T: És képzeld, még mindig nem találtunk takarítónőt. Nagyon nehéz.
X: Nem mondod!
T: De. A múltkor azt mesélte a nő az ügynökségen, hogy gyakran egyáltalán nem éri meg, hogy valaki takarítást vállaljon: a munkanélküli segély pár száz euróval több, mint a fizetésük.
X: Hát persze. Figyi, mit gondolsz, az a sok arab, azokkal a rengeteg gyerekükkel, hogyan él meg? Hát segélyből!
***
T: Én is éltem Brüsszelben 4,5 évet...
Y: Rémes, ugye??
T: Hát nem tudom, bizonyos dolgok jók voltak, pl. hogy olyan kozmopolita a város...
Y: Igen! Tele van feketékkel!!
***
T: Köszi, hogy elkísértél. Várok még egy kicsit, majd a végén szállok fel, addig még beszélgethetünk.
Z: Húúú, ennyien vannak minden nap?
T: Ja, rémes. Néha nincs is ülőhely. És látod, hogy tolakodnak?
Z: Látom... de hát ez normális. Ezek franciák!
2015. június 25., csütörtök
2015. június 24., szerda
E-könyvolvasási tapasztalatok
Nem akartam én e-könyvet használni, de aztán úgy alakult, hogy lett, és ha már van, olvasok rajta. És akkor már megírom a tapasztalataimat, mert más ez az e-olvasás, mint amilyennek gondoltam: bizonyos szempontból jobb (praktikum!), bizonyos szempontból rosszabb (tartalom szűkössége), és bizonyos szempontokról, amelyekről azt gondoltam, hogy fontos (olvashatóság), meg kiderült, hogy lényegtelen.
Szóval a férjemet környékeztem meg minden ünnepkor, hogy nem örülne-e egy Kindle-nek. Felháborodott elutasítás volt a válasz, nehogy már megszentségtelenítsem az Olvasás Örömét egy ilyen ördögtől való készülékkel. Aztán karácsonyra kapott a lányától egyet, és akkor viszont én háborodtam fel: tökre örült neki!
Kíváncsiságból én is feltöltöttem rá olvasmányokat és kipróbáltam: főleg a vonatozáshoz volt nagyon ideális, gondolom ezt nem is kell részleteznem. Úgyhogy mind a ketten a Kindle-en lógtunk addig, amíg Z. meg nem elégelte és vett nekem is egyet.
Akkor történt, hogy éjszakákba nyúlóan olvastam – kellene írnom, de nem ez történt. Hanem az, hogy éjszakákba nyúlóan töltögettem, konvertáltam és másoltam. Rá is jöttem szép lassan, hogy nekem, aki leginkább csak magyarul olvas, nem igazán hasznos egy ilyen szerkentyű. Az lenne a legoptimálisabb, ha mondjuk amikor hirtelen megkívánom pl. Radnóti Fanni Naplóját vagy Nádas Páter Párhuzamos történetekét, akkor az két kattintással (és akár fizetés ellenében) olvasható lenne a Kindle-emen. Ezzel megspórolnám magamnak a könyvek ide-oda hurcolását, kézpoggyászba betuszkolását stb. De sajnos ez nem így van. Ennek hiányában viszont marad a Magyar Elektronikus Könyvtár anyaga, ahonnan viszonylag könnyű Kindle-kompatibilis klasszikusokat letölteni, illetve a Digitális Irodalmi Akadémia, ahonnan viszont hosszú és bonyolult, de azért kellő türelemmel lehetséges megfelelő formátumú kortárs irodalmat levadászni.
Összegezve: nagy csalódás, hogy a magyar kiadók nem álltak át a virtuális könyvterjesztésre, mert így marad a szűkös választék – ami főleg ahhoz viszonyítva bosszantó, hogy angolul mennyi minden hozzáférhető.
Nem tudom, milyen mértékben hat az e-könyv a könyvnyomtatásra vagy akár az agyra, biztos vannak százalékok, kimutatások, előrejelzések, biztosan vannak, akik aggódnak. Én nem annyira látom borúsan a helyzetet. A Kindle tök jó, mert utazáshoz már el sem tudnék képzelni mást, a szótár- és wikipédia-alkalmazás praktikus (sajna nem magyarul), aláhúzogatni és beleírni könnyű, és a sötétben világító lapok, azaz hogy nem kell az olvasáshoz lámpa, egyszerűen zseniális.
Aztán oké, hogy nem fárasztja a szemet az olvasás, de a lapozás már egy kicsit igen, nem is szívesen lapozok vissza vagy lapozgatok benne. Emellett pedig az uniformizált forma, a viszonylag kisalakú felület és a könyv, mint tárgy hiánya miatt egyetértek azon hangokkal, amelyek szerint az elektronikus könyvek csupán kiegészítik a papíralapú könyveket.
Szóval a férjemet környékeztem meg minden ünnepkor, hogy nem örülne-e egy Kindle-nek. Felháborodott elutasítás volt a válasz, nehogy már megszentségtelenítsem az Olvasás Örömét egy ilyen ördögtől való készülékkel. Aztán karácsonyra kapott a lányától egyet, és akkor viszont én háborodtam fel: tökre örült neki!
Kíváncsiságból én is feltöltöttem rá olvasmányokat és kipróbáltam: főleg a vonatozáshoz volt nagyon ideális, gondolom ezt nem is kell részleteznem. Úgyhogy mind a ketten a Kindle-en lógtunk addig, amíg Z. meg nem elégelte és vett nekem is egyet.
Akkor történt, hogy éjszakákba nyúlóan olvastam – kellene írnom, de nem ez történt. Hanem az, hogy éjszakákba nyúlóan töltögettem, konvertáltam és másoltam. Rá is jöttem szép lassan, hogy nekem, aki leginkább csak magyarul olvas, nem igazán hasznos egy ilyen szerkentyű. Az lenne a legoptimálisabb, ha mondjuk amikor hirtelen megkívánom pl. Radnóti Fanni Naplóját vagy Nádas Páter Párhuzamos történetekét, akkor az két kattintással (és akár fizetés ellenében) olvasható lenne a Kindle-emen. Ezzel megspórolnám magamnak a könyvek ide-oda hurcolását, kézpoggyászba betuszkolását stb. De sajnos ez nem így van. Ennek hiányában viszont marad a Magyar Elektronikus Könyvtár anyaga, ahonnan viszonylag könnyű Kindle-kompatibilis klasszikusokat letölteni, illetve a Digitális Irodalmi Akadémia, ahonnan viszont hosszú és bonyolult, de azért kellő türelemmel lehetséges megfelelő formátumú kortárs irodalmat levadászni.
Összegezve: nagy csalódás, hogy a magyar kiadók nem álltak át a virtuális könyvterjesztésre, mert így marad a szűkös választék – ami főleg ahhoz viszonyítva bosszantó, hogy angolul mennyi minden hozzáférhető.
Nem tudom, milyen mértékben hat az e-könyv a könyvnyomtatásra vagy akár az agyra, biztos vannak százalékok, kimutatások, előrejelzések, biztosan vannak, akik aggódnak. Én nem annyira látom borúsan a helyzetet. A Kindle tök jó, mert utazáshoz már el sem tudnék képzelni mást, a szótár- és wikipédia-alkalmazás praktikus (sajna nem magyarul), aláhúzogatni és beleírni könnyű, és a sötétben világító lapok, azaz hogy nem kell az olvasáshoz lámpa, egyszerűen zseniális.
Aztán oké, hogy nem fárasztja a szemet az olvasás, de a lapozás már egy kicsit igen, nem is szívesen lapozok vissza vagy lapozgatok benne. Emellett pedig az uniformizált forma, a viszonylag kisalakú felület és a könyv, mint tárgy hiánya miatt egyetértek azon hangokkal, amelyek szerint az elektronikus könyvek csupán kiegészítik a papíralapú könyveket.
2015. június 20., szombat
Honvágy (9455845233. fejezet)
Faludy György: Pokolbéli víg napjaim (részlet)
Egyik bajtársam [...] megkérdezte, miért nem angol verseket írok? [...] Azt mondtam bajtársamnak: ha ő azt a szót használja, hogy wood, erre a mélyzöld sűrűségre gondolt itt körülöttünk, egymásra hajló és szinte összeérő fákkal, bozóttal alattuk, erre az áthatolhatatlan rengetegre, melyen nem vezet ösvény, se csapás, ahol kígyók tanyáznak – erre a dzsungelszerűségre, melyet az amerikai úgy látogat, hogy a nagy útról kifordítja feléje autója orrát, és a benzint szagolja, vagy letelepszik ilyen kis tisztásokra, melyeket az erdőbe vágtak az út mentén, mint ez a PX.
Ha viszont azt a szót ejtem ki, hogy erdő, akkor a budai hegyekre gondolok, a Börzsönyre, a Mátrára vagy a Bükkre, egymástól több méter távolságban növő fákra, melyek között kilátok az égre, ahol a fák között a mélyben ritkás fű nő, földieper és itt-ott egy galagonyabokor nyújtja vörös körmeit; erdőre, ahol sétálok, szaladgálok, virágot gyűjtök vagy leheveredem. Sorra vehetném az ilyen konkrét fogalmakat, és kiderülne, hogy az a szó, mely magyarul, angolul ugyanazt jelenti, lényegesen más képzeteket és képeket vált ki itt avagy ott. És mi lenne még, ha oly absztrakt fogalmakat próbálnék összehasonlítani a magyarban és az angolban, mint politikai párt, etika, életmód, illem, vallás vagy kötelesség? Minden magyar mondatnak megvan az angol megfelelője. Pontosan le lehet fordítani, csak éppen reménytelenül mást jelent, és éppen a lényeg sikkad el a fordításban – a kép, a fogalom a szótári szó mögött.
Ha egy magyar rímet leírok, azonnal tudom, használta-e már előttem magyar költő avagy sem, és ha látom, hogy különleges rím, melyet más is megírt, másikat keresek helyébe, mert a nagyon jó rím nálunk magántulajdon: a példán – példány Kosztolányié, a húrokon – hű rokon Vörösmartyé, a szelíd őz – elidőz Attiláé. Angolban a rím közkincs, mert az angolban van kétszázezer rím és a magyarban kétmilliárd. Ha eszembe jut egy rím, mindjárt tudom róla, milyen hatást és asszociációt vált ki az olvasóból, hogy régimódinak vagy modernnek, ünnepélyesnek vagy csúfolódónak, banálisnak vagy affektáltnak hangzik-e. Tudom, azt is, hogy a rím mikor diszkrét, és mikor ragyog, mint a csiszolt ékszer, hogy mikor lapos és észrevétlen, hogy a mondanivaló előtt háttérbe szoruljon, és mikor jelez melankóliát, modern pökhendiséget, kétségbeesést, fájdalmat, örömet, mikor untatja az olvasót, és mikor oly semleges, hogy nem is venni észre. Az angolban még azt sem tudom mindig, hogy melyik a rím: rím-e igazán, és melyik rímel csak a szemnek; ha Shakespeare-nél azt olvasom, hogy a move a love-ra rímel, azt gondolom, hogy a stratfordi mester ezúttal szunyókált versírás közben, és csak angol ismerőseim (nem amerikai ismerőseim) világosítanak fel, hogy Shakespeare korában a love-ot luvnak ejtették.
És aztán: a magyar irodalomba és a magyar történelembe születtem bele, teljesen függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nékem, vagy sem. Az iskolában nem Robert Herrick, Andrew és John Keats versei tetszettek nékem, hanem Balassiért, Vörösmartyért és Arany Jánosért lelkesedtem. Ha azt a szót hallom, hogy „győzelem”, nem az appomattoxi törvényház vörös téglaépületét látom magam előtt, ahol Lee letette Ulysses Grant előtt a fegyvert, hanem az isaszegi és a nagysallói csatatér zöldjét; a „demokrácia” szóra Kossuth Lajos ovális feje tűnik elém, nem Lincoln Ábrahámé. Akárhogy is nézem, a magyar irodalom és történelem más, mint az amerikai irodalom és történelem, más módon halad, más fázisban van; mint két folyó, melyek mindegyike másfelé folyik, más a partja, mások az áramlatai, másként kell utazni mellette, és hajózni rajta. A magyar parasztról mindent tudok. Tudom, hogy mily gyermekmeséket mondtak néki fiatal korában, és ezek közül melyeknek örült, és melyek töltötték meg iszonnyal a sötétben, elalvás előtt. Ismerem minden mozdulatát, hogyan emeli fel a borospoharat, tölti ki, törli meg a verejtéket homlokán, engedi előre vendégét az ajtóban, és milyen grimaszokat vág, ha vasárnap reggel borotválkozik a konyhában, a kistükör előtt. Azt is tudom, mi a képzete a magyar irodalomról, a magyar történelemből mire emlékszik, mit hisz el abból, amire meg akarták tanítani, és amit a politikusok mézesmadzagként orra elé tartanak – legyenek a politikusok áporodott sváb ébredők, idejét múlta hatalmi monopóliumokhoz ragaszkodó magyar urak, nyilas hiénák vagy kommunisták. Amerikai parasztokkal közel négy évig voltam együtt a hadseregben, és tudtam, hogyan élnek, minek örülnek, és hogyan halnak meg; de hogy egy georgiai farmer vagy egy montanai erdőmunkás mint él, és mi jár a fejében, arra nem tudok válaszolni.
És a hiúságom! Gőgömet egész életemben alázattal és udvariassággal lepleztem, oly zavarral, ahogy csak kifért belőlem. Ha ünnepeltek, elbújtam az ünneplés elől, a költői esteken, ahol az ország legjobb színészei szavalták verseimet, többnyire meg sem jelentem. De itt az emigrációban, kivált Amerikában fájdalmasnak éreztem, hogy senki sem ismer. Ha vendéglőbe mentem, jó kiszolgálást kaptam másodszorra vagy harmadszorra, miután a pincérnek kellő borravalót adtam. Odahaza a pincér ismer, és mint régen, odajön hozzám, és a legjobb és legolcsóbb tálakat ajánlja kérdezetlenül is, nemcsak azért, mert ismeri nevemet, hanem azért is, mert még azt is tudja, hogy szegény vagyok és tisztességes. Ha Amerikában le akarok lábáról venni egy nőt, udvarolnom kell néki pár napig, vagy pár hétig; odahaza elég egy délután. Magyarországon hitelem van, mindent tudnak rólam, nincs titok; míg itten elébb tökéletesen meg kéne tanulnom angolul (és ez ellen, mint magyar költő, ösztönösen védekezem), és még részletesebben meg kéne ismerkednem ezzel az országgal (oly részletesen, ahogy nem lehet), mielőtt intellektuális bankszámlát nyitnék magamnak. És ez érvényes az élet minden megnyilvánulására, barátok és ismerősök szerzésére és odaadó híveimre is, akik elől otthon szöktem, míg itt kétségbeesem, hogy nincs ki elől szökdösnöm. Még a halálban is ez az elv kísér. Bármily lehetetlennek hangzik, de úgy érzem, hogy a Kerepesi temetőben sokkal kevésbé leszek halott, mint itt, az egykori nádas helyén épült temetőben, ahol Fényes László fekszik, vagy valahol a virginiai erdőben, ahol Kossuth tábori főpapja, báró Mednyánszky Cézár és annyi más sírját rég belepte a gyom.
Egyik bajtársam [...] megkérdezte, miért nem angol verseket írok? [...] Azt mondtam bajtársamnak: ha ő azt a szót használja, hogy wood, erre a mélyzöld sűrűségre gondolt itt körülöttünk, egymásra hajló és szinte összeérő fákkal, bozóttal alattuk, erre az áthatolhatatlan rengetegre, melyen nem vezet ösvény, se csapás, ahol kígyók tanyáznak – erre a dzsungelszerűségre, melyet az amerikai úgy látogat, hogy a nagy útról kifordítja feléje autója orrát, és a benzint szagolja, vagy letelepszik ilyen kis tisztásokra, melyeket az erdőbe vágtak az út mentén, mint ez a PX.
Ha viszont azt a szót ejtem ki, hogy erdő, akkor a budai hegyekre gondolok, a Börzsönyre, a Mátrára vagy a Bükkre, egymástól több méter távolságban növő fákra, melyek között kilátok az égre, ahol a fák között a mélyben ritkás fű nő, földieper és itt-ott egy galagonyabokor nyújtja vörös körmeit; erdőre, ahol sétálok, szaladgálok, virágot gyűjtök vagy leheveredem. Sorra vehetném az ilyen konkrét fogalmakat, és kiderülne, hogy az a szó, mely magyarul, angolul ugyanazt jelenti, lényegesen más képzeteket és képeket vált ki itt avagy ott. És mi lenne még, ha oly absztrakt fogalmakat próbálnék összehasonlítani a magyarban és az angolban, mint politikai párt, etika, életmód, illem, vallás vagy kötelesség? Minden magyar mondatnak megvan az angol megfelelője. Pontosan le lehet fordítani, csak éppen reménytelenül mást jelent, és éppen a lényeg sikkad el a fordításban – a kép, a fogalom a szótári szó mögött.
Ha egy magyar rímet leírok, azonnal tudom, használta-e már előttem magyar költő avagy sem, és ha látom, hogy különleges rím, melyet más is megírt, másikat keresek helyébe, mert a nagyon jó rím nálunk magántulajdon: a példán – példány Kosztolányié, a húrokon – hű rokon Vörösmartyé, a szelíd őz – elidőz Attiláé. Angolban a rím közkincs, mert az angolban van kétszázezer rím és a magyarban kétmilliárd. Ha eszembe jut egy rím, mindjárt tudom róla, milyen hatást és asszociációt vált ki az olvasóból, hogy régimódinak vagy modernnek, ünnepélyesnek vagy csúfolódónak, banálisnak vagy affektáltnak hangzik-e. Tudom, azt is, hogy a rím mikor diszkrét, és mikor ragyog, mint a csiszolt ékszer, hogy mikor lapos és észrevétlen, hogy a mondanivaló előtt háttérbe szoruljon, és mikor jelez melankóliát, modern pökhendiséget, kétségbeesést, fájdalmat, örömet, mikor untatja az olvasót, és mikor oly semleges, hogy nem is venni észre. Az angolban még azt sem tudom mindig, hogy melyik a rím: rím-e igazán, és melyik rímel csak a szemnek; ha Shakespeare-nél azt olvasom, hogy a move a love-ra rímel, azt gondolom, hogy a stratfordi mester ezúttal szunyókált versírás közben, és csak angol ismerőseim (nem amerikai ismerőseim) világosítanak fel, hogy Shakespeare korában a love-ot luvnak ejtették.
És aztán: a magyar irodalomba és a magyar történelembe születtem bele, teljesen függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nékem, vagy sem. Az iskolában nem Robert Herrick, Andrew és John Keats versei tetszettek nékem, hanem Balassiért, Vörösmartyért és Arany Jánosért lelkesedtem. Ha azt a szót hallom, hogy „győzelem”, nem az appomattoxi törvényház vörös téglaépületét látom magam előtt, ahol Lee letette Ulysses Grant előtt a fegyvert, hanem az isaszegi és a nagysallói csatatér zöldjét; a „demokrácia” szóra Kossuth Lajos ovális feje tűnik elém, nem Lincoln Ábrahámé. Akárhogy is nézem, a magyar irodalom és történelem más, mint az amerikai irodalom és történelem, más módon halad, más fázisban van; mint két folyó, melyek mindegyike másfelé folyik, más a partja, mások az áramlatai, másként kell utazni mellette, és hajózni rajta. A magyar parasztról mindent tudok. Tudom, hogy mily gyermekmeséket mondtak néki fiatal korában, és ezek közül melyeknek örült, és melyek töltötték meg iszonnyal a sötétben, elalvás előtt. Ismerem minden mozdulatát, hogyan emeli fel a borospoharat, tölti ki, törli meg a verejtéket homlokán, engedi előre vendégét az ajtóban, és milyen grimaszokat vág, ha vasárnap reggel borotválkozik a konyhában, a kistükör előtt. Azt is tudom, mi a képzete a magyar irodalomról, a magyar történelemből mire emlékszik, mit hisz el abból, amire meg akarták tanítani, és amit a politikusok mézesmadzagként orra elé tartanak – legyenek a politikusok áporodott sváb ébredők, idejét múlta hatalmi monopóliumokhoz ragaszkodó magyar urak, nyilas hiénák vagy kommunisták. Amerikai parasztokkal közel négy évig voltam együtt a hadseregben, és tudtam, hogyan élnek, minek örülnek, és hogyan halnak meg; de hogy egy georgiai farmer vagy egy montanai erdőmunkás mint él, és mi jár a fejében, arra nem tudok válaszolni.
És a hiúságom! Gőgömet egész életemben alázattal és udvariassággal lepleztem, oly zavarral, ahogy csak kifért belőlem. Ha ünnepeltek, elbújtam az ünneplés elől, a költői esteken, ahol az ország legjobb színészei szavalták verseimet, többnyire meg sem jelentem. De itt az emigrációban, kivált Amerikában fájdalmasnak éreztem, hogy senki sem ismer. Ha vendéglőbe mentem, jó kiszolgálást kaptam másodszorra vagy harmadszorra, miután a pincérnek kellő borravalót adtam. Odahaza a pincér ismer, és mint régen, odajön hozzám, és a legjobb és legolcsóbb tálakat ajánlja kérdezetlenül is, nemcsak azért, mert ismeri nevemet, hanem azért is, mert még azt is tudja, hogy szegény vagyok és tisztességes. Ha Amerikában le akarok lábáról venni egy nőt, udvarolnom kell néki pár napig, vagy pár hétig; odahaza elég egy délután. Magyarországon hitelem van, mindent tudnak rólam, nincs titok; míg itten elébb tökéletesen meg kéne tanulnom angolul (és ez ellen, mint magyar költő, ösztönösen védekezem), és még részletesebben meg kéne ismerkednem ezzel az országgal (oly részletesen, ahogy nem lehet), mielőtt intellektuális bankszámlát nyitnék magamnak. És ez érvényes az élet minden megnyilvánulására, barátok és ismerősök szerzésére és odaadó híveimre is, akik elől otthon szöktem, míg itt kétségbeesem, hogy nincs ki elől szökdösnöm. Még a halálban is ez az elv kísér. Bármily lehetetlennek hangzik, de úgy érzem, hogy a Kerepesi temetőben sokkal kevésbé leszek halott, mint itt, az egykori nádas helyén épült temetőben, ahol Fényes László fekszik, vagy valahol a virginiai erdőben, ahol Kossuth tábori főpapja, báró Mednyánszky Cézár és annyi más sírját rég belepte a gyom.
2015. június 18., csütörtök
Ruházati és öltözködési mid life-krízis
Ááááá, a cím magáért beszél, nem?!
Az évek során hozzászoktam, hogy viszonylag jól állnak rajtam a nadrágok, ruhák stb., és volt (van) is egy saját magam kreálta stílusom, amiben jól éreztem magam. De mindez sajnos már a múlté... Pár éve, de konkrétan asszem a szoptatás befejezése óta, azt veszem észre magamon, hogy noha nem híztam meg, egyáltalán nem áll jól semmi. Hát izé: itt lötyög, ott ráncos, ez lóg, az eres, a lábam hófehér, míg a vállam-nyakam pecsenyepiros, BASSZUS.
Emellett arra is rá kellett jönnöm, hogy a bő lenvászon nadrág-spagettipántos póló kombináció jó választás volt egyetemistaként, de azóta bizony eltelt pár év. Egy szó mint száz: divatjamúlt, előnytelen holmikból áll a ruhatáram és ettől megőrülök. Mert ezek nem 15 éves cuccok! Hanem én olyan ügyesen válogatok magamnak ruhákat (amikor van időm elmenni vásárolni - de asszem ez itt a kulcskérdés), hogy mindig ugyanolyan típusú holmikkal jövök ki az üzletekből. Ezt hívják ördögi körnek, ugye? Vagy ez a saját stílus?
Van mire fognom ám: fázós vagyok, 25°C alatt nem hordok szoknyát-balerinát; izzadok, ezért nem tudok bármilyen fölsőt felvenni; a sárga nem áll jól; zöldet soha nem lehet kapni; azt a bizonyos extravagáns egyberuhát húsz éve(sen) kellett volna felvennem; utazáshoz nem veszek fel csinit, kényelmetlen; itthonra nem öltözöm fel normálisan, úgyis leeszi Boni stb. stb.
Közben pedig annyira szeretnék frissen, fiatalosan, csinosan, egyedi, színes, változatos ruhákban, bomba nőként kilibbenni reggelente az ajtón!
Az évek során hozzászoktam, hogy viszonylag jól állnak rajtam a nadrágok, ruhák stb., és volt (van) is egy saját magam kreálta stílusom, amiben jól éreztem magam. De mindez sajnos már a múlté... Pár éve, de konkrétan asszem a szoptatás befejezése óta, azt veszem észre magamon, hogy noha nem híztam meg, egyáltalán nem áll jól semmi. Hát izé: itt lötyög, ott ráncos, ez lóg, az eres, a lábam hófehér, míg a vállam-nyakam pecsenyepiros, BASSZUS.
Emellett arra is rá kellett jönnöm, hogy a bő lenvászon nadrág-spagettipántos póló kombináció jó választás volt egyetemistaként, de azóta bizony eltelt pár év. Egy szó mint száz: divatjamúlt, előnytelen holmikból áll a ruhatáram és ettől megőrülök. Mert ezek nem 15 éves cuccok! Hanem én olyan ügyesen válogatok magamnak ruhákat (amikor van időm elmenni vásárolni - de asszem ez itt a kulcskérdés), hogy mindig ugyanolyan típusú holmikkal jövök ki az üzletekből. Ezt hívják ördögi körnek, ugye? Vagy ez a saját stílus?
Van mire fognom ám: fázós vagyok, 25°C alatt nem hordok szoknyát-balerinát; izzadok, ezért nem tudok bármilyen fölsőt felvenni; a sárga nem áll jól; zöldet soha nem lehet kapni; azt a bizonyos extravagáns egyberuhát húsz éve(sen) kellett volna felvennem; utazáshoz nem veszek fel csinit, kényelmetlen; itthonra nem öltözöm fel normálisan, úgyis leeszi Boni stb. stb.
Közben pedig annyira szeretnék frissen, fiatalosan, csinosan, egyedi, színes, változatos ruhákban, bomba nőként kilibbenni reggelente az ajtón!
2015. június 13., szombat
Továbbra is nehéz nálunk gyereknek lenni (és magyarul tanulni)
Boni megint a fürdőszobában molyol a kukával. Mit találok mondani neki?
- Kicsim, azt ne fogd meg, az tiszta kosz!
- Kicsim, azt ne fogd meg, az tiszta kosz!
2015. június 10., szerda
2015. június 9., kedd
Néha nehéz lehet gyereknek lenni
A fürdőszobában pakolok, Boni a nyomomban.
- Jaj, édesem, azt ne fogd meg, az koszos! - kiáltok föl, amint a gyerek a kakispelusos kukát kezdené el kiüríteni. Boni engedelmesen más érdekesség után néz. Meg is találja a frissen mosott, összehajtott ruhákat.
- Jaj, édesem azt ne fogd meg, az tiszta!
- Jaj, édesem, azt ne fogd meg, az koszos! - kiáltok föl, amint a gyerek a kakispelusos kukát kezdené el kiüríteni. Boni engedelmesen más érdekesség után néz. Meg is találja a frissen mosott, összehajtott ruhákat.
- Jaj, édesem azt ne fogd meg, az tiszta!
2015. június 2., kedd
Az első szó
Ez megint olyan átverés, mint az első lépések. Mert Boninál ez is éles határok nélküli folyamat, átmenet a gagyarászásból a konkrétba. Lehetne pl. onnan számítani az első szót, amikor először utánozta, és már jól ki tudta mondani - noha nem rám vonatkoztatva - azt a hangsort, hogy mama (pontosabban: mámá). Vagy később, amikor egy fényképen meglátott engem, és a képre mutatva azt a szótagot mondta: Ma! Vagy amikor az apját bábának kezdte hívni, mert a p-t meg a b-t még keverte (keveri).
Szóval nem tudom, mi volt az első szava, mert itt sem fekete-fehér minden. Az intonációja például már hónapok óta szuper, ha számol(ni szeretne), mert a tányérján lévő almákat meg szoktuk számolni, akkor az tényleg olyan, mintha 1-től 8-ig (ennyi alma van) felsorolná a számokat, noha hablaty az egész, semmi értelme. Ugyanígy ha telefonál: a halló-t én kihallom, de az, hogy utána mit mond babanyelven, rejtély.
Aztán ebből a folyamatos karattyolásból lassan emberi szavak, mondatok hámozódnak ki. Az elején még azt hittük, véletlen, de figyeltük, teszteltük, és az alábbi mondatokat mondja: Il est là! Elle est là! Voilà! magyarul: Itt (ott) van! Íme! Olyan érzése van egyébként az embernek, mintha mi csak és kizárólag ezt a három mondatot mondtuk volna neki másfél éven keresztül, annyira sokszor, sokat és CSAK ezt mondja. Amint kimegyünk az utcára, beindul a dumagép: itt van! ott van! mutatja lelkesen az autókat, kutyát, macskát, babakocsiját, majd amikor hazaérünk, a ház előtt: Voilààààà!, olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: Na véééégre!
Próbálom figyelni, a főnevek nemét eltalálja-e, mert ettől függ, hogy il-t vagy elle-t kell használni. Hát, azt hiszem még jobb vagyok nála, pedig én gyakran keverem. A többesszámra is simán egyes számot használ (pl. szemüveg).
Irtó cuki ez az életkor. Már szinte semmi csecsemős sincs benne: hosszú, nyúlánk, izmos, a lába sem görbe többé. Teljesen kisgyerekes. És noha még nem beszél, rengeteg mindent megért. Sok mindent viszont még nem: egyszer pl. szóltam neki, hogy fogja meg az edény fülét, erre megfogta a saját fülét (összepusziltam). Aztán meg is érteti magát: a nyitott szájába mutat, ha enni akar valamiből, a kezünknél fogva odahúz, ha azt szeretné, hogy menjünk vele, a földet ütögeti, ha azt akarja, hogy leüljünk, amikor még kertünk volt, hozta (és a lábamra tuszkolta) a kinti cipőmet, ha ki akart menni stb. stb.
De azért hihetetlen, hogy egyszer politikáról fogunk beszélgetni vele.
Szóval nem tudom, mi volt az első szava, mert itt sem fekete-fehér minden. Az intonációja például már hónapok óta szuper, ha számol(ni szeretne), mert a tányérján lévő almákat meg szoktuk számolni, akkor az tényleg olyan, mintha 1-től 8-ig (ennyi alma van) felsorolná a számokat, noha hablaty az egész, semmi értelme. Ugyanígy ha telefonál: a halló-t én kihallom, de az, hogy utána mit mond babanyelven, rejtély.
Aztán ebből a folyamatos karattyolásból lassan emberi szavak, mondatok hámozódnak ki. Az elején még azt hittük, véletlen, de figyeltük, teszteltük, és az alábbi mondatokat mondja: Il est là! Elle est là! Voilà! magyarul: Itt (ott) van! Íme! Olyan érzése van egyébként az embernek, mintha mi csak és kizárólag ezt a három mondatot mondtuk volna neki másfél éven keresztül, annyira sokszor, sokat és CSAK ezt mondja. Amint kimegyünk az utcára, beindul a dumagép: itt van! ott van! mutatja lelkesen az autókat, kutyát, macskát, babakocsiját, majd amikor hazaérünk, a ház előtt: Voilààààà!, olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: Na véééégre!
Próbálom figyelni, a főnevek nemét eltalálja-e, mert ettől függ, hogy il-t vagy elle-t kell használni. Hát, azt hiszem még jobb vagyok nála, pedig én gyakran keverem. A többesszámra is simán egyes számot használ (pl. szemüveg).
Irtó cuki ez az életkor. Már szinte semmi csecsemős sincs benne: hosszú, nyúlánk, izmos, a lába sem görbe többé. Teljesen kisgyerekes. És noha még nem beszél, rengeteg mindent megért. Sok mindent viszont még nem: egyszer pl. szóltam neki, hogy fogja meg az edény fülét, erre megfogta a saját fülét (összepusziltam). Aztán meg is érteti magát: a nyitott szájába mutat, ha enni akar valamiből, a kezünknél fogva odahúz, ha azt szeretné, hogy menjünk vele, a földet ütögeti, ha azt akarja, hogy leüljünk, amikor még kertünk volt, hozta (és a lábamra tuszkolta) a kinti cipőmet, ha ki akart menni stb. stb.
De azért hihetetlen, hogy egyszer politikáról fogunk beszélgetni vele.