Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy...

... így érkeztünk meg.

Különös figyelmet érdemel szinvonalas vitánk és az egymás fejéhez vagdosott sértések fontossága

Így utaz(t)unk mi

A képen kilenc (a valóságban: tizenkilenc) különbséget rejtettünk el...

Ma csak annyit mondok, hogy

Jaj, nem bírok ezzel a lókötővel!

Én meg blogolok és rajzolok az értékes alvásidőben, ahelyett, hogy pakolnék és készülődnék

Schindler listája

Még nem láttuk soha, tegnap megnéztük. Huh. Nem leszek eredeti: ennyi film, könyv, cikk, interjú stb. után, mint amennyi a holokausztról készült, és a téma roppant súlyának fényében nem tudok újat mondani, leírom inkább, hogy mire gondoltam a film közben.

Először le akartuk állítani, annyira borzasztó volt. De a kíváncsiság, és annak a tudata, hogy mások ezt nem a kanapéról nézték végig, hanem átélték, arra ösztönzött, hogy végignézzük. Nem bántam meg amúgy, szerintem nagyon jó film, bár volt egy pont, amikor arra gondoltam: ez nem lehet igaz, ennyi szervezett, ésszerűen kitervelt tömény kegyetlenség nem létezik, ez Hollywood. Aztán megnéztük a végén a túlélőkkel készült interjúkat, és rá kellett, hogy döbbenjek: minden pontosan úgy volt a filmben, ahogy az a valóságban megtörtént.

Az ember első reakciója nem is a döbbenet, a hitetlenkedés vagy a megrendülés, hanem inkább azt szeretné tudni, hogy ezek után hogyan kelhet fel a nap reggel, és nyugodhat le este ugyanúgy, mint előtte? Volt pl. egy olyan rész, amikor a kisgyerekeket elszállították a táborból a szüleik szeme láttára, miközben gyerekdalok szóltak a hangszórókból. Az emberiség ekkora sérülése lehet, hogy azt jelzi, hogy a haladás és a társadalmi konvenciók takarják el az emberiség valódi természetét, azaz az ölés, a brutalitás és a vér szeretetét, és annak vágyát, hogy társasjátékot játsszon mások életével? Vagy a dolgok természetes rendje bomolt meg egyszercsak? Hogy lehet, hogy az antiszemitizmus ma is létező jelenség?

Az is felmerült bennem, vajon én hogyan reagáltam volna, akár az egyik, akár a másik oldalon. Lett-e volna bennem annyi erő, hogy szembeszálljak a rendszerrel? Mint ahogy nagyon sokan az életük árán is mentettek meg embereket, családokat - és a fenti kérdésre válaszolva: talán ezek az emberek cselekedetei által válhat a soá - felejthetővé nyilván nem, de - valamiképpen feldolgozhatóvá.

Az ember önkéntelenül is beleképzeli magát a koncentrációs tábor lakóinak a helyébe. A legégetőbb kérdés ilyenkor: de hogyan lehet ezt túlélni? Fizikailag is és lelkileg is. Pedig sok embernek sikerült, pl. Simone Weil, francia politikus nem csak családot alapított utána, hanem jelentős szerepet is játszott a politikai életben, fontos törvények fűződnek a nevéhez, noha ő is megjárta a poklot. Vajon ennyi idő távlatából hogyan gondol vissza a történtekre? Elfelejtett-e belőlük dolgokat, mozzanatokat, mint ahogy normális esetben az ember nem emlékszik akár csak a 10-20 évvel ezelőtti napi eseményekre? (De hogyan lehetne ezt elfelejteni?) Vagy épp ellenkezőleg, a kegyetlenségek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba ilyenkor, súlyos belső küzdelmet róva így az emberre egy életen át?

Múltkor olvastam egy interjút egy magyar holokauszt-túlélővel, aki a háború után kikeresztelkedett. Nem csoda! Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már senkinek nincs félnivalója, aki viszont látta és átélte, hogy milyen állati szintre süllyedhet az ember, és valami csoda folytán túléli a borzalmakat, biztosan egész életében attól retteg, hogy megint megtörténik.

Aztán még az is eszembe jutott, hogy egyre kevesebb ma már a túlélő, és hogy hamarosan, még a mi életünkben, eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz élő tanúja ennek a vérengzésnek.

Az érzelmes karácsonyi dalok anyukákra gyakorolt hatása

(erről van szó)

A kezdetekről

Jól emlékszem Csernobilra, Antall József halálára (a Kacsameséket nem néztem, de a hétfői törióra megvan), szeptember 11-re. Sajnos egyáltalán nem emlékszem viszont arra, mikor és hogyan léptem legelőször kapcsolatba az internettel. Kár, mert milyen jó lett volna kuriózumként elmesélni ezt később az unokáimnak Boninak, akinek fogalma sem lesz arról, hogyan lehetett a világháló nélkül élni (de tényleg... hogyan?).

A legelső emlékem az, hogy még otthon laktam, amikor kiderült hogy egyik barátnőmnek van e-mail címe. Hűűű! Egy városban laktunk, simán tudtunk volna hetente találkozni, de én kitaláltam, hogy e-mailezzünk. Tök izgatott voltam. Tudtam, hogy nálunk a főiskolán is van net. Az kissé elkerülte a figyelmemet, hogy nekem még nem volt e-mail címem, szóval a cset nem jött össze.

Következő emlék az pontosan ennek az e-mailcímnek a megnyitása volt Olaszországban, 2000-ben. Azóta is ezt a yahoo-s címet használom. Egy internetkávézóban ültünk (az embereknek még nem volt az otthonukban internet - fogom mesélni a hitetlenkedő Boninak) és a fiúnak, akivel voltam, meg kellett kérdeznie a mellettünk ülőket, hogy pontosan mire is kell kattintgatni, annyira bénák voltunk.

2003-ban lett számítógépem, addig az egyetemre kellett bejárnom ha internetezni akartam, ami leginkább az emailezésben merült ki. Voltak gondolom internetkávézók akkor már sok helyen, de az egyetemen ingyenes volt, cserébe viszont fel kellett iratkozni, nem lehetett csak úgy bármikor odamenni. 2003-ban asszem már nekem is lett internetem, de ez nem hagyott mély nyomokat. Az rémlik még, hogy Z. a munkája miatt szerette volna, hogy ha az autójában lett volna net, és beszéltünk róla, hogy esetleg bizonyos mobiltelefonnal lehetne néhány percet netezni aranyáron - Z. lelkes volt és naggggyon szkeptikus. Internet, a kocsiban! Hahaha!

Amire nagyon emlkszem az az, hogy 2004-ben gyakornokként dolgoztam, és annyira nem volt munka, hogy rákaptam a fórumokra (elképedés, döbbenet: az emberek a neten teregetik ki a magánéletüket??). Aztán felgyorsultak az események, 2005-ben már fordítóként dolgoztam és nem tudtam volna elképzelni, hogy internet nélkül el tudtam volna végezni ezt a munkát. Akkortájt kezdtem el blogokat olvasni - a legelső, akit követtem, már bezárt, és néha még mindig gondolok a lányra, hogy vajon mi lehet velük?

Internet- és számítástechnika-ügyben közepesen béna vagyok: ha nagyon akarok valamit, idővel utána tudok járni, kiokoskodom, megérdeklődöm, kilogikázom. Na nem kell nagy dolgokra gondolni, zip-fájlok megnyitása, vírusölő feltöltése, Dropbox, magyar klaviatúra, ilyenek. De alapesetben nem hoz lázba a téma és nem követem az újdonságokat. Így viszont felgyülemlenek a hiányosságok és nem tudok követni olyan dolgokat, amelyekről később kiderülhet, hogy fontosak lehetnek (pl. Linux telepítése, a nyomtató furán nyomtatásának megszüntetése stb.). Nem tudok valóban átálni a virtuális világra: mindig itt van a kis kockás füzetem, hogy felírjam, hová mit mentettem el, a fontos doksikat és fotókat kinyomtatom, nem használok online naptárakat és postán küldöm a karácsonyi képeslapokat.

Ilyen exponenciális növekedéssel számolva (lásd az elmúlt 20 évet) hol fogunk tartani mondjuk újabb 20 év múlva? Remélem, nem leszek nagyon lemaradva...

Az élet apró, de rendszeres örömei...

Egy BIZONYOS kisgyerek ugyanis MINDIG elveszíti

Hogyan mos az ember fogat (vagy csinál bármi mást) egy 13és 3/4 hónapossal?

Fél kézzel! 

Elraktározom ezeket a pillanatokat azokra az időkre, amikor majd 13 és 3/4 éves lesz, és nem fogja hagyni azt sem, hogy megpusziljuk..

Ez a tél

Ez a tél kicsit más, mint a tavalyi, sokkal kevesebb időm van. Rohanok Boni után, nehogy leessen, lehúzza, megegye, összetörje stb., míg tavaly - úgy emlékszem - az volt a fő foglalatosságom, hogy szoptassak és közben olvassak. Viszont idén is el vagyok zárva a külvilágtól, a csizmáim, a szoknyáim, az ingeim kihasználatlanul várják a szekrényben, hogy újra elkezdjek dolgozni (grrrrrrr).

A totális társadalmi elszigeteltség ellen tavaly is, és idén is... telefonálással védekezem!

Hát csoda, hogy Bonhomme megőrül a telefonért? (már van neki egy sajátja, esténként fel is kell töltenünk, annyit nyomkodja, hogy lemerül)

Nem, nem, nem!

Mondja már meg valaki, hogyan lehet egy lakást gyerekbarátra átalakítani?? Na jó, ez költői kérdés volt, szerintem nem lehet. Vagyis nekünk nem sikerült. Lövésem sincs, hogyan kellene. A legkönnyebb megoldás még mindig az lenne, ha elköltöznénk.

Mert ott van pl. az állólámpa, amit nagyon szeretne már végre magára húzni - de az állólámpát csak nem rekkenthetem el a garázsba? Vagy a kisasztal, amire már frankón fel tud mászni. Megtanult ugyan lejönni is, de még mindig félek, amikor a tetején táncol. Hetek kérdése, és a kanapéra is felmászik... bár néha nem is bánom, hogy ott játszik, a járólap jéghideg, én két zokniban és papucsban fázom. Élvédő, sarokvédő - hahaha, hónapok óta le tudja szedni. Vagy ott a kuka, ami pont akkora, hogy nem fér be egyik konyhaszekrénybe sem, viszont Boni pont kényelmesen ki tudja nyitni. Üvegajtós könyvespolc - tudom, álljunk már át a Kindle-re. A nem üvegajtós sem jó, onnan kirámolja és tönkreteszi a könyveket.Van egy kis hely a lépcső alatt, ahol a csizmákat tároljuk (nem férnek be a cipősszekrénybe), na, ez a kedvence, főleg a csizmák talpát szereti nyalogatni. A radiátorokat vagy elállítja, de ez a kisebbik baj, mert magára is ránthatja őket, rosszul vannak a falhoz rögzítve (állítólag olyan a fal - grrrrrrr! -, hogy nem lehet jobban). Mi van még? Ja, a gitárok. Az egyiket, a legújabbat, már el is törte, de hát lehet ezért rá haragudni? Nem, a mi hibánk, minek tettük oda (de hová máshová?).

Nem csoda, hogy állandóan azt hallja tőlem, hogy nem szabad! Illetve: nem csoda, hogy mindent odaadok már neki (kulcsot, hőmérőt, lábost, bébiőrt stb.), csak hogy ne tiltsam olyan sokszor. A karácsonyi dekoráció gondolatát már el is vetettem, úgyis magára húzná, leszedné, kikövetelné magának. De mi lesz így a karácsonyfával??

Bizonyíték, hogy az egyévesek kütyümániája már az őskorban is fejlett volt

A tökéletes nap

A tökéletes napon korán ébredek (ami gyakran nehezen megy, noha mindig élvezem az előnyeit), Boni előtt, és így van időm nyugodtan reggelizni és internetezni. A menü: gabonakávé, lekváros baguette, yahoo, FB, blogok, kommentek, Index. A Tökéletes Napon koranyár van, jó illat és meleg. Reggeli után mindhárman  felkerekedünk, és beülünk egy kávéházba Párizsban - mert a Tökéletes Életben nem külvárosban, hanem Párizsban lakunk, és nem kell autóba ülnünk ahhoz, hogy pékséget, kávézót, éttermet, boltokat vagy patikát találjunk.

Ezen a tökéletes napon a férjem nem húzza az orrát, hogy kávézóban ülünk, Boni pedig hagy minket brunch-olni, miközben Z. véletlenül sem ejti ki a száján ironikusan, hogy ez sznob pszeudo-intellektuelek divatos hóbortja. Aztán végigsétálunk néhány napfényes párizsi utcán, miközben összefutunk és jókat beszélgetünk pár ismerőssel és kollégával, hiszen egy tökéletes világban a munkahelyem nem a világvégén Párizsban van.

A délutánt Budapesten töltjük, mert Magyarország és Franciaország szomszédos (baráti) ország, Budapest meg csak egy ugrásra van Párizstól. A tökéletes nap délutánján tél van, szikrázó napsütés és csikorgó hideg, még a hó is esik (igen, szikrázó napsütés ÉS hóesés, de ez az én napom, kívánhatok ilyet is, nem?) én és a húgom a Dagályban áztatjuk magunkat és jókat pletykálunk. Hazafelé sült gesztenyét eszünk és forralt bort iszunk. Vagy inkább sangriát a parkban? Otthon pedig bevackoljuk magunkat a kanapéra (a már elkészült könyvespolccal szemben) és tovább pletykálunk, esetleg malmozunk is, mert ezzel nem megyek senkinek az agyára, egy ilyen tökéletes napon!

Az este már Dél-Franciaországban (vagy Korzikán?) ér minket, nyár van, és az időkibővítő készüléknek köszönhetően - hiába egyenesen a nyolcadik kerületből, egy fűtött lakásból csöppentünk oda - épp most kirándultunk 8 órát a hegyekben, gyönyörű kilátással a havas (Korzika esetében: a kopasz) hegycsúcsokra. A gyaloglásból kifolyólag jóleső izomlázunk van. Egy étterem kerthelységében vacsorázunk, ciripelnek a tücskök, illatozik a levendula.

Vagy nem is! Mégiscsak ismét Párizsban vagyok este, és újra 21 éves vagyok. Retróbulizunk és erre a számra táncolok, és előttem az élet és még minden lehetséges és ezt tudom is. Ráadásul egy kisangyal megsúgja, hogy mely hibákat nem szabad elkövetnem a következő 18 évben.

De mégsem! Jobb ötletem van. Inkább 2024-et írunk, vagy akár 2034-et. Boldog vagyok ezen a tökéletes napon. Visszatekintek az elmúlt 49 (illetve 59) évre, és nem bánok semmit, se azt, hogy hol éltem, se azt, hogy kivel, se azt, hogy hogyan. Még azt sem érzem cikinek, ha Alice Cooper-re táncolok, hajlott korom ellenére.

Salamoni döntés

Kiráz a hideg, ha arra az esetre gondolok, ami most nagy port kavar Franciaországban és amit Salamon király történetéhez hasonlítanak. Egy 18 hónapos kisfiúról van szó, akiről az anyja még a kórházban lemondott, és akit két hónaposan örökbeadtak. Az történt, hogy a biológiai apja most magának követeli a gyereket. Első fokon pert nyert, másodfokon viszont elutasították, így a gyerek pillanatnyilag a családjánál maradt. A férfi a semmítőszékhez fordult.

Tökéletesen bele tudom magam képzelni mindkét fél helyébe. Kiderülhetne például, hogy egyik fennmaradó embriónkat egy idegen nőbe ültették bele, a terhességből egészséges kisbaba született, akit most egy belga család nevel. Hát, nem mondom, hogy nem éreznék semmit, de a fájdalom mértéke igencsak tűrhető lenne.

Viszont! Ha most megjelenne egy belga nő, aki mondjuk kiderítette volna, hogy Boni igazából az ő petesejtjéből született, és most visszakövetelné - hát akkor meghalnék. Szerintem valahogy így érezhet az a család is, akinek hirtelen azt mondhatják, hogy vissza kell adniuk azt a kisfiút, akit sajátjukként nevelnek több mint egy éve.

Mindenhonnan azt hallom, hogy az eset bonyolult és hogy nehéz igazságot tenni. Hát csak én lennék olyan szélsőséges, hogy 100 százalékban a családnak adok igazat? Nem is értem, hogyan ítélhették az apának először... azt olvastam, hogy 8 hónappal a gyerek születése után fordult bírósághoz, és hogy még soha meg sem látogatta (pedig a család beleegyezett, hogy láthassa). Pszichológusok sorát vonultatták fel a bíróságon, akik egyértelműen állították: a gyereknek hatalmas trauma lenne, ha szüleit hirtelen elvesztené és egy idegennel kellene tovább élnie.

Nem értem, hogyan van szíve a pasinak ilyen kegyetlen játszmát űznie ezekkel az emberekkel... és a saját fiával. Oké, biztos az is befolyásol (pedig nem kellene, de mégis), hogy éppen börtönből szabadult. És végezetül pedig: nem értem, hogyan lehetséges ez az egész. Az anya azt a formáját választotta az örökbeadásnak, amikor titokban, még a szülés után lemond a babáról (accouchement sous X franciául, van ennek magyar megfelelője?), de ennek ellenére mégis kiderülhetett, hogy ki az apa. Lehet, hogy adminisztratív hibák állnak a háttérben, és jóhiszemű az apa, és akkor még tragikusabb az egész. .

Orvosok műtét közben?

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Vagy?

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Kripli szülők egészséges (és egészségesen hadakozó) gyereket pelenkáznak?

Time management

A: Otthon leszünk karácsonykor, tudunk találkozni?
B: Óóó, de szuper, persze! Mikor jöttök?
A: Képzeld, pont 24-én!
B: Oké, akkor hívj majd fel, ha itt vagytok, oké?
A: Öööö.... én arra gondoltam... hogy nem érnél rá 28-án 15 és 17 óra között? Vagy esetleg.... ha nem jó, akkor mit szólnál egy talihoz a Mikszáth téren másodikán 15:45-kor?

Mostanában ehhez hasonló telefonbeszélgetéseket és cseteléseket folytatok fiatalos, spontán és rugalmas ismerőseimmel, barátaimmal és családtagjaimmal, akik általában hülyének néznek, amikor a naptárommal a kezemben akarok 2015-re találkozót megbeszélni. Érzem én, hogy ezekben az interakciókban én vagyok a vaskalapos, ódivatú és nehézkes - de mit csináljak, nekem máshogy nem megy, pedig szívesen lennék én is laza!

Eddig még csak egyetlen konkrét találkozóm, illetve egy színházjegyem van, viszont rengeteg olyan képlékeny és határozatlan megállapodást kötöttem többekkel, hogy majd beszélünk és egyeztetünk. Na mármost én ezt nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni: két hetet leszünk otthon, amibe beleesik a karácsonyi és szilveszteri őrület, Bonival nem vagyunk rugalmasak, kocsink nem lesz (lehet, hogy internetünk sem), és sok mindenkivel szeretnék találkozni. Szerintem a legegyszerűbb az lenne, ha mindenkivel már most lefixálnánk egy időpontot és helyszínt. Ez tényleg megöli a romantikát és a spontaneitást, de így legalább garantálható lenne a változatos táncrend és nem maradna ki senki. Tudom, őskövület vagyok, improvizálni kellene.

Kilók

Ez már hivatalos, a dokival is átbeszéltem, én is beletörődtem: januártól abbahagyom a szoptatást. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy eddig szoptathattam. Őszintén megvallva, még a terhességnél is nagyobb élmény volt.

Nem értem azonban, a szoptatáslobbi miért nem helyez nagyobb hangsúlyt a folyamat egyik nem elhanyagolható előnyére: a szoptatás fogyaszt. A szülés után kb. 10 nappal álltam mérlegre először: mínusz 3 kilót mutatott (49) az évek óta megszokott súlyomhoz (52) képest. Pedig akkoriban mindig farkaséhes voltam. Emlékszem, kétszer reggeliztem, egyszer 6, majd  9 körül, és nem csak úgy tesséklássék, hanem böcsületesen: müzli, lekváros-vajas kenyér, croissant, rittyentett hőzönbőzön. Az ebédet és a vacsorát is tisztességesen elköltöttem, ráadásul akkor alakult ki a máig tartó sajtmániám, válaszul a terhesség alatti sajtmegvonásra. Utána pedig jött  karácsony, a húgom több kiló szaloncukorral érkezett, aminek az eltüntetésében szépen kivettem a részem (sőt, mintha rémlene, hogy én ettem meg a javát?).

Ennek ellenére nyár elejéig 49 kiló maradtam, majd híztam egy kilót - így utólag azt mondom, a hozzátáplálás miatt, akkor kezdett Boni kevesebbet szopni.

Pár hete már csak egyszer szoptatok, és ha éjszaka felsír, már nem cicivel altatom vissza. De basszus rögtön visszajött rám ez a két kiló! Pedig reménykedtem egy kicsit, hogy esetleg végleg megszabadulok tőlük... isteni volt ilyen könnyűnek lenni, egyik nadrágom sem szorított és mindig csininek éreztem magam (melltől lefelé...).

Szóval fogyókúrázom. Szörnyű. Fogyókúrás menüket keresgélek a neten, de kiábrándítóak: egyetlen narancs reggelre fél pirítóssal, egy szál zeller tízóraira, grillezett csirkefilé párolt zöldséggel ebédre...egy év alatt hozzászoktam ahhoz a kiváltsághoz, hogy jókat főzök, jóízűen lakmározom és mégsem hízok. Na jó, sohasem nassoltam és éjszaka sem jártam ki enni, szóval ésszerűen, de sokat ettem.

Persze két (vagy három) kiló nem tűnik soknak, na de az utolsó két (vagy három) kilót leadni nagyon nehéz. És arra az esetleges kérdésre, hogy ugyan minek fogyókúrázom, az 52 még mindig tök jó, azt mondhatom, hogy összehasonlíthatatlanul jobb vékonyabbnak lenni. Mert az igaz, hogy CSAK két (vagy három) kilóról van szó, na de amikor az ember ebben a tartományban mozog (49-52), akkor ez a pár kiló tényleg látszik!

Nincs valami jó könyved?

átverik, megverik, megkínozzák, megölik, megbetegszik a férje, meghal az anyja, depressziós lesz, kenyérlopásért kényszermunkára ítélik, bebörtönzik, ártatlanul kivégzik, reménytelenül szerelmes lesz, megcsalják, elhagyják, otthagyják, teherbe ejtik, koncentrációs táborba viszik, elüszkösödik a lába, vérhasban meghal az apja, kitör a forradalom, diktátor kerül az ország élére, hadat üzennek, leprás lesz a barátnője, három hónapig fekszik kórházban, lebénul, impotensé válik, megőrül, éhezik, bogárrá változik, még egy alma is belefúródik a hátába, tüdőbajos lesz, elveszti minden vagyonát, elüti a vonat, elektrosokk-terápiát kap, lehallgatják, kihallgatják, megbüntetik, terrorizálják

A mamám itt vendégeskedik nálunk eljött segíteni.
- Nincs valami jó könyved? - kérdezte
- Ó, dehogynem, csak jó könyvem van! - ugrottam rögtön a könyvespolchoz - Mit olvasnál?
- Valami vidámat.
- Ööö... na lássuk csak... izé... azt mondtad, valami vidámat?

Döbbenten nézegetem a polcot. A könyveim, mit a könyveim! talán az egész világirodalom 95 százaléka egy kegyetlen, kilátástalan, komor világot fest le, ahol az élet sok minden, csak nem habostorta. Vajon miért gondoljuk, hogy mi megússzuk?

Elindulni

Összességében nem hiányzik a régi életem. Nem hiányzik a munkám. Nem hiányzik Brüsszel, az esti programok, a hétvégi későnkelések és/vagy szieszták, az utazások. Nem baj, hogy mindent magasra kell tenni a lakásban, nem gond, hogy a ruháimon itt-ott kivehetetlen foltok éktelenkednek, hogy pár könyvem összenyálazódott és széttépődött, hogy a szemüvegeim szárai kilazultak.

Viszont! Nosztalgiával gondolok arra, amikor ha elmentem valahová, csak kiléptem az ajtón, kalapkabát és kész. Mert hogy indulok el mostanában? Ha Bonival megyünk, a folyamat komplex logisztikai szervezést igényel:

1. Kikészítem az én ruháimat és az övéit (kabát, pulcsi, cipő - mindkettőnknek).
2. Kikészítem a babakocsit - ha kocsival megyünk, bepakolom az autóba, ha gyalog, akkor meg innentől kezdve azt kell megoldanom, hogy Boni ne fogdossa meg a kocsi kerekeit.
3. Beöltöztetem a kapálózó és méltatlankodó gyereket.
4. A folyamat felénél, azaz a pulcsin túl de a kabáton innen kinyitom az ajtót, nehogy megizzadjon.
5. Miután teljesen felöltöztettem, berakom a kocsiülésbe vagy a babakocsiba.
6. Rohanva én is felöltözöm.

Nem hangzik ez olyan bonyolultnak, a probléma az, hogy valahol mindig elrontom. Általában már a ruhákat sem tudom normálisan kikészíteni, de a kocsi- és lakáskulcs előkerítése is valahogy mindig az utolsó pillanatra marad.

Versenyfutás

Ha meg Boni nélkül megyek el valahová, akkor meg azért kell visszafordulnom ezerszer, mert:

- puszit kell adni
- meg kell kérdeznem Z-től, hogy biztosan tudja, melyik bébipapit kell megmelegíteni
- Z kérdezi meg, mikor már kint vagyok, hogy hová tettem a tiszta előkét
- a kocsiban jövök rá, hogy át kell pakolnom Z. kocsijába a gyerekülést
- és még vissza kell futnom egy utolsó pusziért!

Képmutató társadalom

Tegnapelőtt a mamám elmesélte, hogy ő még látta az anyját gyerekkorában libát tömni: kukorica-gombócokat erőltetett a liba csőrébe, majd azokat erőnek erejével végignyomta a liba nyakán. És ha még ez nem lenne elég, szegény liba egész életét a sötét pincében, egy kosárban töltötte. Számomra most derült ki az is, hogy a liba tömése egyáltalán nem tiltott, vagy ha tilos is, simán bevett szokás még ma is és a libamáj, amit a franciák (és én) olyan előszeretettel esznek (eszem) karácsony táján, az állatkínzás révén került az asztalu(n)kra!

Másnap Márton-napi ebédre voltunk hivatalosak barátainkhoz, ahol libamáj volt az előétel. Na most én nem azt a négy embert akarom kritizálni, aki megette a felszolgált libamájat, hanem a rendszert (meg magamat is, mert most nem ettem ugyan belőle, de ki tudja, tényleg soha többet nem fogok-e belőle enni, ahogy azt előző nap megfogadtam?)

Ültünk a párizsi lakás napsütéses étkezőjében, csupa liberális és magát széleslátókörűnek gondolt és aposztrofált értelmiségi, halálbüntetés-ellenesek és abortusz-engedélyezők, toleránsok a mássággal és a bevándorlókkal szemben, mit toleránsok! azokat a társadalom szükséges és ünnepelt részének tekintik, gyerekeiket hordozzák, négy éves korig szoptatják, biokajával etetik - és teljes lelki nyugalommal, politikáról, irodalomról és gyereknevelésről csevegve eszik a szerencsétlen, megkínzott liba máját.

Én meg erkölcsi és morális felsőbbrendűségem teljes tudatában ülök itt a számítógép előtt, és azzal próbálom meg elrendezni, mintegy helyreállítani a világ sorát - vagyis inkább megvásárolni a lelki békémet - hogy heroikus módon azt határozom el, hogy nem eszem többet libamájat. Fene a luxus problémáimat! Meg a luxus megoldásaimat!

Vélemények a szoptatásról

Reumatológusnál (pár hete):

- Maga még mindig szoptat??
- Igen...
- Ilyen hosszú ideje? Nem viszi túlzásba egy kicsit ??
- Nem... azt mondják, jó a gyereknek...
- Hát én nem értek hozzá... mindenesetre fura, hm... érdekes... Na hol is tartottunk, írom tovább. Szóval semmi panasz, rendben ment a szoptat... ööö... a szülés is..
- Igen!
- Mindenesetre fura, nagyon fura... most nem is írok föl gyulladáscsökkentőt, majd ha abbahagyja ezt a... hm... szoptatást.

Gyógytornásznál (ma):

- Maga még mindig szoptat??
- Igen...
- Eeeeegy éve?
- Igen, de már csak napi egyszer!
- Én a maga helyében abbahagynám. Hacsak nincs annyira oda a szoptatásért. Meglátja, a gátizmok is rögtön helyrejönnek majd!
- Maga nem szoptatott?
- Dehogynem. De nem ennyi ideig!

Mielőtt téves következtetést lehetne levonni a történtekből a francia egészségügyre nézve: a háziorvosom megérti, sőt támogatja ezt a mániámat!

Az anyai szeretet

Mindennél jobban szerettem volna gyereket. Simán eljátszottam volna miatta az egészségemet vagy akár a kapcsolatomat is, de arra is gyakran gondoltam, hogy az életem kockáztatása árán is anya szeretnék lenni. Most, amikor már megvan ez a baba, arra gondolok, hogy mindez kismiska, mert amit a valódi, hús-vér gyerekemért tennék, az ennél sokkal több. Egyértelmű, nem? Gondolom, mindenki így érzi, az ember a saját gyerekét elmondhatatlanul, feltétel és fenntartás nélkül szereti.

Ti nem szoktatok azon gondolkodni, hogy a történelem során vajon ez mindig így volt-e? Az anyák mindig ennyire szerették a gyerekeiket? Hány regényben olvasni, hogy az anyák szoptatósdajkához adták le csemetéiket, hogy aztán évekig feléjük se nézzenek. Maga Rousseau öt újszülött gyerekét adta árvaházba, gondolom a feleségével egyetértésben. Meg aztán régebben pl. a lánygyereknek vagy a sorban a harmadiknak-negyediknek született gyereknek már nem is volt akkora ázsiójuk: a szülők nem egyformán szerették utódaikat.

Hogy lehet ez? Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a magas halálozási arány miatt az anyák nem mertek annyira kötődni a gyerekeikhez. De a gyakorlatban nem tudom, hogyan lehet ezt megvalósítani: direkt nem kötődni ahhoz a pici kis lényhez, aki épp most született meg és azon kívül, hogy teljesen az emberre van utalva, még meghatóan cuki is? Vagy hogy nem lehet szeretni egy egy évest, aki édes kis cérnahangocskán kéredzkedik fel az ember ölébe?

Erről beszélgettünk egyszer egy barátnőmmel, aki aztán elküldött nekem egy könyvet a témáról: ösztönös-e, egyetemes-e, magától értetődő-e az anyai szeretet? (Elisabeth Badinter: L’Amour en plus). Nos, a szerző szerint nem. Hiába van biológiailag úgy megalkotva a nő, hogy képes legyen kihordani és megszülni egy gyereket, az iránta érzett szeretet és gondoskodás már nincs genetikailag belé kódolva. Van olyan nő, akinél ez a szeretet automatikus és egyértelmű, van, akinél félig-meddig jól működik, és van olyan is, akinél hiányzik.

Ezt a kijelentést az anyai viselkedésminták négy évszázadon át történő (egyébként nagyon érdekes) elemzésére alapozza (17-20. század). Így magyarázza pl. azt, hogy a vizsgált időszakban volt két olyan század, amikor az anyák zöme szinte nem is találkozott gyerekeivel: leadták vidékre, aztán kollégiumba küldték őket. Vagy azt, hogy ugyanebben az időszakban a szülők jó része el sem ment a halott gyerekeik temetésére. Arra a következtetésre jutott, amire előtte már más feministák is: hogy az anyák gyerekeik iránt érzett érzéseit nagy mértékben befolyásolják a társadalmi normák, és ha egy adott társadalom – és ilyen volt a 17-18. századi Franciaország - nem értékeli az anyai szeretetet, akkor az egyes nőknél ki sem alakul. Az anyai szeretet tehát nem ösztönös, és a kisbabák nem azért pufókok és szőkék, hogy szüleik jobban szeressék őket.

Napi húsz perc szépirodalmat mindenkinek!

Könyvek nélkül simán lehet élni , én mégis arra buzdítok mindenkit, hogy olvasson, feledkezzen bele más emberek agyából kipattant történetekbe. Gimis koromban egyszer megkérdezte tőlem egy barátnőm apja, hogy mióta olvasok. Hát, úgy hat éves korom óta, mióta megtanultam! – válaszoltam és azóta tényleg alig múlik el nap, hogy ne olvasnék. Elsősorban a magam örömére és kíváncsiságból: érdekelnek a történetek, legyen az fikció vagy sem. Aztán kikapcsolódás céljából, belefeledkezve, beszippantódva. Végső soron pedig a nyelv miatt, szeretem, ha szépen meg van fogalmazva valami, szeretem az új szavakat. Emiatt én szinte csak magyarul olvasok – meg vagyok győződve róla, hogy az ember az anyanyelvén kívül semmilyen más nyelven nem tudja ugyanúgy befogadni a szépirodalmat.

Ha mindez nem lenne elég érv az olvasás mellett, akkor itt egy következő, tudományosan teljesen megalapozatlan: az olvasás jót tesz. Nem tudom, mérték-e valaha, de én úgy érzem, az olvasásnak fiziológiai előnyei is vannak, szívritmus, koleszterin, ilyenek. Kikapcsol, megnyugtat. Segíti megelőzni az elbutulást.

Nem hiszem, hogy van olyan könyv, amely alapjaiban változtatta volna meg az életemet (mint ahogy ezt egy tanárom mondta az Isteni színjátékról), de apró változásokat biztosan hoztak. Ki tudja, ugyanez az ember lennék-e, ha más könyveket olvasok, vagy ha ki sem nyitok egyetlen könyvet sem életemben. Vajon hány regényt olvastam eddig? Évi hússzal számolva harminc év alatt az 600 – na jó, vegyük mondjuk a felét, mert biztos voltak évek, amikor nem olvastam ennyit és gyerekkoromban gyakran olvastam ugyanazt többször. Az csak 300 könyv, te jó ég! Pedig mennyi minden hiányzik még, nem olvastam pl. a fent említett Isteni színjátékot, de nem olvastam az Anyegint sem, a Lolitát, a Germinal-t, a Pokolbéli víg napjaimat és a negyvenvalahány megvásárolt és a könyvespolcomon várakozó könyvet sem.

Egyre válogatósabb vagyok, simán abbahagyok regényeket, ha nem tetszenek, luxus lenne időt pazarolni rájuk. Hiszen a fenti számítás alapján maradt még kb. 800 regény, amit elolvashatok. Aztán meg egyre szívesebben olvasok újra könyveket, listán van az Emma Bovary, a Heptaméron, a Harmonia Caelestis. Mostanában jegyzetelek is, sőt, azt is leírom, mit gondoltam egy adott könyvről, melyik rész tetszett stb.

Mindez azért jutott eszembe, mert a francia kultuszminiszterről nemrég megkérdezték, olvasott-e Modianot, és kiderült: soha. Ez már önmagában is fura, de ehhez még hozzáfűzte a világ legszerencsétlenebb magyarázatát, azaz hogy két éve egyáltalán nincs ideje szépirodalmat olvasni!

Tamkó vagyok, 38 éves és addiktív

Elég sokáig bírom, pl. reggel nem is gondolok rögtön rá, egészen Boni délelőtti sziesztájáig. Az a baj, tisztelt bíróság, hogy mikor lefektetem, elborul az agyam és nem tudok nem rá gondolni. Pedig ilyenkor kellene megállni, de nem mindig megy. Amint beteszem az ajtót a gyerek mögött egy ördög azt sugdossa a fülembe: csak egyet. Csak egyetlenegyet, egy rövidet, aztán abbahagyod! Na és a probléma itt kezdődik, mert egynél soha nem tudok megállni, ha nyertem, azért (még egyszer!), ha vesztettem, azért (reváns!). Becsületemre legyen mondva, tekintetes törvényszék, hogy soha nem pénzben játszom!

Itt volt nálunk egy barátnőm kislánya, megtanított malmozni. Végigmalmoztuk az őszi szünetet. Itt volt Lili pár napig, megtanítottam malmozni, végigmalmoztuk az ő őszi szünetét is.  Azóta nem bírok magammal. Z-t csak párszor lehet rávenni, hogy játszunk, meghalok. Online malomjátékra fanyalodtam! Rémes! 

Tamkó, újkeletű szenvedélybeteg

Tiszta: 18 perce

Behálózott 2x9 bábu és 24 mező

A hírekben hallottuk

A minap arról beszélgettünk Z-vel, hogy Jean-Claude Romand normális vagy őrült. Romand pár éve megölte a feleségét, a szüleit, és akármilyen felfoghatatlan, de a két (5 és 7 éves) gyerekét is. A hihetetlen történetek sorában számomra övé a pálma, pedig a mezőny szoros.

Amikor  a rendőrök megtalálták a holttesteket, először balesetre gondoltak. Jean-Claude Romand-t, a jó hírű orvos-kutatót és családját mindenki ismerte a környékükön, Genf külvárosában. Ő is megsérült a "balesetben", kórházba került, barátai attól tartottak, hogy a családtagjai halálhírét nem is fogja tudni feldolgozni.

Hamar kiderült azonban, hogy ami tűzvésznek volt álcázva, az gyújtogatás volt, hogy elterelje a figyelmet a lőtt és/vagy vágott sebekről. Hamar kiderült az is, hogy a WHO-nál nem ismernek semmiféle Jean-Claude Romand-t... és a férfi hamar be is vallott mindent: valójában nem is orvos, sem nem kutató, soha nem is dolgozott a WHO-nál, nem végzett orvosi egyetemet és minden, amit magáról elhitetett a külvilággal, hazugság volt, csalás.

Tizenhét (17) évig élte ezt a kettős életet. Úgy tett, mint aki az orvosira jár. Úgy tett, mint aki le is diplomázott. Elhitette, hogy kutatóként dolgozik fontos pozícióban egy nemzetközi szervezetnél. Megnősült, gyerekei lettek. Akik nem sejtettek semmit, ahogy a barátok, szomszédok, szülők, senki sem. Amikor szorulni kezdett a hurok körülötte - pénzzavarba került, a felesége mintha kezdett volna valamit sejteni - inkább kiirtotta a családját, minthogy bevallja nekik helyzetét.

Tegyük túl magunkat rajta, hogy volt olyan önző és elvetemült, hogy megölje a családtagjait - nem mondom rá, hogy semmi különös, de ehhez hasonló történeteket gyakran hallani. Inkább a megelőző 17 év érdekel. Ezek a "hírekben hallottuk" típusú történetek engem mindig is különösen érdekeltek. Nem is a hírértékük miatt, hanem mert azt illusztrálják, meddig mehet el az ember, mi lakozik bennünk. Nem mindenkiben persze, ez a tragédiába fulladó eset nyilván extrém. Kis adagban mégis mennyire ismerős évekig elhallgatni valamit, ki nem mondani fontos dolgokat, görcsösen ragaszkodni egy gondosan felépített történethez, ennek mindent alárendelni, frusztrálódni, hazugságok között lavírozni, iszonyú nagy kompromisszumokat kötni és nem gondolni rá - közben pedig úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem mentem fel a pasit, de nagyon nehéz lehetett neki ez a 17 év: kívülről az élete a rend, harmónia, műveltség egyvelegének tetszett, belülről, amiről ráadásul csak ő egyedül tudott, rothadt volt minden, hazugság épült hazugságokon. Pedig az egész egy kicsi csúsztatásból indult: nem vallotta be, hogy az egyik vizsgán nem ment át másodévben, mondván, hogy majd kijavítja. Ebből a hazugságból született a következő, és így tovább. Nem volt ereje megállítani, bevallani, tisztázni. Mindebből azt akarom kihozni, hogy számomra döbbenetes, hogy hová is vezethetnek ismerős sémák és hogy bizony lehetséges tarthatatlannak tetsző helyzettel évekig, évtizedekig együtt élni.

És az is jellemző és sajnos életszerű - ebből a történetből igazolódni látszik az a klisészerű állítás is -, hogy család és jó barátok mennyire nem ismerik valójában az embert. (Belegondolok, hogy néha blog alapján ítélünk meg valakit!) Lehet, hogy nap mint nap játszódnak le drámák a szemünk előtt, és nem látunk belőlük semmit?

Variációk ugyanarra a témára (elhangzik évente kétszer)

- Biztos, hogy most hétvégén?
- Igen!
- Ja jó... és előre kell állítani, ugye?
- Neeem! Hátra!
- Hm.. tuti? Akkor reggelente tovább lesz sötét?
- Öööö, várjál... hát nem, mert ha most nyolckor világosodik, akkor igazából már kilenc lesz, azaz...
-... azaz kilenckor világosodik, tehát később lesz világos.
- Hülye vagyok, azt mondtuk, hogy hátra kell állítani, tehát igazából hét lesz nyolckor...
- Ja igen...

[...]

- De akkor végülis jól csináltuk, hogy előbb fürdettük, mert ha ma fél hatkor fürdött, akkor holnap pont időben leszünk.
- Tényleg! Trallala!
- Vagyis...ha ma fél hatkor fürdött, akkor..
- Ja nem, akkor holnap abból fél hét lesz
- Jaj, most nem tudok gondolkodni... hogy is van? Hét harminc? Hat harminc helyett? Már megint nem jó!
- Tényleg... akkor viszont pont rosszul csináltuk...

[...]

- Figyi, viszont akkor egy órával tovább alhatunk!
- Tényleg! Jaj de jó, jaj de jó...!
- Húúú, nem nézünk meg akkor egy filmet ma este...?
- Oké! De várj... szerinted Boni tudja, hogy egy órával tovább kell aludnia??

Szülinapi beszámoló szürke, esős napokra

Nagyon édes volt a nagyfiú az első szülinapján: a mikiegeres lufi bűvöletében élt egész nap. Folyamatosan mutogatott rá a kis ujjacskájával, és nagy ámulatában különböző hangokat adott ki, olyanokat pl. hogy gggá!, amit Z. a francia nézd! felkiáltásnak értelmezett (Regarde!). Olyan jó, hogy ebben a korban még nem kell őket elhalmozni milliónyi ajándékkal, táblagéppel meg Play Station-nel, és egy ilyen lufinak is ennyire tudnak örülni. Kapott még egy könyvet és egy felhúzhatós teknősbékát, amit ha vízbe teszünk, halad előre. Ezt azért vettük neki, mert sajnálatos módon fél a nagy kádtól, nem is tudjuk benne fürdetni. Kapaszkodik belénk szegényke, Z-nek nincs is szíve beletenni. Én megpróbáltam egyszer, de ki akart jönni, sírt és nyújtogatta a kis karjait felénk... mindez remélhetőleg a béka segítségével már a múlté, és tegnap ha bizonytalanul és gyanakvóan is, de beleült a nagy kádba.

Most itt egy kitérőt teszek - mert az beszámolóknak a kitérők adják meg a zamatát - és elmesélem, hogy előző nap mentem el a játékboltba, ahol elképedve láttam a karácsonyi kínálatot. Októberben! Másik megdöbbenésem pedig az volt, amit már a játékházban is annyiszor észrevettem, de igazából csak most fogalmazódott meg bennem: rengeteg az olyan játék, ami elemmel működik, hangot ad, csilingel, énekel, világít és egyéb idegesítő dolgot csinál. Nagyon kevés a manuális játék. Aztán hazahoztam a teknősbékát, és kiderült, az is tud énekelni - de olyan hangon, hogy dőltünk Z-vel a nevetéstől!

Torta. Kicsit melléfogtam a recepttel, liszt nélküli csokimousse-tortát készítettem, életemben először, úgyhogy nem tudtam, hogy alufóliát kellett volna tenni a tepsibe. Így nem tudtam kiszedni belőle ÉS nagyon morzsálódott ÉS Boni nem is evett belőle! Igaz, még soha nem adtunk neki se szilárdat, se csokisat, de azt hittem, a csoki olyan megkóstolni-és-megszeretni típusú élelmiszer. Na nem baj, trenírozzuk, nem adjuk fel, a csoki a világ egyik legjobb dolga!

Szóval mi ilyen kedélyesen ünnepeltük itt az október 23-át.

Az eltűnt üde és az eltűnt idő nyomában

Még mindig azt hiszem titkon, hogy ez az öregedés egy rossz vicc, és hogy mindjárt visszakapom a régi arcomat. Annyi mindent kitalálnak már, fejlődik a tudomány, ember a Holdon, szívátültetés, mobiltelefon - miért nem tudják megállítani a test hervadását?

Bár ha egyet lehetne kívánnom, lehet, hogy nem is azt kérném, hogy kapjam vissza a bőröm feszességét. Bonhomme első szülinapjának előestéjén és a saját 39. szülinapom közeledtével inkább a régi időérzékelésemet szeretném visszakapni. Azt az érzést és tudatot, hogy egy nyári szünet nagyon hosszú, hogy karácsonyig tuti nem bírom ki azt az X hetet, hogy egy év rengeteg, öt év pedig egyszerűen beláthatatlan idő. Hogy az öregek (azaz mindenki, aki elmúlt már 40, de inkább 30), az egy másik kaszt, akikhez én nyilvánvalóan soha nem fogok tartozni, vagy na jó, egyszer igen, de az még nagyon-nagyon-nagyon messze lesz. Olyan jó volt, amikor ilyen lassan vánszorgott az idő, amivel sajnos én a legnagyobb hanyagsággal és pökhendiséggel bántam - azaz nem is vettem tudomásul róla.

Mert egy ideje simán elhangzik a számból az, ami egykor a nagymamáméból (akkor röhögtem):"a múltkor találkoztam Y-nal", és ha utánaszámolok, az a múltkor épp három éve volt (most már nem röhögök). A 35. szülinapomon valójában már a negyvenediket ünnepeltem. Egy évszak pár hétből áll - már a májusi hosszúhétvégéket tervezzük, noha még élénken él az emlékeimben az idei május. Olyan mondatokkal dobálózom, hogy "olvastam a Z-t, igaz, húsz éve".

Bonhomme születésével egy kicsit visszakaptam ezt a régi időpercepciót, és az első 3-4-5 hónap, a maga minden újdonságával együtt lassan, pontosabban: a megfelelő ritmusban telt el. De azóta kettőt pislogtunk és már fújjuk is el a szülinapi gyertyáját. Nemrég hallgattam egy műsort a rádióban, ahol fizikusok állították, hogy ami az anyát rombolja és a gyerekét növeszti, mint a gomba, azaz az idő - nem létezik.

Rég megfogadtam, hogy ezt az agyonhallott mondatot és annak változatait soha nem fogom mondogatni, de most az egyszer nem tudom megállni és (remélem) utoljára leírom ide: te jó ég, hogy repül az idő!

Idill

(Guy de Maupassant, 1884, ford: Tóth Árpád)

A vonat éppen elhagyta Genovát - Marseille felé igyekezőben, mindenütt sziklás part hosszú hajlatai mentén, mint egy vaskígyó kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odújába surranó állat.

A vonat utolsó kocsijában egy nagy darab nő meg egy fiatalember ült, szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra. A nő lehetett úgy huszonöt éves, és az ajtónál ülve a vidéket nézegette. Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos ábrázatú. A bugyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott.

A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol Franciaországban.

Az emelkedő nap tűzesőt árasztott a partra; május vége felé járt, s gyönyörűséges illatok szállongtak, betódulva a leeresztett ablakú fülkékbe. A virágba borult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték cukros parfümjüket, amely olyan édes, erős, bódító tud lenni - és ez az illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt itt, akárcsak máshol a fű - az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt.

A rózsák mennyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt, fűszeresebbé a bornál, és éppen olyan részegítővé.

A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt, minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újrakezdte csöndes bandukolását, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna, s nem tudta volna rászánni magát semmiféle helyzetváltoztatásra ezen a meleg tavaszi reggelen.

A nagy darab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek, s pihegve lélegzett, mintha valami lidérc nyomná.

A fiatalember lehajtotta a fejét, s mély, paraszti álomba merült.

Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony - úgy látszik - végképp felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből egy darab kenyeret, kemény tojást, kis borosflaskót és szilvát vett elő - szép vörös szilvát -, azzal nekilátott az evésnek.

Kisvártatva a férfi is felriadt, és nézni kezdte a nőt, megnézett külön minden falatot, amely az asszony térdétől megtette az utat az asszony szájáig. Karba font kézzel ült a legény, a szeme csak bámult rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva.

Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jó étvágyú nők szoktak, minden pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak - aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát.

Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő, kissé kényelmetlenül érezve magát, kigombolta a pruszlikját. A férfi hirtelen újrakezdte a bámészkodást.

Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat, s kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet, úgy, hogy a hasadékon át, a két rész közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából meg a nő bőréből.

A parasztasszony, mikor már megkönnyebbült, olasz nyelven szólalt meg:

- Olyan hőség van, az ember alig tud lélegzetet venni.

A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel:

- Éppen utazásra való idő.

- Maga piemonti? - kérdezte a nő.

- Astibeli vagyok.

- Én meg casalei.

Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek.

Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni szokott, s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik. Neveket soroltak fel, s meghittségük növekedett minden új személlyel, akikről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték ki.

A nőnek férje volt; három gyermekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkának megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.

A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés.

Aztán elhallgattak.

A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg rózsaillat még erősebbre vált, megsűrűsödött, lomhán megdagadt.

A két útitárs újra elaludt.

Majdnem egyszerre nyitották föl ismét szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy, kék lepedőt fényzáporral kivilágítva. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.

A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:

- Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez.

A legény nem felelt, nem tudott mit mondani.

A menyecske újrakezdte:

- Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehéz az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefelé a szívemet, lélegzeni sem tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.

A férfi is megszólalt:

- Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.

Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta:

- Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casaléban minden szomszéd átjött megnézni.

- Csakugyan? - mondta a férfi.

- De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.

És az asszony elhallgatott.

A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt.

A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:

- Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a famíliánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne, és tíz percig szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbe jönnék. Egészen újjászületnék, azt hiszem.

Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán, amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.

- Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!

És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.

Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött.

- Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?

A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyatok átható illatát lélegzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva.

A fiatalember zavartan dadogott:

- De... asszonyom... hátha én... könnyíthetnék a baján...

A nő töredezve felelte:

- Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom tovább, nem bírom...

A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajkamozdulattal vitte a legény szájához keble sötét színű dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyújtotta oda, egy csöpp tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan.

Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett.

A menyecske hirtelen megszólalt:

- Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.

És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.

Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára, és erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely elkeveredett a vonatban szétcsapódó légáramlattal.

- Milyen jó szag van errefelé - mondta.

A férfi nem válaszolt - még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta, lecsukva a szemét, mintha úgy jobban erezné a jó ízt.

A nő azonban szelíden eltolta magától:

- Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért vissza a testembe.

A fiatalember felkelt, keze fejével törölve meg a száját.

Az asszony - miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely megduzzasztotta a mellkasát - hálálkodott:

- Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram...

És a férfi nem kevésbé hálásan felelte:

- Én köszönöm magának, asszonyom... éppen két napja, hogy egy falatot se ettem!

Kakakaland

 (TMI - én szóltam)

Minden családnak megvannak a maga kakitörténetei - jövök rá lassan, minél többször és többeknek mesélem el a miénket (igen, idáig csúsztam le... na mindegy...). Sajnos (??) nem szerepeltem Boni kakakalandjában, épp szolfézsórán voltam. Utólag értesültem, hogy mi történt: Z. rakta volna le aludni, de gondolta, még lecsekkolja a pelust. (Én nem értem, hogy lehet valakinek ennyire rossz a szaglása) Azt állítja, még soha nem látott ennyi kakit egyszerre, mindenhová kenődve. A kis lábacskáin, a hátán, mindenhol volt, mikor vetkőztette, további rögök gurultak elő, jutott Z. kezére is, Boni kezére is, az asztalra, és egy idő után annyira minden tele volt, hogy Z-nek ki kellett kiabálnia a nappaliba a vendégeknek (vacsoraidőről beszélünk), hogy jöjjenek segíteni. Az ő kezükre és ruhájukra is jutott a trutyiból, de egységes erővel legyőzték a fekália-támadást. Újra le kellett Bonit fürdetni, átöltöztetni, de még másnap is találtam itt-ott foltokat, a törölközőt ki kellett dobni.

Egyébként mostanában rengeteget kakil naponta négyszer-ötször is. Elfogyott a rizspehely, így zabpehellyel készítem neki egy ideje a kompótjait. Egyre több zabpelyhet etettem meg vele (csináltam pl. szilvás-zabpelyhes joghurtot), gondolván, hogy ettől majd rendbe jön, mert megfogja a székletet. De most már kezd egyértelművé válni, hogy a zabpehely nála pont az ellenkező hatást váltja ki.

Visszatérő álmok

Senki nem kíváncsi az álmaidra - mondták gyakran a szüleim gyerekkoromban, és be is bizonyosodott: hiába mesélem izgatottan reggelente Z-nek, hogy már megint milyen szenzációsat álmodtam, rá se bagózik. Úgyhogy most ahhoz a pár olvasóhoz szólok, aki e bevezető cím és mondatok ellenére tovább olvas, és kiváncsian várja, hogy bepillantást nyerjen ezekbe a lenyűgöző és világraszóló álmokba. A többieket meg megértem: én magam sem szoktam végighallgatni mások álmait, legyenek azok bármilyen bámulatosan különlegesek.

Szóval van két szenzációs visszatérő álmom. Nem a forma, hanem a tartalom tér vissza újra és újra. Más helyszínen, más környezetben, de mindig ugyanazt álmodom. Régen megfejtettem már őket: az egyik a vadászösztön, a másik pedig a kíváncsiság megnyilvánulása. Ezek a genetikailag rögzített, ősi emberi jelenségek modern álmokban sűrűsödnek tapinthatóvá: Az elsőben egy hatalmas áruházban vagyok, ruhaüzletek hegyén-hátán: Gap, Zara, HM, Etam, Comptoir des cotonniers stb. Bele (beléjük) vetem magam, izgatottan nézelődöm, fogasról válogatok, pulcsikat hajtogatok szét. A másodikban pedig a számítógép előtt ülök és épp egy iszonyú jó blogot olvasok. Sajnos nem mentem el a blog URL-jét, így másnap már fogalmam sincs, hogyan találtam oda.

Ilyen korszerűen, a 21. századdal tökéletes összhangban álmodom én kéremszépen. Ha jobb napjaimon próbálok is józan, az evilági javakon felülkerekedő entellektüelnek tűnni, az álmaim mindent elárulnak. Éjjelente kitör belőlem a shopping- és blogmánia, dobog a szívem a sok ruha láttán, csak úgy hullanak a pólók a fogasról, izzik az iPad, kattan az egér, nyílnak az ablakok..!

Megváltozott világ

Na jó, írok Bonhomme-ról is, csak annyira nehéz megfogalmazni, amit nap mint nap tapasztalok, ezt a tömény cukiságot, a kis gagyarászásait, az okos tekintetét, a göndör fürtjeit (Z. le akarja vágni, megőrülök). A tények: kint van a hatodik foga, naponta háromszor szopik, bútorokhoz támaszkodva biztosan áll a lábán, a közlekedést még mindig négykézláb oldja meg és mostanában nagyon bújós lett. Ugyanakkor vigyázni kell ilyenkor, mert harap, karmol, üt-vág minket... illetve az is előfordul, hogy édesen az ölünkbe kéredzeik, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal lekapja a szemüvegünket - vagy éppen hogy hosszú percekig eljátszadozzon a cipzárra, gombokkal.

Ha már itt tartunk: soha ennyire nem voltam még tudatában a minket körülvevő tárgyaknak. Ez így furán hangzik, de hogy is mondjam érthetően? Boni a nap minden órájában tudatosítja bennem, emlékeztet rá, hogy milyen játékok, használati és egyéb tárgyak vannak - és pontosan hol - a lakásban, hogy azokat el tudja-e érni, veszélyesek-e rá nézve, vagy esetleg Boni veszélyes-e rájuk nézve.

Folyamatosan pakolunk. Egyre feljebb. De ő egyre ügyesebb. Kipiszkálja, kirángatja, lehúzza, ütögeti, szájába veszi, megharapdálja, lenyeli őket. Persze vannak e célra rendszeresített tárgyak is, ezeket hívják játékoknak. Nem mondom, hogy nem érdeklik őt, játszik is velük pár másodpercig - naponta. Végülis a játékokat a szülő kicsit saját magának veszi, mert Boni aztán tojik rá, hogy milyen cuki az elefánt, meg hogy a Mazsola mennyi emléket idéz fel. Meg hogy a fajátékok milyen szuper természetes anyagból készülnek, milyen jó a tapintásuk... A könyveit már rég elpakoltam, csak tönkreteszi őket.

Ami viszont iszonyúan érdekes: a csomagolásuk. A doboz, a tető, a csomagolópapír, a szalag. Kikukázza még a szemetesből is. A konyha legeslegérdekesebb eleme a sütőn lévő kis lámpa - még ha nem ég, akkor is képes percekig előtte állni és a kis ujjacsájával a lámpát babrálni. Nagy sláger még a pillepalack, pedig azt még csak nem is tiltom, mégis rendszeresen el tud varázsolódni egy-egy palack láttán, legyen az üres, vízzel vagy egyéb kincsekkel (rizs, tészta) teli.

Kanál, hőmérő, kávéfőző-tartozék, zokni, mosdókesztyű, csipesz, metronóm mind-mind ott lapulnak a játékai között. Szinte alig van olyan tárgy, amit ha megkíván, ne adnék oda neki. Addig-addig sír, amíg be nem látom: végülis nem olyan nagy baj, ha eljátszik vele... így jutott hozzá a fényképezőgép-tartóhoz, néhány DVD-hez, szemüvegtartóhoz a benne lévő napszemüveggel, könyvjelzőhöz. Ha éjszaka teszem tisztába, még a bébiőrt is a kezébe nyomom, csak ne sírjon (meg is van a hatása!). Ami (eddig) abszolút tilos, pedig nagyon hajt rájuk: vezetékek, szemüveg, sarokvédő, zacskó, cipő (el nem tudom mondani, milyen gondban vagyunk, amikor hatan jönnek vendégségbe - az tizenkét darab plusz cipő eltüntetését jelenti!). Meg a gitár, amit viszont nem tudunk hová pakolni, így azt folyamatosan őrizni kell, képes ugyanis belecsimpaszkodni a húrokba.

Mi mindenre képes az ember pár perc nyugalomért!

Egy örök hippi és drama queen

Lili, amerikai vendégünk, 19 évesen szülte első fiát. A gyerek egyéjszakás kapcsolatból fogant, máig kérdés, vajon a srác tudta-e, hogy apa lett - de valószínűleg sajnos nem, ahogy azt sem tudja senki, konkrétan ki is volt ez a srác. Lili pár évvel később megismerkedett egy másik férfival, tőle lett a második fia. Nem tudom, miből éltek, mert nem dolgoztak, de a pasi még börtönben is ült, bankrablásért (!!!). Lili harmadik pasija 10 évvel volt fiatalabb nála (hogy a szaftos részleteket emeljem ki), közös gyerekük is született, szintén fiú. Ez a páros sem dolgozott soha bejelentve, alkalmi munkákból éltek, hivatásukat illetően leginkább hippik voltak. Leköltöztek Dél-Franciaországba (ez valami mozgalom lehetett a 70-es években, a belga varrótanárnőm is Dél-Franciaországban volt hippi), házakat újítottak föl a levendula- és eukaliptusz-vidékeken, kommunában éltek a fővárostól megcsömörlött intellektuelekkel együtt, a három gyerek néha velük lakott, néha rokonoknál voltak szétszórva. Ez a dél-franciaországi periódus annyira bejött nekik, hogy máig szívesen emlegetik föl, ezer emlék köti őket oda, a pasi száz meg száz kitérővel (Szaud-Arábia és Korea érintésével) ma is ott lakik, a család most ott jött össze ezen a héten.

De az élet még ott is drágának bizonyult az olyan emberek számára, akik a 8-tól 6-ig végzendő irodai munkát büdösnek találják, ezért amikor a legkisebb fiú 13 éves lett, kivándoroltak Amerikába. Lili imádta, jól megtanult angolul, annak ellenére, hogy a francia akcentusát soha nem tudta levetkőzni (én ilyet még nem is hallottam, olyan, mintha viccelne), a férjnek viszont nem tetszett az új élet, úgyhogy a férj hazaköltözésével a kapcsolatuk véget is ért. Lili következő férje indián volt, aki súlyos alkoholproblémák után a saját ágyukban halt meg - egyik reggel egyszerűen nem kelt fel.

Akármilyen fura is magyar szemmel, de Lili soha nem dolgozott, pedig tök olvasott és tájékozott nő, bármiről lehet vele értelmesen beszélgetni, jó, kicsit anti-kapitalista, fogyasztóitársadalom-ellenes és társaik. Jövőre lesz 70 éves (egy fiatalos ötvenes nőnek gondolná az ember), és képes volt betegbiztosítás és kabát nélkül eljönni Amerikából. Délig pizsamában ül a kanapén és onnan kommandírozza a családot, miközben a család a betegbiztosítási és ruhaügyi problémáit oldja meg. Mindenki imádja, nagyon laza, vagyis cool, ahogy a franciák mondják, de mindennek akkora feneket kerít, hogy az csak na. Ha rá hallgatunk, mindenhol problémák, gondok, bonyodalmak sőt: drámák lakoznak, semmi sem oldható meg egyszerűen. A család legnagyobb pletykafészke, ő terjeszti, hogy X-éknek azért lett gyerekük, mert X-né titokban abbahagyta a fogamzásgátlót (hülyeség), hogy Y nagyon mérges Z-re, mert csak pár napot maradnak vidéken (baromság). Ami a szívén, az a száján. Amikor most találkoztunk, hozzám intézett első kérdése az volt (jó hangosan): Mennyit is vártál erre a gyerekre? 13 évet? Majd hozzátette: Hát, édesem, nem sok nő lett volna képes erre.

Ha Lilire gondolok, meginog a nevelésbe vetett hitem, és hajlamos vagyok arra gondolni, hogy a genetika mindent visz. Mert ugyan kitől látta volna mindezt? Erre az életstílusra közel-távol sincs egyetlen példa a rokonok sorában. Van viszont egy velem egyidős lány a családban: Lili kiköpött mása, segélyekből él, zűrös kapcsolatai vannak, nincs apja a lányának - és hab a tortán, még külsőre is nagyon hasonlítanak.

Mi a helyzet az immunrendszerrel?

Szeptemberben végre elvittem Bonit játszóházba (ludothèque-be). Nyáron volt elég programunk, aztán beteg lett, így most került rá sor. Nagy csata volt ez Z. és én közöttem. Ő azzal érvelt, hogy a gyerek túl kicsi még ahhoz, hogy közösségbe menjen, én meg azzal érveltem, hogy  vegre eljött az idő, hogy a gyerek közösségbe menjen...vitáinknak néha egy harmadik fél vet véget, most pl. a doki véleményét kértük ki. Ő pedig azt mondta, hogy a játszóház "jó ötlet".

De bevallom, kicsit meginogtam. Pedig jó kis délelőttöt töltöttünk ott, és úgy láttam, Bonhomme az első 5 perctől eltekintve, amikor csak az ölemben akart lenni és bújni, jól érezte magát. Nem mintha értékelte volna a többi gyerek jelenlétét, pár hajhúzáson és megbámuláson kívül semmilyen interakcióba nem lépett a többiekkel. De a szanaszét heverő sok játék igazi paradicsom volt a számára, azt se tudta, hová kapjon a drágám, mit nézegessen meg jól, mit tömködjön a szájába.

Viszont kezdek egyetérteni Z-vel: ez a hely maga a fertő. Örömömet konkrétan két kisgyerek mételyezte meg, akinek az orrából végig folyt a takony... nem találok más szavakat, minthogy undorító, gusztustalan, förtelmes volt. Pedig én (Z-hez képest legalábbis) laza vagyok, nem fertőtlenítem le a bevásárlókocsi rúdját, mielőtt beleteszem Bonit, hagyom, hogy nyalja a járólapot otthon, ütögesse a kukát stb. De amikor a foglalkozást vezető nő egy rágcsával kedveskedett Boninak ("szeretik, amikor jön a foguk"), megütközve néztem rá. Pedig hát mire is számítottam?

Úgy látom, két iskola létezik, kétféle szempontból lehet szemlélni a jelenséget: mert amikor bátortalanul megpendítettem, hogy én akkor ezt most lemosom, a nő pl. azzal nyugtatott, hogy nem kell túllihegni a dolgot, így erősödik a gyerek immunrendszere. (végül persze nem mostam le, hiszen úgyis mindent a szájába vett. Próbáltam viszont a náthás kisfiúktól távol tartani.) Más felfogás szerint viszont azzal, hogy burokban itthon tarthatjuk a gyereket, azon szerencsések közé tartozunk, akik elkerülhetik a sorozatos megbetegedéseket, az immunrendszert pedig nem lehet és nem is kell trenírozni. (Ez egyébként pontosan Z. véleménye is)

Szóval nem is tudom. Nyilván van középút is. A terv az, hogy el fogunk járni addig, amíg el nem kap valamit, utána majd meglátjuk, influenzajárvany idején pedig nem megyünk. Egyébként nagyon érdekes őt közösségben látni, örülök, hogy szívesen játszik ott is és jól bírja az idegenek közeledését. Érdekes, hogy mind a kétszer, amikor elvittem, teljesen jól elvolt egész délelőtt alvás nélkül, amint viszont beraktam az ágyba, két és fel órát aludt egyhuzamban. A sok gyerek, a sok újdonsag, de szerintem leginkább: a ricsaj - ami még nekem is sok volt - megtette a hatását.

Egy francia család (2.)

Ezen az őszön Z. családjának külföldre szakadt tagjai Franciaországban találkoznak: hárman jönnek Ausztráliából, ketten Amerikából. A tervek szerint meglátogatják a vidéki és genfi rokonokat is. A dolog hónapok óta szerveződik, bonyolódik, e-mailek jönnek-mennek, éjszaka a telefon- és skype-vonalak izzanak és úgy tűnik, lehetetlen lesz könnyedén lebonyolítani az egészet.

Persze én minden infót másod- meg harmadkézből kapok meg, és innen szemlélve úgy érzem, én vagyok a mesebeli bölcs öszvér: bárcsak én tarthatnám kézben a szálakat! Nemrég kiderült (de hogyan? és miért nem előbb?), hogy az amerikaiak hoznak magukkal egy harmadik személyt, egy barátot, akit nem is ismerünk. Mivel hat embert nem tudunk elszállásolni, az amerikai nővér megtelefonálta a genfi húgnak, hogy ők akkor szállodában alszanak majd. Mi erről jóval később értesültünk, és az amerikaiak napokig nem veszik fel a telefont: meg lettek volna sértődve? A nővér azt emlegeti fel, hogy bezzeg 2008-ban is blablabla.... Z. meg azt, hogy ugye 72'-ben is blablabla... Aztán a genfi húg azt is elárulja, hogy az ausztrálok mégsem mennek vidékre, ahol az amerikai nővér ex-férje várja az egész társaságot. Erre az amerikai nővér mérgesen közli mindenkivel, hogy akkor ő már meg is bánta az egészet, mert a lényeg úgyis az lett volna, hogy az auzsztálokkal találkozzon (akik közül az egyikük a fia) (de nem a volt férjtől). Erre Z. felhívta a brüsszeli unokaöccsöt (??), hogy megtudakolja, ki hová megy, ő pedig megerősítette az előző állítást. Közben az Air France megint szrájkol, és törlik az amerikai járatot. A genfi húg is lemondja a vidéki utat, mondván, hogy ha az ausztrálok nem lesznek ott... Z. végül felhívja az ausztrálokat, akik nem tudtak az egészről semmit: ők mennek vidékre, mégpedig a brüsszeli unokaöccsel! Na erre varrjon gombot valaki. Telefon a genfieknek, hogy mégis lesz vidéki út. Z. időközben végig azért rágja a fülemet, hogy az amerikai nővér és a volt férj új felesége majd jól összerúgják a port, és jól visszajönnek. Erre a problémára számos megoldást és magyarázatot gyárt - noha az is lehet, hogy nem lesz semmi konfliktus. Mi volt még? Ja igen, az amerikai nővér átküldi mindnekinek a brüsszeli unokaöccs e-mailjét, amiben állítja, hogy az ausztrálok nem mennek vidékre, és ebből kiderül, hogy az e-mail-folyamban az október 3-át október 6-ának írta valaki, innen a félreértés. Az ausztrál fiú felesége pedig állítólag még nem volt Párizsban, és az a hír terjeng, hogy inkább városnézne, mint vidékre temetkezne... Ja, és még: az amerikaiak egy hónapig maradnak, de csak két hétre bérelnek kocsit, az ausztrálok viszont egyáltalán nem mernek itt vezetni, mert nincsenek hozzászokva a(z ő szemszögükből) fordított közlekedéshez.

Jól indul, ugye? Mindenki holnap érkezik (az Air France-jegyet sikerült kicserélni), kíváncsiak várom, mi sül ki az egészből. De hogy végképp semmi se legyen egyszerű: három órás különbséggel érkeznek, kétszer kell kimenni a reptérre.

Az alvásról (6.) és a hisztiről

Z. elkapott valami náthát és hiába vigyázott, a rá jellemző alapossággal (maszk, kézmosás, puszimegvonás stb.) Boni mégiscsak megbetegedett. Nem tartott sokáig és nem is volt vészes, de mégiscsak ez volt az első betegsége. Két olyan éjszakánk volt, amilyennek én - még mielőtt lett volna gyerekem - a babázás első pár hónapját képzeltem és talán ez a két éjszaka volt az eddigi életének legnehezebbje (nekünk is és neki is). Nagyon rövid időszakokat, tíz, húszperceket (később órákat, kétórákat) aludt, majd fölsírt, mert nem kapott jól levegőt. Szoptatással tudtam csak visszaaltatni, reggelre viszont úgy fájt a mellem, mint kb. az elején.

És megint elromlott az (el)alvása. Mióta áll, azaz kb. egy hónapja, nem marad fekve az ágyikójában, legyen akármilyen álmos. Míg régebben elég volt pár percig simogatnom a hátát, most ez a módszer már nem működik. Áll és sír és közben baromi fáradt. Olyan is van, hogy elalszik 20 órakor, de 23 órakor (vagy hajnali 5-kor) meg felébred és játszani akar. Egy picit szoktuk hagyni sírni, ha halljuk, hogy nem kétségbeesett vagy kérlelő ez a sírás, aztán... az ölembe veszem és elaltatom. Jó hosszú ideig szokott tartani és az is előfordul, hogy ha egy fél mozdulatot teszek a könyvemért, máris felébred.

Másik bizonytalanságom forrása a hiszti. Nem ez az altatásos, mert nagyon bosszantó lehet, amikor valaki el szeretne aludni és nem tud - szóval ezt nem számítom hisztinek. De amikor az úrfi csak akkor hajlandó enni, ha közben szórakoztatják, azt hisztinek kategorizáltam. Tévé előtt szerintem tök jól megenné az ebédet és a vacsorát: az kell neki, hogy mindig legyen valami nézegetni- vagy tapogatni- vagy ütni- vagy tépnivaló a közelben. Egy ideig szorgalmasan hajolgattam az eldobált kanalakért, hogy legyen mivel játszania miközben csempészem a szájába a falatokat. De aztán fellázadtam. A reuma is közrejátszott, hogy mostanában nem tudtam a kanalakat felvenni, de meg is elégeltem: ne legyen már ez a rendszer, a normális. Viszont ha nincs kanál a kezében, nem eszik, szóval... elmondom neki százszor, hiába.

Az elmélet és a gyakorlat között tátongó szakadék miatt nem olvasok gyereknevelésről szóló könyveket, hiába ajánlgatnak barátnőim Vekerdy- meg Rasnchburg-köteteket. Mert hiába vannak nekem szép elveim: tilos kanalakat direkt ledobálni, cicit harapni, rendszeresen ölben elaludni, a való életben mindig találok neki kifogásokat. Mert mi van például, ha az a kanál mindig véletlenül leesik?

Család, opera, antiszemitizmus

(Avagy miért áll halomban a vasalnivaló és miért nem epiláltam már két hete?)

Évek óta állt a könyvespolcomon egy könyv, ami azon kívül, hogy 900 oldal, már a címével is elriasztott: Winifred Wagner – avagy Hitler és Bayreuth. Mert mi az, hogy Winifred? És miért nem Richard? Miért áll Hitler neve kisebbel, mintegy mellékesen, e rejtélyes Winifred után? A Bayreuth-ról, töredelmesen megvallom, már végképp nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák.

Aztán nemrég, a Régóta a Polcon Álló Vastag Könyvek Elolvasásának Akciója keretében elővettem, beleolvastam, és az első pár oldal után alig bírtam letenni. Pedig nem fikció, nem is irodalmi mű, a szerző történész. Levelekből, régi újságokból, szemtanúk és rokonok elbeszéléséből stb. rekonstruálja Winifred Wagner, Richard Wagner fia feleségének nem mindennapi életét. Egyúttal pedig ad betekintést a 30-as és 40-es évek hitleri őrületébe, a háborúba és az utána következő évekbe, teljesen más szemszögből mutatva be a történelmet, mint ahogy azt megszoktunk. Nem semmi kutatómunka lehetett, a könyv nagy része egyébként idézet ilyen-olyan levelezésekből.

Winifred árvaházban nőtt fel. Annál nagyobb teljesítmény az, hogy később egy személyben felelt a bayreuth-i ünnepi játékokért, azaz végzett szinte felsővezetői feladatokat, a könyveléstől elkezdve a reklámon, a jegyek értékesítésén, a művészek leszervezésén keresztül egészen a vendégek fogadásáig és az étterem üzemeltetéséig. Antiszemita volt és náci, és ennek ellenére egy szimpatikus nő képe rajzolódik ki a nagyon alapos és árnyalt elemzésből. (Z. szerint ez a kijelentés tök durva, és tényleg az!) Személyesen ismerte és tegezte Hitlert, ami a háború alatt alkalmat adott arra, hogy (gyakran ismeretlen) zsidókat mentsen meg – ami még mindig nem mentség az antiszemitizmusra, de azért teljesen más fényben világítja meg ezt a nőt.

Az is érdekes volt, hogy Wagner zenéje még mindig mennyire meghatározza a leszármazottai életét: a bayreuth-i fesztivált most is Wagner-családtagok irányítják. Na meg a családi viszályok: kitagadás, örökségből kisemmizés, egymás furkálása, hazugságok, intrikák... hja, rengeteg pénzről és prezstízskérdésről van (volt) szó.

Könyv és adó

Ha az ember elkeseredik az otthoni politikai- és közélet siralmas színvonaltalanságán, akkor csak meg kell nézni, mi zajlik itt: kb. ugyanez. Semmit nem irigyelhetünk el a franciáktól.*

Ezen a héten másról sincs szó, mint Hollande szörnyen unszimpi volt nőjéről. Az egy dolog, hogy a köztársasági elnök egy másik tyúkkal csalta (ez is megér egy misét azért...), majd miután szakítottak, a nőnek mennie kellett az Élysée-ből. Ezzel egy csapásra vége lett kivételezett helyzetének a francia közélet színpadán, illetve vált szingli nővé. Biztos nem lehetett könnyű ezt feldolgozni és lehetett volna a szakítást elegánsabban csinálni, ez tény. De a szakítást elkönyvelni is lehetett volna elegánsabban:  a nő könyvet jelentetett meg Hollande-ról, kvázi bosszúból, amelyben állítólag kiteregeti a szennyest. Hát nem ciki? Beharangozták, hogy a megbántott férfi egy baloldali lapban holnap válaszol az őt ért támadásokra. Na most komolyan ennyire uborkaszezon van, hogy ráérnek ezek ezzel foglalkozni, ráadásul ország-világ előtt?

A másik ügy, ami lázban tartja a közvéleményt, egy országgyűlési képviselőt (Thomas Thévenoud) érint, aki tavaly részt vett annak a költségvetési miniszternek a parlamenti vizsgálatában, akit adócsalásért és pénzmosásért felfüggesztettek (igen! Költségvetési miniszter és adót csalt). Nos, most erről Thévenoud-ról  is kiderült, hogy nem fizet adót. Az ember esze megáll, hát kik ülnek ebben a parlamentben? Sőt, lakbért sem fizetett három éve... de ez még semmi. Ahelyett, hogy behúzná fülét-farkát, azzal érvel, hogy adminisztratív fóbiában szenved, ezért nem tudta kitölteni az adóbevallást és befizetni a pénzt.

Itt is hülyének nézik a választópolgárokat. És az, hogy ugyanezek a választópolgárok  rekord mennyiségben vásárolják Holland volt nőjének botránykönyvét, nem mentség semmire persze.

* Vagy talán a független állami rádió(ka)t, amely(ek)ben viszont tök színvonalasan járatják le ezeket a balfék közszereplőket.

Mit csinálnék másképp?

- A szülés várható időpontja előtt két hónappal hagynám abba a munkát. Azzal is számolni kell, hogy nem várja ki a beharangozott dátumot!
- Nem premier plánban készítenék fotókat az újszülöttről, mert így nem látszik, milyen kicsi volt is valójában.
- Nem tenném el nagyon mélyre a születésére kapott 6-9 hónapos ruhákat, bármilyen óóóóriásinak tűnnek is (valójában pedig milyen picikék).
- Nem mobiltelefonoznék a szoptatás alatt - szerencsére kb. 3 hónapos korában abbahagytam. Csak nem érte addig annyi sugárzás!
- Nem vennék babahordozót: soha nem szerette igazán.
- Felráznám a D-vitaminos üveget, mielőtt adok neki belőle. 8 hónapos korában szembesültem ezzel az utasítással... remélem, kapott azért belőle így is.
- Jobban beleásnám magam a babakocsi használati utasításaiba, így talán előbb rájöttem volna, hogyan lehet csomaghordó hálót szerelni a kocsi aljára.
- Nem próbálnám ki a Suttogó módszert. (még jó, hogy több módszerrel nem kísérleteztem)
- Nem Avent pürésítőt vennék, hanem Beabát. Grrrrrr!! (nehéz belőle kiönteni a felesleges vizet)

Azért szerencsések vagyunk, mert a lényeget, azaz az ezermillió puszit a fejecskéjére, azt ugyanígy csináltuk volna!

Ideál

Ha van olyan emberi tulajdonság, ami lenyűgöz, az a pozitív gondolkodás. Talán mert belőlem eléggé hiányzik, bárhogy igyekszem. Nem hülye idézetek FB-on történő közzétételére gondolok, hanem arra, amikor az illető a jég hátán is megél - azaz vesse bárhová a sors, kesergés helyett élvezi az életet. Ez a tulajdonság észrevételem szerint kéz a kézben jár egy másikkal: az ilyen emberek nem nagyon szoktak rosszindulatú pletykákat terjeszteni, másokról fröcsögni stb. Nem mintha mindenkiről csak jót gondolnának, hanem mert tudják: az ember saját magát jellemzi, ha rosszat mond valakiről annak a háta mögött.

Nem tudom, követtétek-e Ilonka blogját. Számomra példaértékű, ahogy egy durva válás után felállt a padlóról és hogy milyen posztokat tesz közzé mostanában, egy évvel a szakítás után. Én kb. még ott tartanék, hogy a sebeimet nyalogatom és az emberiséget hibáztatom. Amivel ugye, nem mennék semmire. Vajon mi a titka, vagy legalábbis melyek az összetevői egy ilyen pozitív életszemléletnek? Azt hiszem, először is az önsajnálat teljes hiánya, aztán az önbizalom, majd a jobb jövőbe vetett hit, és végül a támogató család (vagy barátok).

Én ezt el akarom tanulni!

Kis gyerek, kis gond...

Mindent értek!

De szerencsénk is volt. Született egy viszonylag nyugodt kisbabánk, akivel - az altatás kivételével - nem voltak nagyobb gondok. Jól evett, sokat aludt, nem volt beteg, elég jól meg lehetett nyugtatni, ha sírt. Volt segítségem, a fizikai erőnlétem sem hagyott cserben - 9 hónapig végülis nyaraltam: sokat olvastam, németül tanultam, gitározni kezdtem, esténként filmeket néztünk, főztem, rengeteget telefonáltam, vendégeket fogadtunk stb. Hallottam persze én is rémtörténeteket kialvatlan szülőkről, napokig a fürdőszobáig el nem jutó anyákról, órákig bömbölő babákról, cumizavarról, hasfájásról stb. de mindent összevéve úgy gondoltam, ez a babázás körüli felhajtás picit túlzás. Kicsit már vártam is a dackorszakot, hogy legyenek már végre problémák: a készséges és türelmes kisbabám végre akarjon már valami olyat is, amit megtenni nekem nehézséget okoz. Igaz, hogy október óta egyetlen éjszakát, ha átaludtam, de ez nem számít: egyáltalán nem fárasztó, simán visszaalszok.

Na de szóval mindent értek már! Nem is kellett kivárni a dackorszakot. Elég volt, hogy megtanuljon helyet változtatni és komolyan mondom, az életem (életünk) megváltozott. Eddig nyugodtan interneteztem reggeli közben, amíg Boni a szőnyegen molyolt? Most már örülök, ha meg tudom inni a gabonakávémat, amíg még meleg. Vége a nyugodt gitárkoncertnek délutánonként, Boni a pedáltartót harapdálja és a kottatartót szeretné magára dönteni, ha pedig leülök a földre, a húrokba csimpaszkodik.

Amit most írok, az valószínűleg minden gyakorló anyának egyértelmű, csak nekem újdonság még: egy szabad percem sincs! A járókába naponta 5 percet hajlandó eltölteni, az pont elég egy délelőtti és délutáni pisilésre (nekem), meg gyorsan berakni a mosást. Különben pedig ott állok fölötte, mellette, mögötte, és kapom el, amikor esik, húzom vissza, amikor a konnektorokat (cipőket, ajtókat) közelíti meg, veszem el tőle a kis szöszöket (mikor mossak fel?), amiket a szájába akar gyömöszölni. Budapesten kicsit jobb volt a helyzet, többen voltunk rá, a lakás is szellősebb, becsuktunk pár ajtót, és védve volt sok minden ellen. De itt egy nagy légtér van lent, tele veszélyforrással (vagy én parázom túl): üvegajtók, éles szélű kisasztal, labilis radiátorok, kőkemény járólap stb. stb.

De már kezdek hozzászokni. A kezdeti sokk volt durva, amikor rájöttem, hogy mostantól ez már nem lesz sétagalopp. Cserébe viszont iszonyú cuki (de hogyan lehetett ezt fokozni?), ránk néz, ha valami újat csinál, örül nekünk, puszit ad, cérnahangon gagyarászik, jaj, el kell olvadni.

Ötletbörze: mi mindent csinálhat egy 9 hónapos gyerek egy 2 óra 20 perces repülőjáraton?

- tálca leengedése és felemelése ötvenszer, majd annak tenyérrel erőteljes püfölése (5 perc)
- pohártartó birizgálása (7 perc)
- hamutartó tüzetes megvizsgálása (5 perc)
- a két ablaküveg közé szorult (döglött) szúnyog figyelmes tanulmányozása, hatalmas kacagással kísérve (3 perc)
- hozott játékkal folytatott szabályszerű játszás (10 másodperc)
- a szomszéd utassal való kokettálás, karjának ritmikus ütögetése, ellenállhatatlan bájmosoly bemutatása (5 perc)
- biztonsági öv kicsatolása (hatszor-hétszer), a csat összenyálazása (5 perc)
- hányószacskó gyűrögetése és kóstolása (5 perc)
- (ha szerencsénk van:) a mögöttünk ülő nénivel kukucsozás (10 perc és örök hála)
- ölben fölállás és ott rugózás, közben gagyarászás, a légiutas-kísérők után kurjongatás (5 perc)
- szopizás (15 perc)
- ölben cipeltetés fel- és alá üdvözült mosollyal, az utasok megbámulása (10 perc)
- alvás (10 perc)

A fennmaradó 54 percre és 50 másodpercre a szerkesztőség szívesen vesz további ötleteket!

Itt csak (?) nyertesek vannak

Van ez a slow travel nevű mozgalom (divat, trend), hogy a látnivalók és nevezetességek hajkurászása helyett inkább élni kell egy adott városban - most akadtam rá egy FB-megosztás kapcsán. Nos, e címke ismerete nélkül is mi minden nyáron megvalósítjuk itthon ezt a nyugodalmas turizmust. Még Boni előtt is, de most aztán végképp: általában 7-8 között kelünk (a kis ébresztőóránk függvényében). Délelőtt piacozunk, bevásárolunk, vagy egyéb intéznivalót végzünk és meghintáztatjuk Bonit; majd ő alszik a babakocsiban. Van, hogy beugrom egy közelben dolgozó barátnőmhöz és együtt megiszunk valamit. Ebédre hazaérünk: először Bonit etetem meg, aztán mi ebédelünk, majd mindenkinek csendespihenő. Délután 3 és 5 között indulunk el újra, vagy itt maradunk a környéken újabb játszóterezésre, vagy pedig usziba megyünk, esetleg be a városba. Néha én kimenőzöm, néha hozzánk jönnek. Bonit itt 8-9 körül tesszük le aludni, és mi még éljük az életünket úgy éjfélig - ekkor szoktam hódolni az olyan hobbijaimnak is, mint felmosás, takarítás.

Annyira élvezem ezt a ritmust - mert együtt vagyunk, mert nagyvárosban vagyunk (és meleg is van!) - hogy én nem is megyek vissza szívesen. Elvileg maradhatnánk, hiszen én nem dolgozom, Z. pedig saját maga osztja be a munkaidejét... addig rágtam Z. fülét, és olyan tuti érveket sorakoztattam fel, hogy végül meghosszabbítottuk 5 nappal az itt-tartózkodásunkat. Kevésnek tűnik, de ennek az öt napnak nekem minden perce aranyat ér! Szüleim is többet látják így az unokájukat, Z. is szeret itt lenni - szóval miért ne?

Az egyik nyomós érvem az volt, hogy ebbe az öt napba pont beleesik a lakáskölcsönkérős rokonok érkezése és távozása, így, ha maradnánk, rögtön rokonlátogatássá lényegülne át a jövetelük, ami sokkal de sokkal szimpatikusabb verzió. Szeretjük is őket, jó lesz velük tölteni pár napot, gondoltuk. Meg is érkeztek ma délben (Boni úgy fél tőlük, mint a tűztől - irtó aranyos ilyenkor), ebéd után lefeküdtek aludni... 18 órakor ébredtek fel. Ja igen, öt kisgyerekük van. Lehet, hogy ők viszont nem arra vágytak, hogy velünk és egy babával töltsék a 15. házassági évfordulójukat??

Egy aktuális (vastag) regény

Májusban, amikor könyvvásárlási lázban égtem, megláttam a Libri polcán azt a könyvet, amiről pár éve Franciaországban úgy beszéltek, mint a Huszonegyedik Század Nagy Regénye. Bele se lapoztam, dobtam be a kosárba. Még anno el akartam olvasni, annyira jó kritikákat kapott, csak éppen nem vitt rá a lélek, hogy 600 oldalt francia fordításban olvassak.

David Grossman izraeli író könyvéről van szó, a címe: A világ végére és tényleg annyira jó, mint amennyire hírlik. Bár majdnem belebetegedtem az olvasásába, mert a kerettörténet egy anyáról szól, akinek a fia belép a hadseregbe, hogy részt vegyen egy hadműveletben. A nő kicsit talán megzakkanva, a sorssal alkudozva úgy dönt, nem várja meg otthon a fia halálhírét hozó izraeli katonákat, hanem elszökik előlük. Úgy gondolkodik, hogy amíg nem tudják őt elérni, és amíg nem tud a fia haláláról, addig az életben van. Már ez is milyen szomorú, de mennyire életszerű, mindannyian kötünk ilyen hülye alkukat az élettel, nem?

Nem egyedül megy, hanem egy régi szerelmével, és a kettejük beszélgetéséből egy hihetetlen ménage à trois története rajzolódik ki. Na mármost én a véletlenekre és a túlzásokra nagyon szkeptikusan tekintek, ha könyvről van szó, de ez az író még engem is megvett a történetével. Olyan jól van összerakva az egész, hogy a fura is normálissá, az egyetlen lehetséges opcióvá válik (kivétel talán: Ofer vegetarianizmusa, ami szerintem túlzás volt).

Anyaság, család, háború, véletlen: ezek a regény fő témái. Nem mondom, hogy végig ugyanúgy tetszett a könyv, vannak benne érdekesebb és kevésbé megkapó részek, sőt, hiányérzetem is van (Mi lett a Szamit érintő konflikuts vége? Mi volt a sorshúzás tétje? Hogyan lehet két pasit szeretni egyszerre?). Néha pedig már-már hatásvadász, de szerencsére annyira intelligensen ír, hogy mégsem az, inkább érzékeny. Szerintem akinek van fia, máshogy, más szemmel olvassa ezt a regényt.

A mostani palesztin-izraeli konfliktus kirobbanásakor kb. a felénél jártam a könyvben. Fel nem foghatom, milyen lehet egy olyan országban élni, vagy anyának lenni, ahol bármikor kitörhet egy fegyveres konfliktus, és ahol kötelező a katonai szolgálat. Nehéz. A fordítás (angolból) zseniális (Nemes Annának köszönhetően), a könyv maga szép, öröm kézbe venni, komolyan.

Megkérdeztem Cécile barátnőmet, aki anno olvasta a francia fordítást, és aki maga is beszélt nekem a könyvről, hogy elevenítse föl az emlékeit, és beszéljük meg a regényt. Nagyot csodálkoztam, amikor kijelentette, hogy ő ezt a könyvet csak hallomásból ismeri és nem is olvasta: amiről mint Századunk Nagy Regényéről beszéltek a francia médiában pár éve, az nem is ez volt. Összekevertem a neveket! Fogalmam sincs, mi volt pontosan annak a könyvnek a címe vagy a szerzőjének a neve, a témára meg egyáltalán nem emlékszem. Csak egyvalami biztos: az is egy hosszú regényfolyam volt. Ilyen szép kis piskóta vagyok. Teljesen véletlenül, mintegy tévedésből olvastam el egy felejthetetlen regényt.

(Vigyázat, spoiler a kommentekben!)

Hogyan csináltam magunkból vásári majmokat?

Hány képet csináltunk Boniról eddig? Ezret-kétezret? Ezek általában nagyon jó fotók, mert a világ leggyönyörűbb kisfiújáról van szó a gyerekeket tök könnyű fotózni. Ööööö.... pontosabban már akinek. Z-nek pl. nem szokott sikerülni, ezért általában nálam van a kamera. Ennek folyományaképp én csak akkor kerülök a képekre, ha azt külön megkérem, leszervezem, elmagyarázom, beállok. Ilyen fotókból tehát nincs sok, azok se jók, ami betudható többek között a fotós felkészületlenségének, az én 38 évemnek, és a kanapénknak, ami egy 5 évvel ezelőtti agymenésem miatt zöld, és ami valahogy mindig belekomponálódik a képbe. A hármas csoportképek meg aztán olyan ritkák, mint a holló(k?), és esztétikai élményt szintén nem igen nyújtanak.

Nem is ragozom tovább: ez volt a kiinduló problémakör, ami miatt - noha tényleg nem a mi stílusunk a műtermi fotózás macikkal meg lampionokkal - elmentünk egy fotóstúdióba. Z. az elejétől fogva fúrta az ötletemet, ki is jelentette, hogy ő csak kísérőnek jön, mivel be nem áll mellénk bohóckodni. Az odafelé menő úton végig pöfögött, hogy mióta vagyok ennyire kispolgári alak, hogy fotózni viszem a családot, menjünk inkább haza. Nehezen találtuk meg a stúdiót, ami alkalmat adott egy újabb sor balhéra, hiszen biztos valami eldugott sikárorban udvarban lesz, menjünk inkább haza. Amikor odaértünk és megszoptattam Bonit, átadtam Z-nek, akit azonnal lehányt. Így a fehér ingén sárga folttal beült egy sarokba és onnan osztotta az észt, hogy a vaku biztos meg fogja vakítani a gyereket, menjünk inkább haza.

Na EHHEZ KÉPEST fél óra múlva már a kamera előtt mórikálta magát, füttyszóra felszólításra mosolygott, ide állt, oda állt, dobálta és dögönyözte Bonit, kérésre még a zokniját is levette kéremszépen. Annyira jellemző ez rá. Már jól ismerem erről az oldaláról, úgyhogy nem lepődtem meg, sőt, számítottam is rá. Így most vannak hármunkról, meg kettejükről is fotók. És nem bántam meg semmit, de a végeredmény nem igazán az, amit szerettem volna (= egyedi, igényes fotók, ahol mindannyian jól nézünk ki és amelyeken nem látszik, hogy beállítás eredménye). A macikat ugyan visszautasítottam, de ettől függetlenül tényleg van a fotókban valami giccses esetlenség, de pont emiatt kicsit bájosak is. Nem vetélkedhetünk Kate-tel és William-mal, az Elle sem nem tenne minket a címlapra, de házi használatra kiváló lesz. A retusálás meg szuper találmány