Amandine és a többiek

Tegnap volt 30 éves Amandine, az első franciaországi lombikbébi, ettől (is) hangos most a francia sajtó. Az alkalomból adtak a TV-ben egy két órás dokumentumfilmet a mesterséges megtermékenyítésről. Mondanom sem kell, rá voltam tapadva a képernyőre, egy percet sem veszítettem a műsorból. Még jó, hogy nem volt itthon Z.: csomót bőgtem, annyira megható volt látni a pici babákat, akik meg sem születtek volna, és a szülőket, akiknek a problémáját abszolút átéreztem.

Volt pl. egy pár, akik kénytelenek voltak Spanyolországba költözni egy időre, mert csak ott kaptak időben petesejtet – Franciaországban 5–10 éves várólista van, ez viccnek is rossz. Meginterjúvoltak egy fiatal spanyol petesejtdonort, aki elmondta, hogy nem a pénzért csinálja. Szerintem egyébként ezt nem is lehet csak a pénzért (900 euró) bevállalni, kell hozzá személyes indíttatás, segíteni akarás. A lány olyan helyes volt, hogy gondolom ez most sok francia nőben felcsillantja a reményt, hogy talán mindegyik ilyen? Elmodták azt is, hogyan működik a francia rendszer: a petesejre váró nő csak úgy kaphat petesejtet egy donortól, ha visz magával egy barátnőt (vagy valakit), aki petesejtet adományoz, de az másé lesz. Az adományozás ugyanis szigorúan anonim kell, hogy maradjon. Láttunk utána egy másik párt, akinek a kisbabája ilyen spanyol petesetadomány segítségével született, és az anyuka elsírta magát (én is) ahogy mesélte a történetet.

A film szerint a jövő egyébként egyrészt az embrióadományozás, mert abból a lombik miatt rengeteg van különböző kórházakban lefagyasztva. De álítólag a párok nagyon nehezen válnak meg tőlük, és gyerekként tekintenek rájuk, hm, érthető. Másrészt pedig nagyon szeretnék azt elérni, hogy a 30–35 éves egyedülálló nők későbbi felhasználásra legfagyaszthassák pár petesejtjüket. Ez ma is elérhető szolgáltatás, de csak betegség (kemoterápia) estén. Ha ez valóra válik, szerintem megváltozik a világ! Pl. Z. belement volna-e a babába valaha is, ha nem kezdene sürgőssé válni a dolog?

A terhesség biológiai határa 47 év, nagyon-nagyon rirtka esetben egy nő ebben a korban is spontán teherbe eshet. Ez azért volt érdekes infó számomra, mert Z. nemrég tudta meg, hogy ez történt egy régi ismerősével: egész élelében meddőnek tudta magát és 47 évesen terhes lett, most van egy 5 éves kisfia. (Ha nem Z. mesélte volna, komolyan el sem hiszem) (Az a baj, hogy Z. csomó ilyen történetet tud és ezért nem izgul)

Megszólították többször is azt a dokit (René Frydman), akinek Amandine fogantatása köszönhető és aki tekintély a szakmában. Lehetett volna beképzelt, magát Istennek képzelő fazon is, de pont az ellenkezője: higgadt, visszafogott, okos. A lába nyomát is megcsókolnám, komolyan.

A film egyébként inkább a mesterséges megtermékenyítés vitatottabb oldalait mutatta be, volt szó a béranyákról, a homoszexuális párokról, a 60 év feletti anyákról, az orvosság-babákról* stb. Rájöttem, hogy ultraliberális vagyok: szerintem a gyerek utáni vágy annyira univerzális, hogy szinte minden esetben jogos. Én nem ítélem el se Elton John-t, sem Ricky Martin-t. Na jó, Nicole Kidman-t igen, akinek a lánya valószínűleg azért született béranyától, hogy ő maga ne menjen tönkre a szülésben.

Nem ítélem el azt a párt sem – noha nem értem meg az indítékukat – aki Amerikában a következő szolgáltatást vette igénybe: egy adományozott petesejt (a nő katalógusból kiválasztva!), egy béranya (szintén katalógusból!) és a férj spermája segítségével csináltak (ez most itt tényleg a jó szó) gyereket maguknak. Mindezt 100 000 euróért.

Mióta láttam a filmet, Z.-nek folyamatosan erről beszélek, és nem túlzok, végig sem akar hallgatni, anyira zavarja a téma. Volt egyébként szó a filmben az egésznek az etikai hátteréről, az embrió jogi státszáról stb. Nem feszegették viszont azt a kérdést, ami engem pár hónapja érdekel, azaz hogy hol végződik a meddőség és hol kezdődnek az életkorból fakadó problémák? Reggenelnte a kórházban sok 40 körüli nőt látok, hogy Z. életkoráról ne is beszéljünk. A mesterséges megtermékenyítés ma még mindig a meddőségre orvosság, vagy azokat a párokat segíti ki, akik későn találkoztak/sokat vártak a gyerekkel?




* Amikor az embriót direkt úgy választják ki, hogy a születendő baba köldökzsinór-vére gyógyítani tudja a genetikai betegségben szenvedő testvérét

Palotaforradalom – A folytatás

A kedélyek nem nyugodtak le, hálás is vagyok a kollégáimnak, hogy a peteérés, majd menses utáni nehéz időszakban eltereli valami a figyelmemet. Ráadásul megtapasztaltam a csoporthohézió és a csoportnyomás jelenségét is. A héten a forradalom a második, szervezkedéses szakaszába lépett. A folyosói válságkezelői egységek helyébe a kommunikációs éránkhoz méltóbb modern módszer lépett, amelynek neve: kör e-mail. Viszont 120-an vagyunk, gondoljatok bele! Pár napja minden 10–15 percben jön egy-egy felháborodott hooooosszú e-mail: az emberek egymást licitálják felül, röpködnek a drámai megnyilvánulások, a hajmeresztő metaforák, a sántító hasonlatok. Egyetlen olyan e-mail volt az ötszáz között, amelynek tartalmával és hangnemével egyet tudtam érteni.

Az a fura, hogy hirtelen mindenki elfelejtette a belső konfliktusokat, márpedig eddig mindig ezzel volt hangos a kávézó (ez is idegesített). Most a csoport életét munkatársaim succes story-ként aposztrofálják, a főnökök hirtelen a világ legjobb menedzsereivé váltak. Apropó főnökök: mint kiderült, az átszervezés oka a középvezetők leépítése volt (senkit nem küldenek el). A mi helyzetünk gyakorlatilag változatlan marad, de a jelenlegi (svéd) főnökeink nagyon rosszul járnak. Ők most megpróbálják (valamennyire érthető módon) az általános felháborodást a maguk javára fordítani, remélve, hogy a főigazgató meghátrál.

Mióta tart ez a bolhacirkusz, egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy az átszervezés nemcsak hogy nem rossz ötlet, de lehet, hogy jó is. Egyre kevésbé tudok azonosulni a vészjósló hangokkal. Olyan helyzetbe kerültem, mint aki egy hard core Fidesz-értekezleten nem ért egyet Orbán Viktorral, képzelhetitek! Lehetetlen vállalkozás ellenkező véleményt hangoztatni, az általános felfogás szerint ugyanis aki nem velünk, az ellenünk van.

Mentális higiéniám megőrzése érdekében (szükség lesz rá, újabb inszemináció vár ránk) tanácskoztam a Legjobb Barátnőmmel (LB), aki szintén a cégnél dolgozik, mindig szuper életvezetési tanácsokat szokott adni és nem utolsó sorban az ő egységét félévente átszervezik. Azt javasolta, ne ellenkezzek senkivel, mindenkit halgassak végig és adjak kitérő válaszokat, ha kérdeznek. De szerinte úgysem fognak, mert mindenki a saját hangját szereti hallgani általában – és ez mennyire be is igazolódott!.

Húgom kérdezte, hogy a változással szembeni kötelező elégedetlenségen, a csoportnyomáson és a rutinhisztin kívül miért lehetnek vajon ennyire felháborodva az emberek. Az e-mail áradatból kiderült számomra, hogy többen saját magukat (illetve a csoportot) valamiféle elitalakulatnak képzelik, mintha mi jobban végeznénk a ránk bízott sokkal izgibb feladatokat. Na, nekik derogál visszamenni egy olyan csoportba, ahonnan eljöttek.

A főigazgató sem százas viszont. Tegnap kellett volna elküldenie a várva-várt hivatalos infót mindenkinek, csak ma tette, ciki. A 3000 embernek szóló levél csatolmányában hibát ejtett, pár perc múlva küldte a korrigendumot, tök gáz.

Párbeszéd

Nő1: Képzeld, a Rosalie-nak meghalt a férje.
Nő2: Nem mondod! Atyavilág!
Nő1: Igen, minden előzmény nélkül, képzeld...
Nő2: Hát ez rémes!
Nő1: A kislányuk még csak 2,5 éves.
Nő2: Jaj, szerencsétlen...! De mit mondanak az orvosok?
Nő1: Hát, hogy nem tudják, mitől lehetett...
Nő2: Ó, szegény Rosalie, éveket fog öregedni pár hónap alatt...
Nő1: Bizony...

A fenti beszélgetést a fodrásznál hallottam azzal a különbséggel, hogy a „meghalt a férje” helyett az elhangzott mondat a következő volt: „hármasikrekkel terhes”. Vicces volt, hogy milyen gyászos fejet vágott a két nő. És hogy mennyire különbözők az emberek véleménye attól függően, hogy fogamzási idegbajos-e vagy sem.

Az Élet egy nagy rendező

Tudom, hogy a termékenység és a gyermekáldás nem érdem, és nem is óhaj szerint van elosztva a világon és hogy a rendszer igazságtalan, de annyira nehéz ezen felülkerekedni! K. barátnőm ikreket vár, most kaptam tőle egy e-mailt. Pont ő, aki gyereket is alig akart („és jaj, csak nehogy fiú legyen!”). Rá jellemző módon teljesen mellékesen vetette oda, először azt írta le, hogy küldi a megbszélt fülbevalót postán, majd elmesélte, miért kellett visszamennie a nőgyógyászhoz később (mert hosszúak a cilkusai), majd az ikreket.

Amúgy persze nagyon örülök neki és alig várom már, hogy lássam terhesen (valszeg júliusban). És kétpetéjűek.

Erőt öntök magamba

Vegyünk két akkora iskolát, mint a volt gimim, az összes tanáraival és diákjaival együtt, és mondjuk azt, hogy köztük vagyok én is. Mennyi az esélye annak, hogy ha ebből a tömegből véletlenszerűen kiválasztunk egy személyt, az pont én leszek? Annyi, mint az inszeminációnk sikerének, egy az ezerhez.

Na, én most egy ilyen lehetetlen vállalkozásba fogtam, és bízom ebben a pici százalékocskában – ilyen egy fogamzási idegbajos. Pedig emlékszem, a Nyomorultak olvasásakor elegem volt a döbbenetes egybeesésekből. Amikor pl. Marius (vagy Jean Valjean?) elköltözött egy Párizs melletti városba, és véletlenül éppen a Thénardier-k melletti szobát vette ki, a szememet forgattam. Ilyen nincs is, micsoda hülyeség. Pedig van! Z.-vel nemrég elgondolkodtunk olyan eseteken, amelyekről közvetlen környezetünkből tudunk és amelyek esélye szinte a hullával volt egyenlő.

Első történet. Helyszín: Budapest, időpont: 2000 körül. Húgom Albániába utazott repülővel és Ferihegyre BKV-val ment ki. Újpest-Központnál felszállt a metróra, leült, majd pár perc múlva leült vele szemben egy... pilóta. (Egyenruha, húzós bőrönd, tévedés kizárva). Ferihegyig együtt utaztak, ott elkavarodtak egymás mellől. Amikor a húgom felszállt a gépre, újra összetalálkozott az emberrel: ő vezette a gépet!

Második történet. Békásmegyer, nyolcvanas évek. Gyerekkori barátnőmék (három lány) kutyát kaptak ajándékba, pici gombóc. A papájuk ötlete alapján a kutyus nevét a lányok nevének egy-egy szótagjából állították össze, így lett KA-D-OR. Évekkel később elkezdtem franciát tanulni a fent említett gimiben. Főiskola után kimentem Franciaországba, megismerkedtem Z.-vel, akinek egyszer elmeséltem ezt a történetet. Z. megdöbbenve mondta, hogy a név (cador) jelent valamit franciául. És tudjátok mit? „Kutya”

Harmadik történet. Helyszín: Párizs, időpont: 60'-as évek. A történet főszereplője egy magnó. Z. kisgyerek volt, kölcsönkapott a szomszédban lakó kisfiútől egy magnót, amivel egész délután játszott: felvette a testvérei és mamája hangját, egy egész vacsora hangjátékát rögzítette. A magnót később visszaadta a fiúnak, aki szegény később meghalt, így megszűnt a kapcsolat a családdal is. Z. és testvérei felnőttek, a 3 gyerek 3 különböző kontinensen élt akkor, amikor évek múlva (a 80'-as években, amikor én még Kadort sétáltattam) Z. meglátogatta a családot. Az apa átnyújtott neki egy csomagot: a magnó volt benne, amit a kis szomszéd halála után félretettek. Odaajándékozta Z-nek. Otthon Z. észrevette, hogy benne maradt egy kazetta. Elindította és megdöbbent. Azt a vacsorai jelenetet hallotta, amit gyerekként felvett 25 évvel ezelőtt – ugyanis azóta nem nyúlt senki a magnóhoz.

(Egyébként pedig: hogy találhattam kevésnek a inszemináció sikerének mondott eredeti 12–15%-ot! Az olyan lett volna, mintha az idegenvezetés-fakultációból vagy a szertornász-csapatból választottak ki volna véletlenszerűen. Szinte tuti.)

Sok hűhó semmiért

Olyan jó lehet, amikor valakinek a legnagyobb problémája az, hogy lecserélik a főnökét! A munkahelyi kavalkád illusztálásakor továbbra is tartom magam a klisékhez és a klasszikusokhoz. (lásd a címet)

Ma többen gyászruhát öltöttek, egyesek nem tudtak aludni az éjszaka (!), a kávézásnál világvége-hangulat lebegett gondterhelt fejek felett, felháborodott kollégák – akik amúgy is mindent jobban tudnak – elemezték a rossz döntés hátterét és mikéntjét. Petíció fogalmazódik, amit nem fogok aláírni (nyilván). Ugyan megpendítettem, hogy 2012-ben világvége is lesz, úgyhogy nem kellene annyit izgulni feleslegesen, de valahogy senki sem nevetett.

Először is, szerintem nem a beosztottok választják meg a főnöküket, hanem fordítva. Mert mi lenne, ha 120 ember óhajait (valószínűleg 120 különböző véleményt) vennék számításba? Valószínűleg káosz. Én is fel szoktam lépni az érdekeimért ha kell, de most a kollégáim teljesen elvesztették a realitásérzéküket. Nem gondolnak arra, hogy más munkahelyeken nem átírják a szervezeti ábrát, hanem egyszerűen kirúgják a népet.

Másodszor pedig én azt hiszem, istenien fogok járni a változással. Nem a három ufó kolléganőmmel kell majd együtt dolgoznom, akikkel még egy tüszőrepedést sem lehet normálisan megbeszélni, hanem rengeteg szimpi emberrel, közül számos Munkahelyi Barátnővel vagy esetleg Barátnővel (ez a következő fokozat).

Egyébként épp ma egy hete vagyok inszeminált. Azóta minden a rendes forgatókönyv szerint zajlik és nem érzek semmit. Még egy hét várakozás.

Óvoda

Sohasem érdekeltek különösebben a munkahelyi (munkával kapcsolatos) pletykák, de amióta van ez a fogamzás-ügyem, még inkább hidegen hagynak a saját cégem dolgai. Amilyen szívesen állok le beszélgetni bárkivel csajos témáról vagy a mindennapi életről (mozi, utazás stb.), annyira nem tud érdekelni, hogy X. igazgató éppen milyen hülyeséget csinált, borsot törve ezzel Y. egység orra alá.

Ma rendkívüli népszerűtlenségre tettem szert ezzel az apatikus hozzáállásommal! Délelőtt ugyanis derült égből mint a villámcsapás beharangozták, hogy egyszerűen megszűnik az a (120 fős) egység, ahol dolgozom. Persze semmi dráma: mindenki ugyanazt fogja továbbra is csinálni, amit eddig, egyszerűen csak más osztályhoz fogunk tartozni. Na, kéremszépen, azóta akkora a felfordulás a kollégáim között, mint még soha. Már az értekezlet előtt is olyan hangokat leetett hallani, hogy „félünk” és „jaj, ki tudja mi lesz itt”. Mondanom sem kell, a hír hatalmas felháborodást váltott ki kb. mindenkiből, engem leszámítva, én szépen visszahúzódtam az irodámba, amíg elül a vihar (a biliben, szokták mondani).

Szociológushoz méltó (újra)felfedezést tettem: az embereknek egyszerűen kell valami, amit közösen visszautasíthatnak és amin közösen rágódhatnak. Mert hogy konkrétan mi fog változni a mindennapunkban, azt még senki sem tudja, miért akkora a felháborodás? De már azt sem értem, hogy egy 3 ezer főt számláló munkahelyen miért gondolja azt 119 ember, hogy a főnökségnek az átszervezéshez figyelembe kellene vennie a véleményüket? Az, hogy az idősebb, újításra képtelen kollégáim miért nem szeretik a változást, talán érthető („régebben minden jobb volt”) de sok fiatal is van az éretlenkedők között. Szerintem egész egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy a fiatalok úgy általában rugalmasabbak lennének. (Az sem igaz, hogy izgalmas dolog nemzetközi környezetben dolgozni, de az egy következő poszt témája lesz)

Én ma kívülállóként higgadtan szemléltem azokat a  folyosói jeleneteket, amikor egy-egy hangadó köré sok fontoskodó és öntudatos kolléga gyűlt, hogy olyan vehemenciával szidják a döntést, mintha minimum az életük függne ettől. Megállapítottam: nem lesz belőlem soha főigazgató, nem tudok én komolyan venni semmiféle munkahelyi ügyet. Épp most olvastam egy cikket az üvegplafonról a Magyar Narancsban és azon gondolkodtam, hogy vajon figyelembe veszik-e az ott leírt adatok kiszámítása során, hogy sok nő nem is vágyik vezető pozícióra?

Hiába, anyának születtem! Kár, hogy a természet nem kínálta még fel a feladatokat.