Pánik és internethasználat

A hétfő reggeli ultranagon nagyon megijedtem: eltűntek a tüszőim. Híre-hamva sem volt a pénteki két 8mm-es felhőnek. A doki (egy harmadik) szerint feltehetőleg a hétvégén ovuláltam, noha a méhfal vastagsága (9,4) ennek ellentmondani látszott. A hétfő délutáni laborleletek viszont igazolták, hogy még nem volt ovuláció: az ösztradiol péntek óta tovább emelkedett, a progeszteron alacsony volt. (Egyébként most a dokit idézem, nem én diagnosztizálok)

Ma reggel megint látható volt egy érett (23 mm) tüsző, a méhfal ugyanolyan (9,4), a hormonok jók, szóval minden tökéletes egy csütörtöki inszeminációhoz.

Mindezek kapcsán és IKL kommentjén elgondolkodtam, hogy az internet tényleg bonyodalom lenne-e inkább, nem pedig áldás. Arra jutottam, hogy nem. Először is, egyszerűen nem lehet elvárni senkitől, hogy ne olvasgasson az interneten. Amikor pl. lakásfelújítottam, akkor a kazános fórumokat bújtam. Tegnap pedig, ahogy beértem az irodába az első dolgom az volt, hogy pánikszerűen rákeressek a google-ön az „ovuláció 8mm-es tüsző”, „mennyit nő a tüsző egy nap alatt” stb. kifejezésekre.

Az interneten kikupálódott betegek informálása ma már hozzá kell, hogy tartozzon a gyógyításhoz. Viszont egyetértek azzal, hogy idegesítő lehet, ha a betegek mindent jobban akarnak tudni. Ma is megkockáztattam egy okoskodó kérdést amiről éreztem, hogy idegesítő lehet és amit valószínűleg internet nélkül eszembe sem jutott volna megkérdezni („De nem túl nagy az a tüsző, nincs már túl késő?).

Egyébként az internet célja nem az, hogy a beteg elvégezze a doki helyett a feladatot (diagnosztizálás, gyógyítás), én egyszerűen csak tájékozódni szeretnék sokszor. Ha az ember felkészülve megy egy vizsgálatra, és tudatában van bizonyos alapkifejezéseknek, lehet (valószínű) hogy nem megy vele semmire, de nagyon megnyugtató. Emellett pedig mindenki úgy gondolkodik, hogy az orvos is tévedhet, siet stb. ki tudja, lehet hogy elfelejtett valamit, jobb képben lenni. Nekem pl. az első nőgyógyászom nem szólt a folsavról, eshettem volna teherbe akár úgy is, hogy nem szedem.

Végezetül pedig, ha egy beteg beszél a dokinak az internetes tanulmányairól, az leginkább a bizalom jele. Én sem mertem volna a meddőségi központban előhozakodni az inzulinrezisztenciáról. A háziorvosomnak mondtam, aki 11 éve ismer, és tudom, hogy nem néz hülyének, ha azzal érvelek, hogy a magyar fórumok tele vannak ezzel. (Van viszont egy barátnőm, aki nem szed gyógyszert a pajzsmirigy-túltengésére, viszont a doki tudta nélkül mindenféle sarlatánokhoz jár és kandida-kúrát tart: na ez gáz.)

Az egészségügyi kérdésekről interneten tájékozódni tehát szerintem a mindennapok része. Az orvos feladata ma már az is, hogy helyre tegye az így felszedett információkat az ember fejében. Most hirtelen ennyi jutott eszembe. Legközelebb remélhetőleg az inszeminációról írok!

Hungarikum

Ma végre beadattam magamnak az oltást, amivel el voltam maradva. Ha már a háziorvosnál voltam, megkértem, írja fel nekem az inzulinrezisztencia-vizsgálatot. Berill hívta fel a figyelmemet erre a kórképre (még egyszer köszönöm!), és én is utánaolvastam az interneten: az inzulinrezisztancia oka lehet a terméketlenségnek. Nála például ez volt az ok, és miután a baj megszűnt, teherbe is esett.

Először a januári konzultáción akartam beszélni erről a nőgyógyásszal, de két okból sem tettem. Először is nem akartam, hogy ez a vizsgálat késleltesse az inszeminációt, másodszor pedig nem nagyon mertem. Ugyanis francia oldalakon alig találni erről valami infót, miközben a magyar fórumok és blogok tele vannak beszámolókkal az inzulinrezisztenciáról. Z., aki noha okos és érzékeny pasi, a nagy nemzetek fiaira jellemzően azt mondta, szerinte ez megint valami magyar babona, olyan, mint a paleolit diéta, a Lenkei-vitaminok, az Aviva-torna vagy a fogamzásgátló szüneteltetése évente egyszer. A francia és a magyar szokásrendszer (hiedelemvilág?) tényleg különbözik. Én akkor szoktam sóhajtozni, amikor a franciák pl. nem esznek narancsot lefekvés előtt, mert a C-vitamintól állítólag nem tudnak elaludni, vagy amikor Z. izomlázra is fájdalomcsillapítót szed.

De ma reggel előrukkoltam a kérésemmel. Nos, meg lettem mosolyogva. A doki válasza az volt, hogy ő 35 év alatt nem találkozott senkivel, aki inzulinrezisztencia miatt ne esett volna teherbe, Z. meg csak bólogatott mindentudóan. Sajnos én sem tudtam érvelni, mert nem készültem fel eléggé a témáról és hirtelen csak arra emlékeztem, hogy több blogban is olvastam erről, ami ugye nem valami hiteles érv, be kellett látnom. Nemcsak hogy a vizsgálatot nem írta fel a doki, de kedvesen ki is oktatott az internet használatáról, szociológiai tanulmányokat idézve.

Viszont jó ötleteket adott a jövő heti injekcióval kapcsolatban, pl. hogy szúrjam a combomba, azt lelkileg jobban viseli ez ember, és hogy köhögjek közben, attól ellazulnak az izmok. Adott is egy injekcióstűt, hogy próbálkozzak előtte egy...  narancson.

Másképp

A valódi életem nem ennyire egysíkú ám, a tervezgetésen és az orvoshoz járkáláson kívül vannak szerencsére más elfoglaltságaim is, noha a blogon kívül is gyakran vagyok a téma megszállottja. Szombaton és vasárnap itt volt például K. barátnőm, voltunk moziban, usziban, shoppingoltunk, főztünk és unóztunk, szóval szuper hétvége volt. Nem tudtam azonban megtagadni önmagamat, úgyhogy feltettem neki azt a kérdést, ami mostanában a legjobban érdekel: – Ti nem szeretnétek már gyereket?

A válasz úgy meglepett, hogy tátva maradt a szám: – De, és képzeld, már terhes is vagyok. Először is, hogy lehet ezt ilyen mellékesen, odavetve mondani? Kb. mintha azt mondta volna, hogy idén ő is beoltatta magát influenza ellen. Micsoda lazaság. Meglepődtem azon is, hogy egy egy hónapos terhes nőn ennyire nem látszik semmi, nincsenek rosszullétei, nem fáradt, nem érez semmi különöset. Épp a gőzfürdőből jöttünk ki, külsőre olyan volt, mint bárki más. Tudom, hogy nincs a nők feje felett ilyenkor glória, de mégis az az érzésem, hogy a végbemenő változásnak látszania kell legalább egy picit. Eddig úgy képzeltem, hogy a terhességi teszt után az ember reggelente émelyegve rohan a WC-re, este pedig alig várja, hogy bedőljön az ágyba, a kettő között pedig finnyásan tolja el magától a salátákat és a sajtokat.

K.-t nem érdekli a terhesség körüli felhajtás sem, csak az aggasztja, hogy nem tud majd áprilisban egy egész hónapot Tadzsikisztánban tölteni, ahogy tervezte, hanem csak egy hetet (mondanom sem kell, én el sem utaznék). Lemondóan mesélte, hogy a vendégszobát át kell, hogy alakítsák, és képzeljem csak el, mennyi mindent kell majd venniük (részemről már alig várom). Itt most pont leárazások vannak, javasoltam neki, menjünk be egy bababoltba is, csak nevetett, hol van még a szeptember! (én már a tavaly januári leértékeléseknél sem tudtam megállni, hogy Z. rosszalló tekintetétől követve ne vegyek egy pici kék kardigánt).

Én az utolsó kritikus hétbe léptem, ilyenkor minden kis fájásra figyelek, minden jelből következtetek valamire, álmodozom, illetve az interneten keresgélek.

Hidegvér

Újra és újra lepörgetem szemem előtt a jelenetet, amikor is a legközelibb kolléganőmmel összetalálkozunk a meddőségi központban. Szavakra ilyenkor nincs szükség, minden egyértelmű. Utána együtt kávéztunk, jó tanácsokat adott, a legfontosabb közülük az, hogy már most be kell jelentkezni a lombikra. A 3 inszem után nem automatikusan az „következik”, hanem külön időpontot kell kérni, ami az ő esetükben beláthatatlanul hosszú idő, 6 hónap volt.

Elmesélte az ő történetét is, és elmondta, hogy pénteken (azaz ma) reggel megy vérvételre, azaz meg fogja tudni, teherbe esett-e vagy sem. A reggeli kávénál meg sem mertem neki említeni a témát, ő mondta, hogy délben lesz eredmény. Délben másokkal ebédeltünk, eközben valóban kapott is egy hívást. Kiment, majd visszajött, mintha mi sem történt volna, majd odasúgta: negatív. És tovább beszélgetett és nevetgélt a többiekkel.

A magyar politika kapcsolata a mesterséges megtermékenyítéssel

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a mai nap mérföldkő: voltunk a kórházban, átbeszéltük a nőgyógyásszal a lehetséges lépéseket és azt hiszem mindketten kicsit megnyugodtunk.

Pedig rosszul indult az ügy, Z. tegnap este olyan rosszkedvűen jött haza, hogy hozzá sem lehetett szólni. A francia rádióban most téma lett Magyarország, így ő csak most értesült az otthoni helyzet valódi súlyáról és felháborodottan ecsetelte, hogy mi egy diktátort választottunk az ország élére. Mintha én tehetnék róla! De szerinte mindegyik magyar szélsőséges, heves vérmérsékletű, szóval olyan, mint én, aki még a teherbeesést is túlszervezi és végigizgulja. Ráadásul mi lesz, ha Magyarország kilép az Unióból, nekem akkor megszűnik az állásom, ő mondjuk meghal és én itt maradok egy gyerekkel egyedül a nyomorban.

Ma a kórházba menet a hisztéria folytatódott, kis túlzással: majdnam szakítottunk. Utólag már értem, hogy attól félt, nem fogok engedni a lombikból és hármasikreink lesznek (mit csináljak, pasi!). Én a magam részéről azon izgultam, hogy a doki ne 10 perc alatt zavarja le a konzultációt és nehogy inszeminációt (netán laparoszkópiát) javasoljon.

A rossz hangulat egy csapásra megszűnt, amint megláttuk a nőgyógyit: egy tündér. Gyönyörű, fiatal, mosolygós nő, aki mindkettőnket végighalgatott, a kellő részeket humorral kezelte, szóval egy főnyeremény. Még ezt az inszeminációt is úgy eladta nekem, hogy semmi kétségem afelől: ez a helyes lépés. Na, de hogy a lényegre térjek: nálam úgy látszik semmi gond, Z. eredményei sem drámaiak, szerinte csak egy kis segítségre lesz szükségünk – egy stimuláció nélküli inszeminációra. Ami pedig az örökös stresszt illeti, kizárt dolog, hogy azért nem estem volna teherbe lassan 2 éve, mert túl görcsös lennék. Ráadásul nem kell ismét két hónapot várnunk, hanem a következő menstruáció napján fel kell majd hívnom a kórházat és az összes vizsgálatra egyszerre kapok időpontot. Picit aggaszt, hogy egy injekciót saját magamnak kell majd beadnom, de még ez sem tud kizökkenteni abból a hihetetlen optimizmusból és derűből, ami azóta szállt meg, hogy beléptünk a rendelő ajtaján (igazából én már akkor boldog voltam, amikor a kórházba beértünk – ki gondolta volna, hogy egyszer ez is elég lesz a boldogsághoz).

Menszesz elvileg január 21-én, inszemináció február elején. (Baba 2012 októberében?) Ha az első három inszemináció után nem esem teherbe, jöhet a lombik.

És még egy dolog, amiről Z. szerint soha senkinek nem beszélhetek, mert egy ember személyes jogait sérti (mondom: férfi. Én alig bírom magamban tartani!). A váróteremben összefutottunk a Sorstársnővel. Nem lepett meg, esély volt rá, na de hogy rögtön az első alkalommal! A helyzet pesze kellemetlen volt, naponta együtt kávézunk és beszélgetünk semleges (és gyakran unalmas) témákról, kínosan kerülve a személyes részleteket, most meg csupán azzal, hogy a kórház egy bizonyos pontján találkoztunk, az intimitás olyan fokára kerültünk, amilyenre csak a közeli barátnőimmel vagy épp ellenkezőleg: tökéletes idegenekkel (blogok révén) fenntartott kapcsolataim szolgálnak például. Szerencsére Orbán Viktor megmentette a helyzetet és szépen eldiskuráltunk az alkotmányról, a médiatörvényről és a Klub Rádióról. Így legalább az addira már lehiggadt és angyallá visszaváltozott (és kellőképpen bűntudatos) Z. is profitált a dologból.

UI: Most írt egy emailt a Sorstársnő, hogy visszaért és kávézzunk együtt. Vajon szóba hozza-e?