Később a benzinkútnál a wc-re is pénzt kértek (és kaptak) Z-től, mondván, hogy a kislánynak pisilnie kell, elfelejtvén, hogy épp az előbb lejmoltak tőlünk egy csomag pelenkát. Aztán az apa is odajött további pofátlan koldulás reményében, én ekkor már magamon kívül ordibáltam velük (magyarul, értették), hogy hívom a rendőrséget, ha nem takarodik el az egész banda.
Nem a németországi recepcióst akarom összehasonlítani a romániai kéregetőkkel, nem az embert az emberrel, hanem az egyes helyzetek különbözőségén gondolkodtam el. Errefelé megtehetjük, hogy komolyan vesszük az illetőt, aki azt állítja, hogy esetleg 100 euróval többet fizetett. Azt is megtehetjük, hogy a véletlenül ölünkbe hulló 100 eurót visszaszolgáltatjuk tulajdonosának. És az is lehetséges, hogy nem hálálkodunk hosszan és megalázkodóan, amiért visszaadták a pénzt: mindezt természetesnek vesszük – mert, innen nézve, az is.