Három hetes korában kezdődött. Egy este azt vettem észre, hogy Bonhomme szeméből valami sárga folyadékszerűség szivárog. Z. - velem ellentétben - nem pánikolt, de azért elmentünk másnap a dokihoz. Kiderült, hogy a folyadék genny, az ok pedig: el van záródva az egyik könnycsatorna. Kaptunk rá antibiotikumos szemcseppet, amit naponta négyszer kellett csepegtetni szegénykémnek, két héten keresztül.
Ezzel a szemcseppel nem két hétig, hanem hosszú hónapokig szenvedtünk. Rémes volt, eleve mivel a napi négyből egy cseppentés mindig éjszaka volt esedékes, amikor nem szívesen keltettem fel (nem szeretem még tisztába sem tenni éjszaka, nemhogy cseppenteni!). Aztán pedig beletalálni a kis szemébe... túl közelről nem mertem, nehogy egy hirtelen mozdulattal a flakon végével találjak bele (ez folyamatos para volt mindkettőnk részéről). Mindkét szemébe, nemcsak a betegbe kellett az antibiotikum, mert fertőzésről volt szó. Az egyik szemébe még csak-csak bele tudtam találni, mert olyankor még gyanútlan volt, de miután az egyikbe belecseppentettem, mindkét szemét érthető módon jól összeszorította. A szemcsepp színe pedig élénk vörös volt: minden, de MINDEN folyamatosan vörös volt nálunk hónapokig, az ő ruhája, a mi ruhánk, az ágy, a füle, az arca stb.
Ezzel sajnos a kiváltó okot, azaz a könnycsatorna elzáródását nem orvosoltuk. A szemcsepp csak a fertőzés tüneti kezelésére szolgált. Néha sikeresen, olyankor abba is hagytuk a kezelést, de a genny mindig visszajött. Az orvosunk viszont kategorikusan kijelentette: nagy-nagy valószínűséggel Boni 6 hónapos korára ki fogja nőni ezt a betegséget (vagy állapotot), azaz el fog múlni. Állítólag praxisában 2-3 olyan gyerekkel találkozott csak, akit meg kellett műteni. Mehettünk volna műttetni - rövid, könnycsatorna-átmosásról van szó és a piciknél még altatás nélkül végzik - de Z. is és én is úgy gondoltuk, megvárjuk, hátha tényleg elmúlik magától. Masszírozgatni kellett volna a szeme sarkát, de a doki nem volt túl meggyőző ennek a módszernek a hatékonyságáról, Boni meg ordított ilyenkor, mint a fába szorult féreg, szóval nem masszíroztunk.
A hat hónapos szülinapját gennyel, szemcseppel és a folyamatos törölgetéstől kivörösödött szemhéjjal ünnepeltük.. Be kellett, hogy lássuk, Bonhomme azok közé a babák köző tartozik, akiknél nem nyílik meg magától a könnycsatorna. Kaptunk egy időpontot egy szemészhez, aki beutalt minket a kórházba.
Aznap, amikor mentünk a konzultációra, Boni szeme szinte ijesztő volt. Akkor már szájon át is kapott antibiotikumot és már nem is törölgettük a váladékot, mert percenként kellett volna, és nem akartuk, hogy jobban kisebesedjen a szeme. Még jó, hogy mindig mindegyik orvos elmondta, hogy nem veszélyes, és Bonin sem látszott, hogy zavarná - reggelente pl. csak az egyik szemét tudta kinyitni a drágám, de ennek ellenére vidáman gagyarászott, félszeműen. A kórházban kiderült, hogy 1 éves kor alatt nem műtenek gyerekeket (valami jogi szabályozásból kifolyólag nem altathatnak kicsiket), így októberre kaptunk időpontot.
Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen állapotban kell októberig kihúznunk. Azon gondolkodtam, hogy ha Bonit bölcsibe kellene adnom - és ez itt teljesen bevett ilyen korban - szerintem vissza is utasítanák, hiszen fertőző (igaz, hogy senki sem kapta el tőle soha). Na, de nem mintha sürgettük volna a műtétet, mert az altatástól mindketten nagyon féltünk. Z-nek sikerült augusztus végére időpontot szereznie egy másik kórházban (szemklinka), ahol egy specialista altatás nélkül végzi ugyanezt a műtétet. A dilemmánk tehát az volt, és napokig erről beszéltünk reggeltől-estig, hogy mi a veszélyesebb: az altatás vagy az altatás nélküli beavatkozás? Mert mi van, ha nem tudják lefogni (te jó ég, ez a szó), és pont akkor mozog, amikor nem kellene? Közben én utánanéztem a homeopátiás gyógyszereknek is, ami azért vicces és totálisan ellentmondásos, mert én nem hiszek a homeopátiában. A szemész a kórházban azt javasolta, inkább TIK-TAK-ot adjak neki, az finomabb. És arra a kérdésemre, hogy 8 hónapos korában elmúlhat-e magától a könnycsatorba-elzáródás, azt mondta nevetve, hogy nézze asszonyom,
csodák mindig vannak.
Nagyon remélem, hogy csoda történt, mert egyik nap - van ennek már egy hete is - arra lettem figyelmes, hogy már legalább egy órája nem töröltem le a szemét. És azóta semmi! Semmi váladék, semmi könny! Reggelente mindkét szemét ki tudja nyitni és mindkettő teljesen egyforma. Mintha soha nem lett volna baj az egyikkel. Nem iszunk előre a medve bőrére, mert voltak azért tünetmentes időszakok eddig is, de valahogy most annyira más a szeme. Mintha meggyógyult volna... én nagyon bizakodó vagyok. Nagyon remélem, hogy nem kell majd az altatás és az altatás nélküli műtét kockázatait latolgatnunk.