Tamkó vagyok, 38 éves és addiktív

Elég sokáig bírom, pl. reggel nem is gondolok rögtön rá, egészen Boni délelőtti sziesztájáig. Az a baj, tisztelt bíróság, hogy mikor lefektetem, elborul az agyam és nem tudok nem rá gondolni. Pedig ilyenkor kellene megállni, de nem mindig megy. Amint beteszem az ajtót a gyerek mögött egy ördög azt sugdossa a fülembe: csak egyet. Csak egyetlenegyet, egy rövidet, aztán abbahagyod! Na és a probléma itt kezdődik, mert egynél soha nem tudok megállni, ha nyertem, azért (még egyszer!), ha vesztettem, azért (reváns!). Becsületemre legyen mondva, tekintetes törvényszék, hogy soha nem pénzben játszom!

Itt volt nálunk egy barátnőm kislánya, megtanított malmozni. Végigmalmoztuk az őszi szünetet. Itt volt Lili pár napig, megtanítottam malmozni, végigmalmoztuk az ő őszi szünetét is.  Azóta nem bírok magammal. Z-t csak párszor lehet rávenni, hogy játszunk, meghalok. Online malomjátékra fanyalodtam! Rémes! 

Tamkó, újkeletű szenvedélybeteg

Tiszta: 18 perce

Behálózott 2x9 bábu és 24 mező

A hírekben hallottuk

A minap arról beszélgettünk Z-vel, hogy Jean-Claude Romand normális vagy őrült. Romand pár éve megölte a feleségét, a szüleit, és akármilyen felfoghatatlan, de a két (5 és 7 éves) gyerekét is. A hihetetlen történetek sorában számomra övé a pálma, pedig a mezőny szoros.

Amikor  a rendőrök megtalálták a holttesteket, először balesetre gondoltak. Jean-Claude Romand-t, a jó hírű orvos-kutatót és családját mindenki ismerte a környékükön, Genf külvárosában. Ő is megsérült a "balesetben", kórházba került, barátai attól tartottak, hogy a családtagjai halálhírét nem is fogja tudni feldolgozni.

Hamar kiderült azonban, hogy ami tűzvésznek volt álcázva, az gyújtogatás volt, hogy elterelje a figyelmet a lőtt és/vagy vágott sebekről. Hamar kiderült az is, hogy a WHO-nál nem ismernek semmiféle Jean-Claude Romand-t... és a férfi hamar be is vallott mindent: valójában nem is orvos, sem nem kutató, soha nem is dolgozott a WHO-nál, nem végzett orvosi egyetemet és minden, amit magáról elhitetett a külvilággal, hazugság volt, csalás.

Tizenhét (17) évig élte ezt a kettős életet. Úgy tett, mint aki az orvosira jár. Úgy tett, mint aki le is diplomázott. Elhitette, hogy kutatóként dolgozik fontos pozícióban egy nemzetközi szervezetnél. Megnősült, gyerekei lettek. Akik nem sejtettek semmit, ahogy a barátok, szomszédok, szülők, senki sem. Amikor szorulni kezdett a hurok körülötte - pénzzavarba került, a felesége mintha kezdett volna valamit sejteni - inkább kiirtotta a családját, minthogy bevallja nekik helyzetét.

Tegyük túl magunkat rajta, hogy volt olyan önző és elvetemült, hogy megölje a családtagjait - nem mondom rá, hogy semmi különös, de ehhez hasonló történeteket gyakran hallani. Inkább a megelőző 17 év érdekel. Ezek a "hírekben hallottuk" típusú történetek engem mindig is különösen érdekeltek. Nem is a hírértékük miatt, hanem mert azt illusztrálják, meddig mehet el az ember, mi lakozik bennünk. Nem mindenkiben persze, ez a tragédiába fulladó eset nyilván extrém. Kis adagban mégis mennyire ismerős évekig elhallgatni valamit, ki nem mondani fontos dolgokat, görcsösen ragaszkodni egy gondosan felépített történethez, ennek mindent alárendelni, frusztrálódni, hazugságok között lavírozni, iszonyú nagy kompromisszumokat kötni és nem gondolni rá - közben pedig úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem mentem fel a pasit, de nagyon nehéz lehetett neki ez a 17 év: kívülről az élete a rend, harmónia, műveltség egyvelegének tetszett, belülről, amiről ráadásul csak ő egyedül tudott, rothadt volt minden, hazugság épült hazugságokon. Pedig az egész egy kicsi csúsztatásból indult: nem vallotta be, hogy az egyik vizsgán nem ment át másodévben, mondván, hogy majd kijavítja. Ebből a hazugságból született a következő, és így tovább. Nem volt ereje megállítani, bevallani, tisztázni. Mindebből azt akarom kihozni, hogy számomra döbbenetes, hogy hová is vezethetnek ismerős sémák és hogy bizony lehetséges tarthatatlannak tetsző helyzettel évekig, évtizedekig együtt élni.

És az is jellemző és sajnos életszerű - ebből a történetből igazolódni látszik az a klisészerű állítás is -, hogy család és jó barátok mennyire nem ismerik valójában az embert. (Belegondolok, hogy néha blog alapján ítélünk meg valakit!) Lehet, hogy nap mint nap játszódnak le drámák a szemünk előtt, és nem látunk belőlük semmit?

Variációk ugyanarra a témára (elhangzik évente kétszer)

- Biztos, hogy most hétvégén?
- Igen!
- Ja jó... és előre kell állítani, ugye?
- Neeem! Hátra!
- Hm.. tuti? Akkor reggelente tovább lesz sötét?
- Öööö, várjál... hát nem, mert ha most nyolckor világosodik, akkor igazából már kilenc lesz, azaz...
-... azaz kilenckor világosodik, tehát később lesz világos.
- Hülye vagyok, azt mondtuk, hogy hátra kell állítani, tehát igazából hét lesz nyolckor...
- Ja igen...

[...]

- De akkor végülis jól csináltuk, hogy előbb fürdettük, mert ha ma fél hatkor fürdött, akkor holnap pont időben leszünk.
- Tényleg! Trallala!
- Vagyis...ha ma fél hatkor fürdött, akkor..
- Ja nem, akkor holnap abból fél hét lesz
- Jaj, most nem tudok gondolkodni... hogy is van? Hét harminc? Hat harminc helyett? Már megint nem jó!
- Tényleg... akkor viszont pont rosszul csináltuk...

[...]

- Figyi, viszont akkor egy órával tovább alhatunk!
- Tényleg! Jaj de jó, jaj de jó...!
- Húúú, nem nézünk meg akkor egy filmet ma este...?
- Oké! De várj... szerinted Boni tudja, hogy egy órával tovább kell aludnia??

Szülinapi beszámoló szürke, esős napokra

Nagyon édes volt a nagyfiú az első szülinapján: a mikiegeres lufi bűvöletében élt egész nap. Folyamatosan mutogatott rá a kis ujjacskájával, és nagy ámulatában különböző hangokat adott ki, olyanokat pl. hogy gggá!, amit Z. a francia nézd! felkiáltásnak értelmezett (Regarde!). Olyan jó, hogy ebben a korban még nem kell őket elhalmozni milliónyi ajándékkal, táblagéppel meg Play Station-nel, és egy ilyen lufinak is ennyire tudnak örülni. Kapott még egy könyvet és egy felhúzhatós teknősbékát, amit ha vízbe teszünk, halad előre. Ezt azért vettük neki, mert sajnálatos módon fél a nagy kádtól, nem is tudjuk benne fürdetni. Kapaszkodik belénk szegényke, Z-nek nincs is szíve beletenni. Én megpróbáltam egyszer, de ki akart jönni, sírt és nyújtogatta a kis karjait felénk... mindez remélhetőleg a béka segítségével már a múlté, és tegnap ha bizonytalanul és gyanakvóan is, de beleült a nagy kádba.

Most itt egy kitérőt teszek - mert az beszámolóknak a kitérők adják meg a zamatát - és elmesélem, hogy előző nap mentem el a játékboltba, ahol elképedve láttam a karácsonyi kínálatot. Októberben! Másik megdöbbenésem pedig az volt, amit már a játékházban is annyiszor észrevettem, de igazából csak most fogalmazódott meg bennem: rengeteg az olyan játék, ami elemmel működik, hangot ad, csilingel, énekel, világít és egyéb idegesítő dolgot csinál. Nagyon kevés a manuális játék. Aztán hazahoztam a teknősbékát, és kiderült, az is tud énekelni - de olyan hangon, hogy dőltünk Z-vel a nevetéstől!

Torta. Kicsit melléfogtam a recepttel, liszt nélküli csokimousse-tortát készítettem, életemben először, úgyhogy nem tudtam, hogy alufóliát kellett volna tenni a tepsibe. Így nem tudtam kiszedni belőle ÉS nagyon morzsálódott ÉS Boni nem is evett belőle! Igaz, még soha nem adtunk neki se szilárdat, se csokisat, de azt hittem, a csoki olyan megkóstolni-és-megszeretni típusú élelmiszer. Na nem baj, trenírozzuk, nem adjuk fel, a csoki a világ egyik legjobb dolga!

Szóval mi ilyen kedélyesen ünnepeltük itt az október 23-át.

Az eltűnt üde és az eltűnt idő nyomában

Még mindig azt hiszem titkon, hogy ez az öregedés egy rossz vicc, és hogy mindjárt visszakapom a régi arcomat. Annyi mindent kitalálnak már, fejlődik a tudomány, ember a Holdon, szívátültetés, mobiltelefon - miért nem tudják megállítani a test hervadását?

Bár ha egyet lehetne kívánnom, lehet, hogy nem is azt kérném, hogy kapjam vissza a bőröm feszességét. Bonhomme első szülinapjának előestéjén és a saját 39. szülinapom közeledtével inkább a régi időérzékelésemet szeretném visszakapni. Azt az érzést és tudatot, hogy egy nyári szünet nagyon hosszú, hogy karácsonyig tuti nem bírom ki azt az X hetet, hogy egy év rengeteg, öt év pedig egyszerűen beláthatatlan idő. Hogy az öregek (azaz mindenki, aki elmúlt már 40, de inkább 30), az egy másik kaszt, akikhez én nyilvánvalóan soha nem fogok tartozni, vagy na jó, egyszer igen, de az még nagyon-nagyon-nagyon messze lesz. Olyan jó volt, amikor ilyen lassan vánszorgott az idő, amivel sajnos én a legnagyobb hanyagsággal és pökhendiséggel bántam - azaz nem is vettem tudomásul róla.

Mert egy ideje simán elhangzik a számból az, ami egykor a nagymamáméból (akkor röhögtem):"a múltkor találkoztam Y-nal", és ha utánaszámolok, az a múltkor épp három éve volt (most már nem röhögök). A 35. szülinapomon valójában már a negyvenediket ünnepeltem. Egy évszak pár hétből áll - már a májusi hosszúhétvégéket tervezzük, noha még élénken él az emlékeimben az idei május. Olyan mondatokkal dobálózom, hogy "olvastam a Z-t, igaz, húsz éve".

Bonhomme születésével egy kicsit visszakaptam ezt a régi időpercepciót, és az első 3-4-5 hónap, a maga minden újdonságával együtt lassan, pontosabban: a megfelelő ritmusban telt el. De azóta kettőt pislogtunk és már fújjuk is el a szülinapi gyertyáját. Nemrég hallgattam egy műsort a rádióban, ahol fizikusok állították, hogy ami az anyát rombolja és a gyerekét növeszti, mint a gomba, azaz az idő - nem létezik.

Rég megfogadtam, hogy ezt az agyonhallott mondatot és annak változatait soha nem fogom mondogatni, de most az egyszer nem tudom megállni és (remélem) utoljára leírom ide: te jó ég, hogy repül az idő!

Idill

(Guy de Maupassant, 1884, ford: Tóth Árpád)

A vonat éppen elhagyta Genovát - Marseille felé igyekezőben, mindenütt sziklás part hosszú hajlatai mentén, mint egy vaskígyó kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odújába surranó állat.

A vonat utolsó kocsijában egy nagy darab nő meg egy fiatalember ült, szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra. A nő lehetett úgy huszonöt éves, és az ajtónál ülve a vidéket nézegette. Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos ábrázatú. A bugyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott.

A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol Franciaországban.

Az emelkedő nap tűzesőt árasztott a partra; május vége felé járt, s gyönyörűséges illatok szállongtak, betódulva a leeresztett ablakú fülkékbe. A virágba borult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték cukros parfümjüket, amely olyan édes, erős, bódító tud lenni - és ez az illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt itt, akárcsak máshol a fű - az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt.

A rózsák mennyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt, fűszeresebbé a bornál, és éppen olyan részegítővé.

A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt, minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újrakezdte csöndes bandukolását, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna, s nem tudta volna rászánni magát semmiféle helyzetváltoztatásra ezen a meleg tavaszi reggelen.

A nagy darab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek, s pihegve lélegzett, mintha valami lidérc nyomná.

A fiatalember lehajtotta a fejét, s mély, paraszti álomba merült.

Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony - úgy látszik - végképp felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből egy darab kenyeret, kemény tojást, kis borosflaskót és szilvát vett elő - szép vörös szilvát -, azzal nekilátott az evésnek.

Kisvártatva a férfi is felriadt, és nézni kezdte a nőt, megnézett külön minden falatot, amely az asszony térdétől megtette az utat az asszony szájáig. Karba font kézzel ült a legény, a szeme csak bámult rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva.

Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jó étvágyú nők szoktak, minden pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak - aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát.

Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő, kissé kényelmetlenül érezve magát, kigombolta a pruszlikját. A férfi hirtelen újrakezdte a bámészkodást.

Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat, s kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet, úgy, hogy a hasadékon át, a két rész közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából meg a nő bőréből.

A parasztasszony, mikor már megkönnyebbült, olasz nyelven szólalt meg:

- Olyan hőség van, az ember alig tud lélegzetet venni.

A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel:

- Éppen utazásra való idő.

- Maga piemonti? - kérdezte a nő.

- Astibeli vagyok.

- Én meg casalei.

Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek.

Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni szokott, s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik. Neveket soroltak fel, s meghittségük növekedett minden új személlyel, akikről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték ki.

A nőnek férje volt; három gyermekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkának megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.

A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés.

Aztán elhallgattak.

A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg rózsaillat még erősebbre vált, megsűrűsödött, lomhán megdagadt.

A két útitárs újra elaludt.

Majdnem egyszerre nyitották föl ismét szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy, kék lepedőt fényzáporral kivilágítva. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.

A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:

- Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez.

A legény nem felelt, nem tudott mit mondani.

A menyecske újrakezdte:

- Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehéz az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefelé a szívemet, lélegzeni sem tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.

A férfi is megszólalt:

- Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.

Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta:

- Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casaléban minden szomszéd átjött megnézni.

- Csakugyan? - mondta a férfi.

- De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.

És az asszony elhallgatott.

A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt.

A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:

- Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a famíliánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne, és tíz percig szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbe jönnék. Egészen újjászületnék, azt hiszem.

Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán, amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.

- Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!

És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.

Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött.

- Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?

A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyatok átható illatát lélegzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva.

A fiatalember zavartan dadogott:

- De... asszonyom... hátha én... könnyíthetnék a baján...

A nő töredezve felelte:

- Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom tovább, nem bírom...

A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajkamozdulattal vitte a legény szájához keble sötét színű dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyújtotta oda, egy csöpp tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan.

Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett.

A menyecske hirtelen megszólalt:

- Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.

És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.

Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára, és erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely elkeveredett a vonatban szétcsapódó légáramlattal.

- Milyen jó szag van errefelé - mondta.

A férfi nem válaszolt - még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta, lecsukva a szemét, mintha úgy jobban erezné a jó ízt.

A nő azonban szelíden eltolta magától:

- Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért vissza a testembe.

A fiatalember felkelt, keze fejével törölve meg a száját.

Az asszony - miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely megduzzasztotta a mellkasát - hálálkodott:

- Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram...

És a férfi nem kevésbé hálásan felelte:

- Én köszönöm magának, asszonyom... éppen két napja, hogy egy falatot se ettem!

Kakakaland

 (TMI - én szóltam)

Minden családnak megvannak a maga kakitörténetei - jövök rá lassan, minél többször és többeknek mesélem el a miénket (igen, idáig csúsztam le... na mindegy...). Sajnos (??) nem szerepeltem Boni kakakalandjában, épp szolfézsórán voltam. Utólag értesültem, hogy mi történt: Z. rakta volna le aludni, de gondolta, még lecsekkolja a pelust. (Én nem értem, hogy lehet valakinek ennyire rossz a szaglása) Azt állítja, még soha nem látott ennyi kakit egyszerre, mindenhová kenődve. A kis lábacskáin, a hátán, mindenhol volt, mikor vetkőztette, további rögök gurultak elő, jutott Z. kezére is, Boni kezére is, az asztalra, és egy idő után annyira minden tele volt, hogy Z-nek ki kellett kiabálnia a nappaliba a vendégeknek (vacsoraidőről beszélünk), hogy jöjjenek segíteni. Az ő kezükre és ruhájukra is jutott a trutyiból, de egységes erővel legyőzték a fekália-támadást. Újra le kellett Bonit fürdetni, átöltöztetni, de még másnap is találtam itt-ott foltokat, a törölközőt ki kellett dobni.

Egyébként mostanában rengeteget kakil naponta négyszer-ötször is. Elfogyott a rizspehely, így zabpehellyel készítem neki egy ideje a kompótjait. Egyre több zabpelyhet etettem meg vele (csináltam pl. szilvás-zabpelyhes joghurtot), gondolván, hogy ettől majd rendbe jön, mert megfogja a székletet. De most már kezd egyértelművé válni, hogy a zabpehely nála pont az ellenkező hatást váltja ki.

Visszatérő álmok

Senki nem kíváncsi az álmaidra - mondták gyakran a szüleim gyerekkoromban, és be is bizonyosodott: hiába mesélem izgatottan reggelente Z-nek, hogy már megint milyen szenzációsat álmodtam, rá se bagózik. Úgyhogy most ahhoz a pár olvasóhoz szólok, aki e bevezető cím és mondatok ellenére tovább olvas, és kiváncsian várja, hogy bepillantást nyerjen ezekbe a lenyűgöző és világraszóló álmokba. A többieket meg megértem: én magam sem szoktam végighallgatni mások álmait, legyenek azok bármilyen bámulatosan különlegesek.

Szóval van két szenzációs visszatérő álmom. Nem a forma, hanem a tartalom tér vissza újra és újra. Más helyszínen, más környezetben, de mindig ugyanazt álmodom. Régen megfejtettem már őket: az egyik a vadászösztön, a másik pedig a kíváncsiság megnyilvánulása. Ezek a genetikailag rögzített, ősi emberi jelenségek modern álmokban sűrűsödnek tapinthatóvá: Az elsőben egy hatalmas áruházban vagyok, ruhaüzletek hegyén-hátán: Gap, Zara, HM, Etam, Comptoir des cotonniers stb. Bele (beléjük) vetem magam, izgatottan nézelődöm, fogasról válogatok, pulcsikat hajtogatok szét. A másodikban pedig a számítógép előtt ülök és épp egy iszonyú jó blogot olvasok. Sajnos nem mentem el a blog URL-jét, így másnap már fogalmam sincs, hogyan találtam oda.

Ilyen korszerűen, a 21. századdal tökéletes összhangban álmodom én kéremszépen. Ha jobb napjaimon próbálok is józan, az evilági javakon felülkerekedő entellektüelnek tűnni, az álmaim mindent elárulnak. Éjjelente kitör belőlem a shopping- és blogmánia, dobog a szívem a sok ruha láttán, csak úgy hullanak a pólók a fogasról, izzik az iPad, kattan az egér, nyílnak az ablakok..!

Megváltozott világ

Na jó, írok Bonhomme-ról is, csak annyira nehéz megfogalmazni, amit nap mint nap tapasztalok, ezt a tömény cukiságot, a kis gagyarászásait, az okos tekintetét, a göndör fürtjeit (Z. le akarja vágni, megőrülök). A tények: kint van a hatodik foga, naponta háromszor szopik, bútorokhoz támaszkodva biztosan áll a lábán, a közlekedést még mindig négykézláb oldja meg és mostanában nagyon bújós lett. Ugyanakkor vigyázni kell ilyenkor, mert harap, karmol, üt-vág minket... illetve az is előfordul, hogy édesen az ölünkbe kéredzeik, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal lekapja a szemüvegünket - vagy éppen hogy hosszú percekig eljátszadozzon a cipzárra, gombokkal.

Ha már itt tartunk: soha ennyire nem voltam még tudatában a minket körülvevő tárgyaknak. Ez így furán hangzik, de hogy is mondjam érthetően? Boni a nap minden órájában tudatosítja bennem, emlékeztet rá, hogy milyen játékok, használati és egyéb tárgyak vannak - és pontosan hol - a lakásban, hogy azokat el tudja-e érni, veszélyesek-e rá nézve, vagy esetleg Boni veszélyes-e rájuk nézve.

Folyamatosan pakolunk. Egyre feljebb. De ő egyre ügyesebb. Kipiszkálja, kirángatja, lehúzza, ütögeti, szájába veszi, megharapdálja, lenyeli őket. Persze vannak e célra rendszeresített tárgyak is, ezeket hívják játékoknak. Nem mondom, hogy nem érdeklik őt, játszik is velük pár másodpercig - naponta. Végülis a játékokat a szülő kicsit saját magának veszi, mert Boni aztán tojik rá, hogy milyen cuki az elefánt, meg hogy a Mazsola mennyi emléket idéz fel. Meg hogy a fajátékok milyen szuper természetes anyagból készülnek, milyen jó a tapintásuk... A könyveit már rég elpakoltam, csak tönkreteszi őket.

Ami viszont iszonyúan érdekes: a csomagolásuk. A doboz, a tető, a csomagolópapír, a szalag. Kikukázza még a szemetesből is. A konyha legeslegérdekesebb eleme a sütőn lévő kis lámpa - még ha nem ég, akkor is képes percekig előtte állni és a kis ujjacsájával a lámpát babrálni. Nagy sláger még a pillepalack, pedig azt még csak nem is tiltom, mégis rendszeresen el tud varázsolódni egy-egy palack láttán, legyen az üres, vízzel vagy egyéb kincsekkel (rizs, tészta) teli.

Kanál, hőmérő, kávéfőző-tartozék, zokni, mosdókesztyű, csipesz, metronóm mind-mind ott lapulnak a játékai között. Szinte alig van olyan tárgy, amit ha megkíván, ne adnék oda neki. Addig-addig sír, amíg be nem látom: végülis nem olyan nagy baj, ha eljátszik vele... így jutott hozzá a fényképezőgép-tartóhoz, néhány DVD-hez, szemüvegtartóhoz a benne lévő napszemüveggel, könyvjelzőhöz. Ha éjszaka teszem tisztába, még a bébiőrt is a kezébe nyomom, csak ne sírjon (meg is van a hatása!). Ami (eddig) abszolút tilos, pedig nagyon hajt rájuk: vezetékek, szemüveg, sarokvédő, zacskó, cipő (el nem tudom mondani, milyen gondban vagyunk, amikor hatan jönnek vendégségbe - az tizenkét darab plusz cipő eltüntetését jelenti!). Meg a gitár, amit viszont nem tudunk hová pakolni, így azt folyamatosan őrizni kell, képes ugyanis belecsimpaszkodni a húrokba.

Mi mindenre képes az ember pár perc nyugalomért!

Egy örök hippi és drama queen

Lili, amerikai vendégünk, 19 évesen szülte első fiát. A gyerek egyéjszakás kapcsolatból fogant, máig kérdés, vajon a srác tudta-e, hogy apa lett - de valószínűleg sajnos nem, ahogy azt sem tudja senki, konkrétan ki is volt ez a srác. Lili pár évvel később megismerkedett egy másik férfival, tőle lett a második fia. Nem tudom, miből éltek, mert nem dolgoztak, de a pasi még börtönben is ült, bankrablásért (!!!). Lili harmadik pasija 10 évvel volt fiatalabb nála (hogy a szaftos részleteket emeljem ki), közös gyerekük is született, szintén fiú. Ez a páros sem dolgozott soha bejelentve, alkalmi munkákból éltek, hivatásukat illetően leginkább hippik voltak. Leköltöztek Dél-Franciaországba (ez valami mozgalom lehetett a 70-es években, a belga varrótanárnőm is Dél-Franciaországban volt hippi), házakat újítottak föl a levendula- és eukaliptusz-vidékeken, kommunában éltek a fővárostól megcsömörlött intellektuelekkel együtt, a három gyerek néha velük lakott, néha rokonoknál voltak szétszórva. Ez a dél-franciaországi periódus annyira bejött nekik, hogy máig szívesen emlegetik föl, ezer emlék köti őket oda, a pasi száz meg száz kitérővel (Szaud-Arábia és Korea érintésével) ma is ott lakik, a család most ott jött össze ezen a héten.

De az élet még ott is drágának bizonyult az olyan emberek számára, akik a 8-tól 6-ig végzendő irodai munkát büdösnek találják, ezért amikor a legkisebb fiú 13 éves lett, kivándoroltak Amerikába. Lili imádta, jól megtanult angolul, annak ellenére, hogy a francia akcentusát soha nem tudta levetkőzni (én ilyet még nem is hallottam, olyan, mintha viccelne), a férjnek viszont nem tetszett az új élet, úgyhogy a férj hazaköltözésével a kapcsolatuk véget is ért. Lili következő férje indián volt, aki súlyos alkoholproblémák után a saját ágyukban halt meg - egyik reggel egyszerűen nem kelt fel.

Akármilyen fura is magyar szemmel, de Lili soha nem dolgozott, pedig tök olvasott és tájékozott nő, bármiről lehet vele értelmesen beszélgetni, jó, kicsit anti-kapitalista, fogyasztóitársadalom-ellenes és társaik. Jövőre lesz 70 éves (egy fiatalos ötvenes nőnek gondolná az ember), és képes volt betegbiztosítás és kabát nélkül eljönni Amerikából. Délig pizsamában ül a kanapén és onnan kommandírozza a családot, miközben a család a betegbiztosítási és ruhaügyi problémáit oldja meg. Mindenki imádja, nagyon laza, vagyis cool, ahogy a franciák mondják, de mindennek akkora feneket kerít, hogy az csak na. Ha rá hallgatunk, mindenhol problémák, gondok, bonyodalmak sőt: drámák lakoznak, semmi sem oldható meg egyszerűen. A család legnagyobb pletykafészke, ő terjeszti, hogy X-éknek azért lett gyerekük, mert X-né titokban abbahagyta a fogamzásgátlót (hülyeség), hogy Y nagyon mérges Z-re, mert csak pár napot maradnak vidéken (baromság). Ami a szívén, az a száján. Amikor most találkoztunk, hozzám intézett első kérdése az volt (jó hangosan): Mennyit is vártál erre a gyerekre? 13 évet? Majd hozzátette: Hát, édesem, nem sok nő lett volna képes erre.

Ha Lilire gondolok, meginog a nevelésbe vetett hitem, és hajlamos vagyok arra gondolni, hogy a genetika mindent visz. Mert ugyan kitől látta volna mindezt? Erre az életstílusra közel-távol sincs egyetlen példa a rokonok sorában. Van viszont egy velem egyidős lány a családban: Lili kiköpött mása, segélyekből él, zűrös kapcsolatai vannak, nincs apja a lányának - és hab a tortán, még külsőre is nagyon hasonlítanak.

Mi a helyzet az immunrendszerrel?

Szeptemberben végre elvittem Bonit játszóházba (ludothèque-be). Nyáron volt elég programunk, aztán beteg lett, így most került rá sor. Nagy csata volt ez Z. és én közöttem. Ő azzal érvelt, hogy a gyerek túl kicsi még ahhoz, hogy közösségbe menjen, én meg azzal érveltem, hogy  vegre eljött az idő, hogy a gyerek közösségbe menjen...vitáinknak néha egy harmadik fél vet véget, most pl. a doki véleményét kértük ki. Ő pedig azt mondta, hogy a játszóház "jó ötlet".

De bevallom, kicsit meginogtam. Pedig jó kis délelőttöt töltöttünk ott, és úgy láttam, Bonhomme az első 5 perctől eltekintve, amikor csak az ölemben akart lenni és bújni, jól érezte magát. Nem mintha értékelte volna a többi gyerek jelenlétét, pár hajhúzáson és megbámuláson kívül semmilyen interakcióba nem lépett a többiekkel. De a szanaszét heverő sok játék igazi paradicsom volt a számára, azt se tudta, hová kapjon a drágám, mit nézegessen meg jól, mit tömködjön a szájába.

Viszont kezdek egyetérteni Z-vel: ez a hely maga a fertő. Örömömet konkrétan két kisgyerek mételyezte meg, akinek az orrából végig folyt a takony... nem találok más szavakat, minthogy undorító, gusztustalan, förtelmes volt. Pedig én (Z-hez képest legalábbis) laza vagyok, nem fertőtlenítem le a bevásárlókocsi rúdját, mielőtt beleteszem Bonit, hagyom, hogy nyalja a járólapot otthon, ütögesse a kukát stb. De amikor a foglalkozást vezető nő egy rágcsával kedveskedett Boninak ("szeretik, amikor jön a foguk"), megütközve néztem rá. Pedig hát mire is számítottam?

Úgy látom, két iskola létezik, kétféle szempontból lehet szemlélni a jelenséget: mert amikor bátortalanul megpendítettem, hogy én akkor ezt most lemosom, a nő pl. azzal nyugtatott, hogy nem kell túllihegni a dolgot, így erősödik a gyerek immunrendszere. (végül persze nem mostam le, hiszen úgyis mindent a szájába vett. Próbáltam viszont a náthás kisfiúktól távol tartani.) Más felfogás szerint viszont azzal, hogy burokban itthon tarthatjuk a gyereket, azon szerencsések közé tartozunk, akik elkerülhetik a sorozatos megbetegedéseket, az immunrendszert pedig nem lehet és nem is kell trenírozni. (Ez egyébként pontosan Z. véleménye is)

Szóval nem is tudom. Nyilván van középút is. A terv az, hogy el fogunk járni addig, amíg el nem kap valamit, utána majd meglátjuk, influenzajárvany idején pedig nem megyünk. Egyébként nagyon érdekes őt közösségben látni, örülök, hogy szívesen játszik ott is és jól bírja az idegenek közeledését. Érdekes, hogy mind a kétszer, amikor elvittem, teljesen jól elvolt egész délelőtt alvás nélkül, amint viszont beraktam az ágyba, két és fel órát aludt egyhuzamban. A sok gyerek, a sok újdonsag, de szerintem leginkább: a ricsaj - ami még nekem is sok volt - megtette a hatását.